Véletlenül a kezembe került a MÜPA Magazin március-áprilisi száma. Csinos, jó papírra nyomtatott, ingyenes kiadvány. Belelapoztam hát, utánanézni, vajon mit ajánl nekünk a Művészetek Palotája. Szerencse, hogy éppen visszatekintő számra bukkantam, nem csak a (közel)jövőbe, a múltba is alkalmam lesz belepillantani.
Átforgatva a lapokat, beleolvasva az írásokba hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a lap nem kritikai fórum. Ajánlókat, ismertetőket publikál. Érdekes, színes, jól megírt cikkeket, a programok hátterét bemutató, könnyű kézzel írt, informatív, kedvcsináló szövegeket.
Meg is tette a hatását, kedvem kezdett lenni ellátogatni az épületbe. A hangversenyterembe jazz, pop vagy éppen Ligeti koncertre. A 36 hónap – 36 pillanat című, a ház múltjának emlékezetes eseményeit felvillantó összeállításban jobban elmélyedve azonban furcsa hiányérzetem támadt. Hiszen – kedv ide vagy oda – magam is többször jártam már a hármas identitású épületben, amely koncertterem, múzeum és színház egyben (magam eddig a múzeumi programokat preferáltam – emlékszem is néhány markáns momentumra). Az összeállításból azonban az ország vezető kortárs művészeti múzeumának emlékezetes pillanatai mind egy szálig kimaradtak.
Továbblapozva tapasztaltam, hogy nem csak innen. A Hírek, érdekességek rovat sem tesz említést képzőművészetről. Az Echo rovatban sem idézik a kiállításokról írott recenziókat. A múzeum ügyeit mindössze az igazgatói székre pályázók koncepcióinak rövid kivonata érinti (nem kifejezetten a szám más oldalain általános közönségcsalogató formátumban), a programról sehol egy szó. Mintha a magazin szerkesztői számára mostohagyerek lenne a LUMÚ.
Azt gondoltam, mindez csak az igazgatóváltásnak köszönhető véletlen. Rákerestem hát a hálón a magazin korábbi számaira. Meg is találtam őket pdf formátumban. Beléjük lapozva döbbenten kellett megállapítanom, hogy nem kivételes alkalom volt, ez a szokásos menet. A hatvannyolc oldalas magazinban mindössze két oldal jut a múzeum programjainak különböző aspektusaira – számonként mindössze egy-egy témát érintve.
Értem én, hogy a Nyitányban önmagát (és az olvasókat) zenerajongónak tituláló főszerkesztő szívén viseli a muzsika ügyét. Ezt szolgálja is legjobb tudása szerint. Ám ebben az előszóban értékekről is szó esik, márpedig visszatérő látogatóként tanúsíthatom, hogy az épületben bemutatott maradandó kultúrjavak több, mint 3,14 százaléka köszönhető a LUMÚ tevékenységének. Csodálkozom azon, hogy a MÜPA Magazin szerkesztőségének ez nem tűnt még fel. Pedig mintha az arányos tájékoztatás elve nem lenne számukra ismeretlen (legalábbis erre utal a különböző zenei műfajok reprezentációja a lap egészét tekintve).
Az alapító okirat által sugallt matematikai alapon a MÜPA Magazin szintjén huszonkét oldal képviselné arányos súllyal a múzeumot. Legyünk engedékenyek, vegyük ténynek, hogy főszerkesztői értelmezésben a zenéé a főszerep, kalkuláljuk azt is bele, hogy nagyobb költségvetéssel működik a hangversenyterem. Ezzel együtt is fals azonban az elkülönülő két oldal a teljes lapot, annak koncepcióját és a rovatszerkezet egészét tekintve.
Például már a március-áprilisi számba bele kellett volna férnie egy kedvcsinálónak a Fluxus East kiállításról is, ahol mellesleg John Cage időközben világhírű művésszé vált egykori tanítványai közül is többen kiállítanak. Nádler István párhuzamosan bemutatott gyűjteményes kiállítása persze emellett külön összeállítást érdemelt volna. A Minden mozi látványos installációiról nem is beszélve. Na meg persze a most kifelejtett emlékezetes pillanatok (csak néhány nevet kiemelve a vonatkozó időszakból: Hajas Tibor, John Wood és Paul Harrison, Bódy Gábor, Breuer Marcell stb.). Nem utolsó sorban pedig a kritikák, mert bizony, jelentek meg dicsérő hangok (ha már vagy jót, vagy semmit alapon játszunk) a múzeum programjait illetően is.
A művészetben (a zenében, a képzőben, a színházban és a többiben) minden arányok kérdése. Ha ezt elvétjük, nem nagyon várhatunk tapsot. Én sem ütöm most össze a tenyeremet a magazin olvasása után. Nem is csettintek, pedig szerettem volna.