„Kiknek nevük a ruhájuk, fejüket szárnyuk alá rejtik, s visszabújnak álmaikba.” (W. S.)
1.rész:
A színfalak mögött nem marad nekünk más, csak a szerepeink, mint levedlett göncök. Megvan az összes. Nincs kedvem a nõmûvészetrõl, a mûvész nõrõl, a nõ-, a nõi-, és nõies stb… mûvészetrõl beszélni, túl egyszerû volna, és mindez már úgyis kanonizálva van, szemlesütve és szemérmesen, de megvan. Ugyanakkor nem létezik mindenkire érvényesíthetõ fogalomrendszer.
2. rész:
Ha nem nõ lennék, lehet, hogy ember lennék. Ha nem nõ lennék, minden más lenne. Csak az igazság maradna ugyanolyan egyszerû és kimondhatatlan.
3.rész:
Nagy Kriszta fehér katalógusát lapozgatom, vagy huszadszor. Látható és érthetõ módon helyezõdött mûvészeti mûködése olyan kontextusba, ahol a nõi identitás, a nõi szerepek és az azokhoz kapcsolt sztereotípiák, a médiatudatos viselkedésmód, a fogyasztói társadalomnak kitett ember és az általa létrehozott kultúra váltak lehetséges szempontokká, nemzetközi és hazai párhuzamokkal megtámogatva. Elõször csak a mûveit figyelem – az életben, majd a könyv lapjain -, azután a felvállalt szerepeit, majd egy magatartásformát, majd ennek jellegét: a tiltakozás retorikáját. Önteremtõ, önromboló, s önmagán kívül minden mást semmisnek tekintõ retorikáját. Tiltakozik és visszautasít. Minden gesztus, amit a közszereplései során tesz, valami ellen szól, így teszi le voksát valami mellett. De mi mellett? A magyar társadalom jut errõl eszembe (ami ellen szintén tiltakozik), ahol az emberek, mikor eljön a perdöntõ pillanat, akkor nem valami mellett szavaznak, hanem az ellen, amit nem szeretnek, akár a gyerekek. Nem jut kifejezésre a lényeg, csak a „nem”. Nagy Kriszta az életrõl beszél, a valamilyen élet ellen. Ami ellen felszólal, megkerülhetetlen, amin keresztül kommunikál, egy jellem. Azt mondják, a jellemünk a sorsunk. Egyedül vagyunk, de ezzel nem vagyunk egyedül.
4.rész:
Nagy Kriszta tiltakozó hadmûveleteit nézegetve ebben a pillanatban idetolakszik egy másik mûvész neve. Eperjesi Ágnes Buenos Aires-i tartózkodása során létrehozott egy új mûvet (Protesta, 2007), amely annyira friss, hogy az olvasó még nem ismerheti (az is kérdéses, hogy a Buenos Aires-i kiállításon túl bemutatja-e egyáltalán, és ha igen, milyen formában). Ez a munka bizonyos értelemben más, mint az utóbbi idõkben bemutatott mûvei. Megkértem, hogy küldjön errõl dokumentációt, és úgy láttam, hogy Eperjesi Ágnes akcióként értelmezhetõ mûvében felhagy azzal a tematikával, amely legutóbbi sorozatainak vezérfonala volt, azaz kilép abból a körbõl, amelyben a nõi szerepek lehetséges megközelítései állnak. Eperjesi legújabb munkáját nézve – melyrõl egyúttal hírt is adok ebben a cikkben – érdekes párhuzamot véltem felfedezni a két mûvész magatartása között, két jellegzetes momentumot, ami mentén egymás viszonylataiban felerõsödnek és újraértelmezõdnek e mûvészek megnyilvánulásai. Egyik a nõk társadalmi szerepeinek és ezek sztereotípiáinak szerepeltetése mûveikben, a másik pedig egy olyan magatartásforma, ami mindkét mûvésznél jellegzetes: a magányos tiltakozó szerepköre, ez utóbbi mentén váltak érdekessé egymás mellett a sortûzben. Míg Nagy Kriszta a média hangszóróján keresztül kommunikál, és egyenesen a társadalom lelkiismeretéhez szól, addig Eperjesi Ágnes jórészt megmarad egy szûkebb – a hírnév és a világmegváltás akarása nélküli – közegben, ahol az õ retorikájára fogékony egyén intellektusa a célpont. Önmagában egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hisz mindkét magatartásformára szükség van, pusztán arról van szó, hogy ezek önmagukban és egymás mellett is jellegzetes különbségeket mutatnak. A rövidtávfutó és a hosszútávfutó magányosságára gondolok.
5.rész:
A totális érdektelenség állóvizére néha ráhullik egy szösz. Kizárt, hogy hullámot kavar, pláne nagyot, ilyenkor mégis mintha azt éreznénk: történik valami. Ha ez a szösz épp egy mûvészeti produktum (a magyar valóság társadalmi kontextusának mélytemetõjében nincsenek és nem lesznek általános megítélések), ha egyáltalán kivált bármilyen hatást, ez mondjuk kezdetnek elég. Ennél már csak az kifizetõdõbb, ha megosztja a közvéleményt. Ehhez viszont médiatudatos viselkedés kell. Így van ez Nagy Kriszta kortárs festomûvésszel. Nem csak a magyar mûvészeti közélet, de a közélet úgy általában két részre oszlott: akik szeretik, vásárolják és kanonizálják, azaz élnek vele, meg a másik fél – ahol x-T-nek nem terem babérkoszorú. Nagy Kriszta velük is törõdik, legfõképp tiltakozik ellenük, hisz akik nem szeretik mûveit, azok egészen biztos, hogy nem értik, így voltunk a kémiával is az általános iskolában.
„Te melyik galériánál vagy”, amikor a múzeumok falára festesz? Hogyan kell pénzt csinálni adószámmal, szellemileg szabadon, a mûvészettel? Most még szégyelljük kicsit, ezért a többiek elõtt errol nem beszélünk, de majd néhány év és amikor már „nálunk” is lesz értéke a kortárs mûvészetnek… Csak addig kell kibírni. Azt mondják, szeretni kell a pénzt ahhoz, hogy legyen.
6.rész:
Eperjesi Ágnes Családi fotóalbumát lapozgatom. A nõi szerepek és az ehhez kötött sztereotípiák fogalmazódnak meg általános érvényt szerezve a nõi létnek a mûvész személyes élményein keresztül. „Ezt most én mondom, vagy az anyám?” A képek mögött Eperjesi magatartásformája a tiltakozó ember pozícióját tölti be. Nem akarok olyanná válni, amilyennek mások fogalmaznak meg. A felismerés, majd a képekhez társított mosolyt fakasztó, emblematikus mondatok kilépnek a személyes érvényû kijelentések hatáskörébõl – át a „mindenki mondhatná”-ig, így szüntetve meg a kapcsos zárójelet az univerzális körül.
7.rész:
Mindenki tiltakozik valami ellen. Csak mindenki más ellen és másképp. Többnyire olyasmi ellen tiltakozunk vagy tüntetünk, ami egy személy, egy csoport, egy társadalom számára elvi és/vagy gyakorlati értelemben vállalhatatlan. A tiltakozás hitet feltételez, miszerint meg lehet változtatni az amúgy is változásban lévõt. Meg lehet fordítani a folyamatok irányát, mert azok módosíthatóak és nem visszafordíthatatlanok. Épp most tanuljuk a társadalmi szintû tiltakozás különbözõ formáit, legyen az tartózkodás, elszeparálódás, hangos szónoklat, a másik fél vagy másféle vélemény, vagy csak úgy egyáltalán bárminek a pocskondiázása. Budapesten Nagy Kriszta székel a Parlament elõtt 2006-ban. Egy mosolyt megér, egy fanyar mosolyt. Hát persze, hogy mindnyájan így gondoljuk, ami van: szar. Nagy Kriszta valami elfogadhatatlan ellen beszél, gesztusrendszere leginkább a médiának szól. Hogyan mondja el véleményét a napi politikáról az a mûvész, aki eddig még soha nem elégedett meg kijelentéseinek tartalmából fakadó erejével. Mintha nem az lenne a fontos, amit mond, hanem ahogyan mondja: jó hangosan, hogy mindenki értse azt, amit mindenki tud. Tapasztaljuk, hogy a sikerhez a hír (m)értékén, s nem minõségén keresztül vezet az út, többek között ez ellen is tiltakozik Nagy Kriszta, idõnként a tõle megszokott ellentmondásossággal eszközként használja azt, ami nem sokkal elõtte tiltakozása tárgya volt. Pedig „A teljes zengés: hang nélküli.” – mindenki azt csinál, amit akar, pártatlan szeretnék maradni.
8.rész:
2007-ben Buenos Airesben Eperjesi Ágnes az utcára vonul egy Protesta feliratú táblával. Õ is tiltakozik. De mi ellen? Az Eperjesi Ágnestõl megszokott következetességgel semmi esetre sem olyasmi ellen, ami megváltoztatható lenne. Megváltoztathatatlannak vélt dolgok ellen tüntet. A tüntetés ellen, a nem tüntetés ellen, az idõeltolódás ellen, az idõjárás ellen, de legfõképpen önmaga ellen. Egyedül van, de mintha az egész emberiséget képviselné. Az individuumot benyeli a világ, az egyéni hang elveszik, a humánum lassan vérzik, hamarosan már csak kooperációkban, csoportokban és társaságokban létezünk. Eperjesi vállalva az újabb és újabb élethelyzetekbõl fakadó – önmagának való – kiszolgáltatottságot, az önirónia magas fokán azt mondja: „tiltakozás”. Eggyé válik mindazzal, amiért vagy ami ellen valaha is tüntettek emberek, a célpont nem egy konkrét dolog, hanem önmagukban a megváltoztathatatlannak hitt dolgok. Mint korábbi mûveiben, a személyes indítékok itt is túlnõnek a létrehozón, és a gesztus kollektív érvényû mondanivalóvá válik. Bár lehetne, de mindebben nem Eperjesi személye lényeges – szemben például Nagy Kriszta mindenkori tiltakozó magatartásával –, megnyilvánulásában nem az egyéni érdek tesz kinyilatkoztatást és nem is a boldogulásban boldogtalan nõ szól, csak egy ember, aki a kijelentése minõségével képviseli, mint mindenki: önmagát. Hogy Nagy Kriszta (fentebb említett napi politikát minõsítõ) véleményével nem tudok azonosulni, csak annak köszönhetõ, hogy kijelentésének tartalmi esszenciája, hogy úgy mondjam nem eléggé szofisztikált. Eperjesi Ágnes tiltakozásával azonosulni tudok, és ez annak köszönhetõ, hogy képes kijelentését személyes kijelentésemmé érvényesíteni. Mert nem egy véleményt közvetít, hanem magát a vélemény közvetítõeszközét, a tiltakozás mibenlétét viszi vásári komédiások díszletei közé, szándékosan közröhejjé minõsítve saját gesztusát, irónia tárgyává téve saját magát, hiszen ki az, aki megváltoztathatatlan dolgok ellen tüntet? Önmaga ellen tiltakozik, az ember ellen emel óvást, amirõl jól tudja, hogy megváltoztathatatlan, miközben egész életünk során az emberi, egyéni én megismerésén, megértésén fáradozunk. Próbáljuk önmagunkból a legtöbbet kihozni, azt az alázatos lényt, aki a legkevesebbel is megelégszik.
9. rész:
A tiltakozás, mint magatartásforma jobban szervül az emberi mûködéshez, mint az elfogadás alázata. Mindenki mondja a magáét, néhányan a közbeszédbe emelik mondandójukat, mások szûk baráti körben tiltakoznak. Jóllehet a gépezet bonyolult, a mûvész szenzibilitásából fakadó éleslátása okán a legalkalmasabb lény a tiltakozásra, de õ van a legkevésbé változást generáló helyzetben. Vagy nagyon hangosan kell beszélnie vagy nagyon magvasan, és ha e kettõ együtt jár sem feltétlenül vált ki tömegkatasztrófákat. Nagy Kriszta láthatóan komolyan veszi magát és meg-megújuló szerepkörét, némi sértõdöttséggel hevült kívülállását pedig a meg nem értettséggel magyarázza, pedig egy letûnt mûvészideál ellen lép fel, aki az elefántcsonttoronyból tesz mindenkire. Ezzel szemben önmaga is elszeparálódott a saját közegétõl, megnyilvánulásai többnyire médiaszereplõ mûvészként érzékelhetõek csak, vagy katalógusa húsvéti elõszavából szól híveihez, de csak azokhoz. Megnyilatkozásai magányosak, ha fel is szólít együttmûködésre, személytelenül teszi, például egy web site-on keresztül, ahol a többi, szintén személytelen lény klikkelhet tét nélkül egy közügyre, ami ebben a formában Nagy Kriszta magánügye marad. Ez utóbbi persze csak kiragadott példa, magatartása, tiltakozásának retorikája minden közszereplésén, s egyúttal megnyilvánulásán átüt.
Eperjesi Ágnes tiltakozó „hadmûvelete” ehelyütt azért érdekes, mert bár egy önmagát és karrierjét szintén komolyan vevõ mûvészrõl van szó, Protesta címû akciójával egy olyan állásfoglalást tesz, ahol a mûvész nem lép túl saját szerepkörén, az ember egyén mivoltán, nem szólítja fel egyik társadalmat sem önbírálatra, de feltesz egy igen komoly kérdést. Amikor a civilizált társadalmak szereplõi végsõ tehetetlenségükben, illetve természetesnek vélt megnyilvánulásként tüntetésekkel, tiltakozással bíráskodnak valami fölött, átvitt értelemben nem önmaguk ellen tüntetnek-e? Az életigenlõ ember összes elkövetett bûne ellen. Csak az egyén számára létezik a többiek vs. én magam vagyok másmilyen ellentétpár, csak mások követnek el hibákat, nem tesznek meg dolgokat, döntenek rosszul, miközben én magam vagyok, egyedül vagyok önmagammal jó. Egocentrikus életünkben egyetlen dolog: saját magunk fölött nem bíráskodunk. De ki végzi el ezt a feladatot helyettünk, ha a gondviselésben nem hiszünk? Eperjesi Ágnes elõször maga tüntetett, azután rávett másokat, hogy õk is tüntessenek valami megváltoztathatatlannak érzett dolog ellen. Majd aláírásokat gyûjtött, hogy minél többen álljanak a „jó ügy” mellé. S végül a Buenos Aires-i tüntetõk közé vegyült, akik, mint más napokon, most is tüntettek valamiért, és amikor közöttük állt, úgy érezte – pillanatokra talán el is hitte – hogy mindenki az õ ügyét képviseli. Tudta jól, hogy egy fikció az, ami itt létrejön, egyetlen dolog valódi benne, az a saját igazság, amelyben õ egyedül önmagát, önmaga megváltoztathatatlanságát és ezzel együtt végérvényességét képviseli. Itt nincs konszenzus, sem kiragadott mondatok, sem félreérthetõ gesztusok, csak az ember tisztán önmaga ellen.
10.rész:
Amíg Nagy Kriszta saját magán kívül tulajdonképpen az egész világ ellen tüntet, és amíg önmagát csak a nyilvánosság elõtt vállalt szerepein keresztül mutatja meg, addig Eperjesi Ágnes egyedül önmaga ellen tüntet, és ezáltal kizárólag saját magát, nem pedig társadalmi szerepeit hurcolja a vesztõhelyre. Gyakorlatilag önnön tevékenységét kérdõjelezi meg, önmaga ellen emeli fel szavát és ezen keresztül mindaz ellen, ami az egyéni vélemény formálója és ami egyúttal minden baj forrása, hisz az ember számára nem létezik isteni nézõpont. A két magatartásforma közül az egyik önmagáért való, ami visszabújik saját álmaiba, a másik pedig teljes hatalom, erõ nélküli, mely átjutott a tû fokán.