első rész | második rész | harmadik rész
A kétpólusú világ összeomlásával kihaltak a filozófusok, szertefoszlott a jóléti állam, az aranykor rekonstrukciója lehetőségének addig a történelmiegyházak és a mindenkori politika által projektált illúziója, értelmüket vesztették az ideológiák és funkcióját a művészet-világvallás. Papjai nyugdíjba mentek, vagy elmerültek a magát Istennek képzelő ember tébolyának obskuritásában. A művészet templomait korábbi sekrestyéseikből, ministránsaikból, templomszolgáikból, kántoraikból lett, vagy a kereskedelem és ipar más területeiről, reális megtérülés reményében érkezett kurátorok működtetik tovább, ma már ideológia- és kegyesség mentesen, kizárólag PR stratégiák szerint.
Fizetek a papnak, hogy az imádkozzon helyettem Szűz Máriához, hogy az könyörögjön a Fiának, hogy az kérje meg az Atyját, hogy az akadályozza meg a gázszolgáltatás kikapcsolását lakásomban.
Az állampolgár és a saját sorsa feletti hatalom között a politikus közvetít, aki saját személyes- és kasztérdekeit igyekszik elsősorban kielégíteni privilegizált pozíciójából.
A 21. század első éveinek művésze és befogadói közötti, egyre táguló térben a kurátor operál. A művészettörténészek letűnt kasztja külsejében, viselkedés- és beszédmódjában még bizonyos holisztikus aurába burkoltan manifesztálódva manipulált, hamisított, szedte a sápot, destruált, hallgatott el, interpretált félre. A halott rezsim reprodukciós funkcióját átvevő új, kurátori kaszt tagjai már nem ikonosultak, nem olyan szfinx-szerűen stabilok, mozdulatlanok, mint elődeik voltak, hanem rendkívül mozgékony, virulens, gyorsan szaporodó, színüket, formájukat, állagukat a pillanatnyi piaci igényeknek megfelelően alakító, gyík-, vagy féregszerű, nyilvánvalóan nem felvilági lények, műfajuk a tematikus kiállítás.
A pre-industrial állapotokra még emlékező művészettörténésszel ellentétben a kurátor már elképzelni sem tudja, hogy egy-egy kiállítást kizárólag a kiállító művész vagy művészek tehetsége fogja össze. Ezért általa megadott, kizárólag bulvárszinten értelmezhető témák illusztrálására, vagy populáris szociológiai kategóriák alapján válogat össze műveket: „Az Idő”; „Az Élet”; „38 festőművésznő Moldáviából”, „Árvák grafikái”, stb.
A kurátor archetípusának Caligula római császár nevezhető, aki azt a feladatott adta Róma költőinek, hogy egy perc alatt írjanak verset a Halálról. Amelyik költő verse nem nyerte meg a császár tetszését, azt azonnal kivégeztette.
A magas kultúra a második világháború nukleózisában összeolvadt a populáris kultúrával, beindítva a gyorsan globálizálódó szórakoztatóipart, amelyért és amelyben ma már, végsőkig specializálódva, kasztok szerint szigorúan szegregálva valamennyien élünk és dolgozunk. A művészet publicizált célja többé nem a befogadó meglepetés révén előidézett katarzissal történő megváltása, hanem kielégítés. Megszűnt az új terrorja, elkezdődött a már megvolt legkorszerűbb technikákkal történő bővített újratermelése, csomagolása, házhoz szállítása, fogyasztása, emésztése, ürítése, újrahasznosítása.