Opponensek: András Edit, Beöthy Balázs, Istvánkó Bea, Vass Norbert
Tartalom
-
- Bevezetés
- A műkritika globális helyzete
2.1. Kritika és ellenérdekeltjei
2.2. A kritikus véleményformáló szerepének hanyatlása
2.3. Kritikai teória, nemzetközi perspektívába helyezés, vagy ismeretterjesztés és promóció? - Összegzés
- A kritika hűlt helye – kulturális tartalmak a hazai sajtóban
- A művészeti sajtó hiányzó platformjairól és előállítóiról
5.1. A platformokról
5.2. Hogyan honorálják a műkritikust és hogyan adózik? - Az állam szerepéről: mire lehet jó itt a közpénz?
1. Bevezetés
A magyar társadalom ma egy átmeneti periódus elé néz. Ennek az időszaknak a követése – és benne a művészeti színtér változásainak, feszültségeinek, konfliktusainak, elhallgatásainak, hatalmi- és érdekszféráinak kritikai elemzése – alkalmat kínálhat az évtizedes beidegződések, rutinok, kövületek és hitbizományok újragondolására. Erre a diszkurzív-kritikai nyilvánosság egymásra épülő fogyasztói csoportokat megcélzó fórumainak megteremtésével, vagy a már rendelkezésre álló print és netes médiumkínálat tartalmi és formai radikalizálásával, átpozicionálásával nyílik most lehetőség.
Előre bocsátjuk, hogy a hazai művészeti sajtó és műkritika tarthatatlan állapotára nem megoldás a jelenlegi állami finanszírozás megtöbbszörözése, a 2010 előtti állapotok visszaállítása. Megváltozott a mediális környezet, amelyet a művészeti szektor nem tudott lekövetni. Emiatt nem pusztán a platformokat szükséges újragondolni / megteremteni, hanem felmérni ezeknek a közönségét, és általában véve a kulturális folyóiratok vagy a művészeti újságírás ökoszisztémájának egészét kellene új alapokra helyezni.
Optimista megközelítésben a történelmi helyzet arra is lehetőséget ad, hogy alapjaiban gondoljuk újra azt, hogy miként is kellene működnie a kulturális sajtótermékeknek.
2. A műkritika globális helyzete
A kritika fogalmát célszerű tágabb értelemben alkalmazni. A hagyományos művészetkritika (művek és kiállítások értékelése) szűkebb kategória; a kritikának ugyanis – első lépésben – a művészetre mint olyanra kell irányulnia: mint társadalmi közegre (intézmények és szereplők érdek- és hatalmi viszonyaira) és mint gazdasági szektorra (termelők és fogyasztók hierarchikus rendszerére). Ez erősen reflektált alapállást kíván meg, akárcsak a társadalmi relevanciára számot tartó kortárs művészet. Nincsenek „ártatlan” jelenségek és aktorok; a szűken vett művészetkritika itthon katatón módon felemlegetett „problematikus” volta (válsága, hiánya, funkció nélkülisége, hatástalansága) abból ered, hogy a hazai színtérről hiányzik a nemzetközi folyamatokkal is szinkront mutató diszkurzivitás (a konfliktusok, elvi ellentétek és elméleti pozíciók nyilvános megvitatása), és az önreflexió, vagy más szóval az önkritika.
2.1 Kritika és ellenérdekeltjei
A művészetkritika az ezredforduló után globális struktúrává formálódott művészetipari (tömeg)termelés viszonyai között megbízók és fogyasztók nélkül maradt. A média feladata többnyire kimerül abban, hogy témáival életben tartsa a „művészet dolgai” iránti társadalmi érdeklődést, és folyamatosan megerősítse az ágazat kitüntetett, a többihez képest „nemes” és hagyományosan szelleminek tekintett pozícióját.
A művészettermelés és művészetfogyasztás mai rendszere a széleskörűen kommunikált, marketinggel is megtámogatott – vagyis mediatizált – produkciók bírálatában minden lényeges pontján ellenérdekelt. A kritika analitikus, dekonstruktív perspektívájának ebben a fogyasztókat megcélzó struktúrában nincs helye. A piacon aktív, a nyilvánosság elé vitt termékek nem igénylik, előállítóik pedig negligálják, a demokrácia kialakulatlanabb fokán – változatos hatalmi eszközöket alkalmazva – el- illetve visszautasítják, olykor büntetik a kritikus médiumot, diszkreditálják a kritikust.
A termelői oldalon a mediatizált produkciót illető kritikával szemben egyként ellenérdekelt a művész, a tulajdonos, a kereskedő (galéria vagy aukciósház), a művészeti intézmény (a kurátor és a benne alkalmazott többi gondolattermelő), a szponzor, a mecénás és a közpénzeket újraelosztó politika is.
A fogyasztói oldalon hasonló a helyzet: a nyilvánosság különböző szegmenseit elérő, megszólító, elbizonytalanító kritikában ellenérdekeltek az unikális művészeti termék megnyilvánulásai körül megjelenő vevők és befektetők, valamint a „széles publikum” is. A marketingnyomással a múzeumokba terelt tömegek a szenzációs élmény, a nemes szórakoztatás értékeinek igazolását, újbóli átélését kívánják, nem a vele kapcsolatos aggályok és szkepszis megfogalmazását. A vevők is – érthetően – ragaszkodnak az általuk megvásárolt kivételes és hibátlan termék illúziójához. Mindezt lokális szinten tovább erősíti a monopolhelyzetbe került, vagy kartellbe tömörült intézmények pozíciója.
2.2 A kritikus véleményformáló szerepének hanyatlása
Közelebb, a művészeti színtér szereplői közé lépve, egy újabb globális folyamat eredményét látjuk: a „hegyeket mozgató”, véleményformáló kritikusegyéniségek és a korszakmeghatározó erejű kritikai-szellemi fórumok hegemóniája fokozatosan háttérbe szorult. Helyükbe a vélemények relativizálódása és a vélemény-előállítók megsokszorozódása lépett. A jelenség tovább gyengíti a hagyományos művészetkritika pozícióját, és elősegíti a zárt, ezoterikus, „akadémiai” kritikai műhelyek elszigetelődésének folyamatát.
Az analitikus kritika művelése ellen munkál – már évtizedek óta – a leggyakrabban elemzendő-bírálandó kortárs művészet is. Egyrészt a problémacentrikus, „issue based” művészet másodlagosnak tekinti a formai, technikai és stiláris eszközöket a közlendőhöz képest (a hangsúly a hatékony társadalmi kommunikációra kerül); másrészt azzal, hogy átlép a kritika területére és egyes funkciókat átvesz tőle. Ezek közül kézenfekvő az intézménykritika: a színtér gazdasági és hatalmi érdekhálójának, a műtárgyak instrumentalizálódási folyamatának analízise és bírálata. Az önreflexió a művészidentitásra, a saját produkcióra és a művészettörténeti folytonosságra is irányulhat. Ezek a tematikák pedig hagyományosan a „külső” kritikai tekintet privilégiumai voltak.
2.3 Kritikai teória, nemzetközi perspektívába helyezés, vagy ismeretterjesztés és promóció?
A létező szakmai-kritikai produkció terepére érkezünk. A művészetelmélet, a kortárs művészet műveléséhez, elemzéséhez használt kritikai teóriák a művészetipar dimenzióihoz képest szűk körű és ezoterikus nyelvet használó műhelyekben keletkeznek, és ennek megfelelő, szűk piac érdeklődésére aspirálhatnak. Ezek a közpénzekből vagy szponzori forrásokból finanszírozott tevékenységek (egyetemi aktivitás, konferencia, kis példányszámú és/vagy fizetős belépőküszöbbel ellátott publikációk) azonban csak látszólag lehetnek előkelő „kívülállók”: a gondolattermelés produktumai „be vannak kötve” mind a termelői, mind a fogyasztói piramis áramkörébe – amennyiben nem vesztette presztízsét a szakmai közeg. A gazdaságból ismert „tricle down” jelenséghez hasonlóan a magas színvonalú, napra kész, radikális-kritikai gondolati áru „alácsorog” a termelés és a fogyasztás alacsonyabb, szélesebb bázisú, immár számottevően piacképes szintjeire. Közben a termék átalakul: a változó elvárásoknak és megrendeléseknek, valamint a célcsoportnak megfelelően leegyszerűsödik, elasztikussá, alkalmazhatóvá válik, praktikus „dizájnt” kap.
A hazai helyzet sajátosságai lokális szinten még inkább gyengítik a kritikai gondolatok megszületésének és nyilvánosságra kerülésének esélyeit. Ezek a helyi színtér belterjességéből, szűkös dimenzióiból következnek. Általános tapasztalat, hogy a piaci körülmények között működő – a hirdetők és az olykor láthatatlan szponzorok igényei és a szórakozni vágyó olvasók elvárásai szerint átalakuló – nemzetközi magazinpiac a benne „beszélt” nyelv és a mindinkább zsugorodó szövegfelület következtében egyre alkalmatlanabbá válik az elemző-teoretikus-kritikai írások befogadására.
Ugyanakkor ellenkező, pozitív és már itthon is életjeleket mutató tendencia – a nyomtatott újságírás kényszerű újradefiniálásának hozadéka – a kifejezetten a hosszú, elemző típusú írásokra koncentráló tematikus kiadványok, a longform-journalism jegyében készült magazinok megjelenése. Ezek a gyakran interdiszciplináris megközelítésű folyóiratok nagy hangsúlyt fektetnek a designra, a tipográfiára és a képes tartalomra.
További hazai sajátosság, hogy a közpénzből, de kvázi-piaci körülmények között működő magazinok esetében elfogadott szerkesztői policy a kritika-mentesség (a probléma- és konfliktuskerülés), és feladatukként elsősorban az ismeretterjesztést és a népszerűsítést (valójában a promóciót) határozhatják meg.
Ugyanilyen helyi jelenség – a kritikusként szóba jöhető személyek véges és a kritikát befogadó fórumok korlátozott száma miatt – a kritikusi szerep felcserélhető jellege: aki ma kritikát ír, máskor, más helyen kurátor, kutató, közhivatalnok, egyetemi oktató, termékmenedzser lehet. Tehát amikor épp valamely másik szerepében aktív, az ott képviselt érdekek konfliktusba kerülhetnek független kritikusi énjével. Ez a feszültség az öncenzúra, vagy a szelektív témaválasztás technikájával kezelhető, más esetben részrehajlás, promóció keletkezik belőle.
3. Összegzés
Összefoglalva: ha e felsoroltak ellenére nem akarjuk magunkévá tenni, tétlenül elfogadni vagy cinikusan meglovagolni a leírt posztkapitalista struktúrából és a hazai provinciális-félperifériális viszonyokból következő szerepeket, a kritikai gondolkodás és a (művészet)kritika eszköze, és radikálisan átalakított, alapvetően új alapokra helyezett infrastruktúrája is alkalmas lehet saját képzeletünk és a művészet körül mutatkozó közönség képzeletének felszabadítására.
4. A kritika hűlt helye – kulturális tartalmak a hazai sajtóban
Magyarországon lényegében megszűntek a print napilapok, eltűnt a napi sajtónak az a válfaja, amit évszázados hagyományok alapján napilap-újságírásként ismertünk. Nagy kérdés – és ebben a szövegben nem tudjuk megválaszolni –, hogy mi történt volna a napilapokkal a médiapiacba való, majdnem két évtizeden át tartó rendszeres, durva politikai beavatkozások nélkül. Mindenesetre most nincs számottevő napi, nyomtatott lapkiadás. Először épp a kritika- illetve kultúra rovatok tűntek el ezekből a lapokból, kerültek át a hétvégi mellékletekbe, míg aztán a mellékletek is eltűntek, majd maguk a lapok is.
Természetesen létezik napi – óránként, percenként frissülő – sajtó: az online lapok viszonylag jelentős választéka. Ezekben a lapokban azonban alig van kulturális tartalom, kritika még kevésbé, műkritika pedig egyáltalán nincs. Uralkodik egy common sense ezekben a szerkesztőségekben, hogy a kulturális tartalmak nem generálnak kattintásszámot, mert keveseket érdekelnek, a művészet pedig szinte senkit, a kortárs pláne, a műkritika épp ezért fölösleges. Nemigen született meg az a szerkesztői felismerés, hogy nagyon is lehet (és kellene) művészetről a széles olvasóközönség nyelvén beszélni. Sajnos még az sem, amely érvényes művészeti témákat, kérdéseket egyáltalán azonosítani volna képes. Érzékelné, hogy ami a popkultúrában, a filmben, a sorozatok világában vagy a politikai kommunikációban történik, annak művészeti implikációi is vannak. A művészet legfeljebb az intézményrendszer direkt politikai ügyei felől kerül be ezekbe a lapokba (pl. NKA-botrány, az állami díjak ügyei, múzeum-fejlesztések a Ligetben, miért pusztul az Iparművészeti Múzeum) – ami viszont arra enged következtetni, hogy az intézménykritikai írások legalább képesek utat találni ezekhez a lapokhoz.
A kultúra és a művészet összesen két nyomtatott hetilapban van jelen. A művészeti (szak)lapok is eljelentéktelenedtek, szubkultúrába záródtak, illetve eltűntek. A hatalmi politika a folyóiratpiacba is durván beavatkozott, életben tartva, sőt, bőségesen kistafírozva kétséges életképességű folyóiratokat.
A művészeti kritikai sajtó nemcsak reflektál a művészeti szcénára, hanem építi is azt, maga is része a színtérnek és tágabban az intézményrendszernek. Meg kellene találni, hol és hogyan képes autonóm módon működni a teljesen megváltozott hazai és nemzetközi mezőben. (Az autonómia alapkérdés, az AICA International 2026-os cenzúra-felmérésén az anonim válaszadók nagy többsége úgy nyilatkozott, hogy nő a cenzurális nyomás, ennek fő okát az identitáspolitikában, fő forrását pedig az intézményekben és azok vezetőiben látják.)
Szintén kulcskérdés a nemzetközi láthatóság. Egy kortárs műalkotás a létrejötte pillanatától a nemzetközi mezőben méretik meg – a róla való beszéd sem zárkózhat nyelvi és országhatárok közé. A hiányokat napestig lehetne sorolni; nincs angol nyelvű, aktuális publikáció a magyar kortárs művészetről, de még az aktuális kiállításokról sincs. Nem jelenik meg szinte semmi a térségi művészetről, nincsenek hazai kiadású lapok, amelyeken keresztül be lehet csatlakozni a nemzetközi diskurzusba.
Itt az ideje újragondolni, hol a kritika helye, milyen platformokon élhet meg egyáltalán. Korántsem magától értetődő, vagy szükségszerű mesterségesen életben tartani vegetáló, relevanciájukat vesztett lapokat, újraéleszteni régi automatizmusokat. Meg kell keresni a ma létező, ígéretes kísérleteket, mint amilyen például a Telex próbálkozása, a Karakter, de a 444 Jó Blogja is, vagy a Képző.art című platform, vagy akár az Utca & Karrier, a T+U. Illetve az olyan élő folyóiratok, élő formátumok, mint a This is not a love talk a Trafóban. Át kellene gondolni mik ezek, mit képviselnek, mi hiányzik belőlük, mellőlük.
Át kellene gondolni továbbá, hogy a hasonló, térségi és más lapok (pl. KAJET, MIGRANT, Spike) mit tudnak, milyen modellben működnek, és alkalmazhatók-e ezek a megoldások nálunk is. Ehhez azonban a hazai piacot sem ártana alaposan felmérni.
5. A művészeti sajtó hiányzó platformjairól és előállítóiról
Eddig klasszikus értelemben vett médiumokról esett szó – nyomtatott lapokról, online sajtóról –, de nem lehet a művészeti sajtó jövőjéről gondolkodni a közösségi médiaplatformok (Facebook, Instagram, TikTok, YouTube, vagy akár a Substack) említése nélkül. Ezek ugyanis a legtöbb esetben már nemcsak a kulturális tartalmak előszobái, amelyek beharangozóként tovább irányítják az olvasót / nézőt / hallgatót a művészeti sajtó portáljára, hanem maguk a kulturális tartalmak közvetítői, és gyakran saját lábukon kell megállniuk. A platformoknak önnön logikája van, amely által a közönség megszerzésének és hosszútávú megtartásának érdekében hatékonyan kell eljárni, ez pedig nem ritkán legalább annyi erőfeszítést igényel, mint a kulturális tartalmak előállítása.
5.1 A platformokról
A hazai művészeti magazinok és portálok jelen pillanatban több értelemben véve is csak keresik magukat ebben a globálisan és lokálisan is megváltozott mediális környezetben: a probléma már rég nemcsak az, hogy sem témáikban, sem nyelvezetükben nem találják az őket eltartani képes közönséget, hanem sok esetben az is, hogy nem azokon a platformokon és nem azokban a formátumokban kommunikálnak, ahol és ahogyan ma a közönség tartalmat fogyaszt. Egyre jobban felértékelődik az audiovizuális tartalmak szerepe, így rendszeresen frissülő video- és podcast-tartalmak nélkül ma nehezen képzelhető el korszerű szerkesztőség.
Az írás persze nem vész el, csak átalakul, és egyre többféle igényt kell kiszolgálni: van, aki videót szeret nézni, más a villamoson akarja szakértők beszélgetését hallgatni, míg sokan továbbra is írásban kívánják feldolgozni a kulturális tartalmakat. De a közönség leggyakrabban ezek kombinációját keresi. Egyre nagyobb érték a közvetlenség: nem véletlen a különböző hírlevelek, pl. a Substack népszerűsége (ami ráadásul azok számára is megoldást nyújt, akik menekülni szeretnének a „közösségi média” algoritmusai elől). A szerkesztőségeknek egyre nagyobb hangsúlyt kell fektetniük arra, hogy ne csak közönséget, de elkötelezett közösséget építsenek a portáljuk köré (akár offline események szervezésével, akár kizárólag előfizetőknek elérhető exkluzív tartalmakkal), ugyanis ezek nélkül már középtávon sem fenntartható a működésük finanszírozása.
Fontos hangsúlyozni, hogy az online és offline médiumok nem egymás vetélytársai, és ezeket egymással szembe helyezni hamis dichotómia. Ugyanakkor fontos pontosan definiálni, hogy egy adott magazin melyik formátumot mire használja. Ha egy lap mind az online, mind az offline térben meg kíván jelenni, annál megalapozottabb szerkesztői döntéseket kell meghozni, mint hogy az kerül az online portálra, ami a nyomtatott lapba – akár lapzárta, akár helyhiány miatt – már nem fér be. Hangsúlyozzuk azt is, hogy a print kiadványoknak a közhiedelemmel ellentétben nem áldozott le, de – tekintve az elmúlt évek áremelkedését – mind formájukkal, mind tartalmukkal szemben nőnek az elvárások. Ez az igény azonban nem párosul olyan mértékű és tempójú fogyasztással, mint az online tartalmak esetében – ezért a print kiadványok jelenleg azt is megengedhetik maguknak, hogy ritkábban, akár csak évi egy-két alkalommal jelenjenek meg, akkor azonban hosszabb szövegekkel, gyűjtők számára vonzó kivitelben, ez pedig könnyebbséget is jelenthet a szerkesztőség számára.
5.2. Hogyan honorálják a műkritikust és hogyan adózik?
Az AICA által kezdeményezett fórumsorozat rendszeresen visszatérő problémája a kulturális munkások kifizetésének és adózásának kérdése. Ez alól a művészeti sajtó sem kivétel: a művészeti magazinok rendszeres, vagy ad hoc jelleggel közreműködő szerzőinek bérrendezése évtizedek óta megoldatlan probléma.
Az egyik szempont tehát a szerzők honoráriumának kérdése, amely a legtöbb kulturális sajtóorgánum esetében botrányosan alacsony, és egyáltalán nem arányos sem a munkára fordított idővel, sem a szükséges szaktudással – inkább egy hobbitevékenységgel megkeresett zsebpénz mértékéhez hasonlítható. Gyakran az is megesik, hogy a cikk szerzője alacsonyabb honoráriumot kap egy szövegért, mint mondjuk a tördelő vagy a fordító, hiszen e praktikus feladatok karakterszám-alapú bérezése magasabb. Ebből fakadóan a művészeti sajtó és műkritikaírás utánpótlásának helyzete sem megoldott: nehéz vonzóvá tenni a pályát, ha a kezdettől fogva minden szereplőnek világos, hogy sem anyagi megbecsültség, sem nagyszámú olvasó nem jutalmazza a befektetett munkát. Mivel jelenleg gyakorlatilag senki nem képes kizárólag a művészeti sajtóból megélni, lehetetlen kilépni a korábban vázolt szerephalmozás rendszeréből is.
Mindehhez társul a művészeti írók adózásának tarthatatlan állapota is: a legtöbb, még létező sajtóorgánum kizárólag számla ellenében képes kifizetni a szerzőknek a megítélt honoráriumot. Ennek oka az, hogy a legtöbb kiadvány olyan alacsony összegből működik, hogy minden egyes szerző bérszámfejtése komoly munkát és adóterhet ró a szerkesztőségekre, míg abszurdum elvárni a külsős szerzőktől, hogy mindannyian számlaképes egyéni vállalkozók legyenek. Jelenleg a kulturális munkások csak sokkal profitképesebb szektorokra optimalizált adminisztrációs kötelezettségek és adóterhek mellett maradhatnak számlaképesek (zömmel átalányadós működéssel). Ez a konstrukció így a méltánytalanul alulfinanszírozott – ezért csaknem fizetésképtelen – szektorban már most is működőképtelen. A KATA-adózás 2027-ben történő visszavezetése jelen formájában szintén nem alkalmas a kulturális munkások, köztük a műkritikusok adózási problémáinak orvoslására. Tehát a kulturális szektorban szükséges az adózási rendszer reformja. A cél az, hogy a szerkesztőségek legális keretek között, ugyanakkor a szektor adottságait figyelembe véve tudják kifizetni a szerzőiket.
6. Az állam szerepéről: mire lehet jó itt a közpénz?
Szakmai és olvasói igényt a kultúratámogatás pénzével teremteni nem lehet. De kísérleteket ösztönözni igen, új platformok létrejöttét és működését segíteni szintén.
- Adható ösztöndíj, travel grant művészeti íróknak, kritikusoknak.
- Lehet ösztönözni intézményeket, például egyetemeket, városi önkormányzatokat is arra, hogy lapokat adjanak ki, és aztán lehet ezt pályázatokkal segíteni – ennek jó példáit megtaláljuk kelet-európai országokban.
- A már meglévőkön túl is indítani lehet kritikaírás-szemináriumokat, -kurzusokat.
- Adható fordítás-támogatás.
- Adható támogatás a napi online sajtónak, ha befogad műkritikai írásokat, elindít rovatokat.
- Fel kell hagyni a „kevés pénzt sok helyre” elvével, és azzal a felfogással is, hogy „az online olcsóbb, mint a print”.
- A kiadók és a szerzők oldalán is ki kell alakítani egy, olyan a kulturális munkásokra szabott adózási formát, amely nem megfojtja, hanem támogatja a kulturális sajtó működését.
- Támogatni lehet online archívumi projektek létrehozását pontosan azért, hogy a megszülető és eltűnő kezdeményezéseket megőrizzék, hozzáférhetővé tegyék.
- Segíteni lehet időleges, pop up platformok létrehozását és új módon megszólaló, vagy régi formátumokat új tartalommal megtöltő lapok működését, olyanokét, amelyek újra fogalmazzák, mit jelent ma az, hogy folyóirat.
Ez utóbbi azért fontos, mert nem spórolható meg a szakma számára az arról való vita és gondolkodás, hogy melyek ma a releváns és működő platformok, kikhez kell beszélnie, hogyan kell kinéznie és megszólalnia ma egy művészeti lapnak, és miként alakíthatók ki a kulturális sajtó területén stabil előfizetői modellek? Ha ezekre az alapvető kérdésekre nincs közösen átgondolt, kiérlelt válasz, fölösleges akár az NKA pályázati kiírások odaítélési mechanizmusán, vagy bármiféle, közpénz alapú támogatási gyakorlaton gondolkodni.