Ez az írás egy felhívás a kollektív gondolkodásra, amelyben körüljárjuk hasznos és kevésbé hasznos, de gyakran használt fogalmainkat és koncepcióinkat. Szeretném bemutatni, hogy a félelemre és a válságtudatra alapuló gondolkodáshoz való ragaszkodás miként foszt meg, de legalábbis távolít el bennünket azoktól az alapvető kérdésektől, hogy mit gondolunk a káoszról és a rendről, mit gondolunk a hatalomról, és hogy ki és hogyan gyakorolja azt mai világunkban. Hogyan szerezhetjük vissza hatalmunkat és ebből következően autonómiánkat? Mik a következményei annak, hogy a válság fogalmát kisajátította és beépítette magába a menedzserializmus és a kormányozhatóság újabb stratégiái? Hogyan alakítja mindez tapasztalatainkat, hozzáállásunkat és gondolkodásunkat a technológia, a kapitalizmus, és a hatalom jelenlegi konstellációjáról, és ennek következtében a jövőnkről? Milyen szerepe van ebben az egészben gyakran használt fogalmainknak? Tégy egy képzeletbeli sétát velem a legjelentősebb kortárs gondolkodók társaságában.
“A krízis [kriszisz] eredetileg egy orvosi fogalom, ami a hippokatészi korpuszban azt a pillanatot jelölte, amikor az orvos megállapította a páciensről, hogy túléli-e a betegséget. A teológusok átvették a fogalmat, hogy az utolsó ítéletet jelöljék meg vele, mely a végső napon fog bekövetkezni. Ha megfigyeljük azt a kivételes állapotot, amelyben élünk, azt kell mondanunk, hogy az orvostudomány vallása a kapitalizmus állandó válságát a végidő keresztény gondolatával, az eszkhatonnal kapcsolja össze, melyben a végső döntés mindig folyamatban van, melyben a vég az irányítás szüntelen szándékával csapódik és tágul ki, anélkül hogy egyszer és mindenkorra megoldaná azt. Olyan világ vallása ez, mely bár érzi, hogy itt a vég, még sincs abban a helyzetben, mint a hippokratészi orvos, hogy eldöntse: a világ fennmarad-e vagy elpusztul.”
Ezeket a mondatok Giorgio Agambentől származnak, mégpedig ‘Az orvostudomány mint vallás’[1] című provokatív esszéjéből, amely a covid-járvány idején született[2]. Ahogy ő fogalmaz, a „válság” fogalma egykor hasznos volt, de mostanra beépült a kormányozhatóság (govermentality) szótárába. Hozzáteszem, hogy a menedzserializmus áltudományos nyelvezetében évtizedek óta használják a felelősség elhárítására és segítő kézként a kezelhetetlen kezelésében, történelmileg nézve az 1973-as olajválság óta. Boltanski és Chiapello szerzőpárostól tudjuk[3], hogy a kapitalizmusnak nevezett adaptív rendszerben az olyan szavak, mint a krízis, csak az átmeneti diszfunkció fázisainak kifejezései, amelyeket többnyire valami még alattomosabb és előrehaladottabb struktúra követ. Emiatt komoly kétségeim vannak afelől, hogy a válság szót leíró fogalomként használjuk arra a helyzetre, amelyben jelenleg élünk. A pusztítás és a szorongás felerősödése a késő modern kapitalizmus racionalizált, folyamatos és végtelen extraktcióra épülő logikájának a következménye. Tehát egy önpusztító logikán alapuló történelmi és anyagi folyamat kései szakaszában élünk. Hogyha nem csak a gazdasági mutatókat, hanem a nagy képet nézzük, az egész sokkal inkább úgy néz ki, mint egy egyirányú folyamat, nem pedig mint egy olyan rendszer, amely ugyan instabil, azonban egyensúlyra törekszik.
Nem hiszek abban, hogy a szavak önmagukban megváltoztathatják a világot, de úgy gondolom, hogy a fogalmak alapvetően alakítják a körülöttünk lévő világgal kapcsolatos nézőpontunkat és magát a tudatunkat is. Nevezhetjük ideológiának akár, vagy egyszerűen fogadjuk el, hogy bizonyos fogalmaknak van politikai tartalma (agenda), illetve hogy bizonyos politikai tartalom gyakran kötődik meghatározott fogalmakhoz (és ezek idővel akár változhatnak is). Úgy látom, hogy korunkban a „válság” fogalma az új, szélsőségesebb kormányzási módokat igazolja. Az (ön)igazolás, az indoklás és a legitimáció kulcsfogalmak esetünkben. Shosana Zuboff, a The Age of Surveillance Capitalism[4] szerzője Agamben gondolataira alapozva fogalmazta meg aggályait:
“A kivételes állapot[5] kihirdetése a politikában fedezetként szolgál a jogállamiság felfüggesztéséhez és új végrehajtó erők bevezetéséhez amelyet a válság igazol.”
Tehát a „válság” fogalmának pályafutásában az utolsó és legveszélyesebb fordulat, az volt, hogy egy beszédaktussá vált, a kortárs politikai fekete mágia kedvenc varázsigéjévé. A válság kihirdetése manapság nemcsak megszorító intézkedések alapvető legitimációja a gazdaságban, hanem a legkiterjedtebb és legkárosabb társadalomellenes beavatkozások esetében is. A válságot „okozhatja” migráció[6], háború vagy világjárvány, terrorizmus vagy ökológiai katasztrófa, de maga a kinyilatkozatás aktív eleme a legelnyomóbb, -tekintélyelvűbb, -zsarnokibb politikai akciók végrehajtásának. Mondhatjuk úgy is, hogy a válság kihirdetése az önjelölt, sokszor aljas szándékú “megmentőket” idézi a politika arénájába.
Hatalom, technológia, megfigyelés
Mióta Michel Foucault felforgatta a hatalomról alkotott gondolkodásunkat[7], többé-kevésbé nyilvánvaló az értelmiség számára, hogy a hatalmat egy szétszórt és kiterjedt apparátuson keresztül gyakorolják, amelyben a megfigyelésnek kiemelkedő szerepe van. Ezért hangsúlyozza Zuboff, hogy nem egyszerűen „digitális kapitalizmusban”, hanem a „felügyeleti kapitalizmusban” élünk, ami azt jelenti, hogy a kortárs kommunikációs technológiában a hatalom a megfigyelés néhány évszázados gyakorlatán alapul. A megfigyelés technológiájának legújabbkeletű fejleményeivel kapcsolatban Zuboff kiemelte a „felügyeleti kivételesség” (surveillance exceptionalism) fogalmát, amelyet 2001-hez kapcsolt, a New York-i World Trade Center elleni hírhedt terrortámadás dátumához. Ez egy sorsfordító mérföldkő volt, hiszen egy nagy lökést adott a CIA és a Google együttműködéséhez, így a felügyeleti kapitalisták (surveillance capitalists) és a titkosszolgálatok közötti elkötelezett szövetség létrejöttéhez. Habár akkor még csak gyerek voltam, kifejezettem emlékszem, és azt gondolom sokan emlékeznek a Bush-korszak úgynevezett „terrorizmus elleni háborújára”. A propaganda, a háború, a rasszizmus és a paranoia légkörére, a szigorított biztonsági lépések bevezetésére az élet minden területén, a botrányos és később leleplezett politikai hazugságokra és titkokra, valamint a „kivételes állapot” politikája[8] által legitimált egyéb intézkedésekre amelyek mély, széles körű és hosszan tartó hatást gyakoroltak a nemzetközi politikára, sőt a privátabb és lokálisabb társadalmi közegekre is szinte mindenütt a bolygón. Személyes meggyőződésem, hogy 2020-as COVID-19 világjárvány idején bevezetett kivételes állapot sok szempontból nagyon hasonló volt, leginkább azért, mert globális következményekkel járó globális eseményről volt szó. A digitális technológiák alkalmazása a lakosság megfigyelésében a „track and trace” alkalmazásoktól a tekintélyelvű és privát szférát súlyosan sértő intézkedésekig, alátámasztja azt a perspektívát, hogy ezt az eseményt a felügyeleti kivételesség következő szintjének tekintsük, amely nem csak az internet hálózata, hanem a testünkhöz kötődő mobil digitális technológia tett lehetővé, amely az elmúlt két évtizedben egy látszólag esszenciális életformánkká vált. De milyen politikai szándékok, ideológiák, ipari érdekek fedezhetők fel e fejlemények mögött?
Legyen akár társadalomtudós, akár művész az ember, néha érdemes bízni saját intuíciójában, és megpróbálni láthatóvá tenni a láthatatlant. Bármit is értünk mi vagy vezetőink a válság fogalma alatt, egyre jobban látható, hogy a társadalmi és technológiai jelenségek a társadalmi kontrollnak egy újfajta rendje felé konvergálnak. A tudomány és a technológia egyre szorosabb és veszedelmesebb összefonódása ez a tőkével, amely politikai hatalommá tömörül, és amelyet a médiába behatoló és azt átszövő propaganda-apparátus támogat. Ezért tűnt annyira apokaliptikusnak a COVID-helyzet, és ez bizonyítja a botrányosan kezelt világjárvány után ránk maradt jelenség, a „tudomány válsága” elemzésének fontosságát. Ezek tekinthetők évtizedek óta tartó folyamatok betetőzéseinek mivel „az élettudományok politikáját – magát az élet politikáját – azok alakították, akik irányították az emberi, technikai és pénzügyi erőforrásokat” – ahogy erre Nikolas Rose rámutatott[9]. A biohatalom összeolvadt a csúcstechnológiákkal, amelyek átalakították vagy kifejezetten felszámolták az élő testekkel kapcsolatos morális és etikai korlátok többségét. Ismét Rose-t idézve: „A klasszikus különbségtétel a morálfilozófiában a nem emberi – birtokolható, cserélhető, áruvá alakítható – és az emberi – amely nem legitim anyag az ilyen áruvá alakításhoz – között már nem tűnik olyan stabilnak.” Levonva a következtetést ezekből a még még mindig, illetve egyre fontosabb gondolatokból, a társadalmak morális gazdaságának felforgatása és átalakulása nem történik ellenállás és ellenreakció nélkül. Amikor a nagytőke új stratégiákat alkalmaz az élethez való viszonyunk meghatározásához, és alárendel minket saját logikájának, annak következményei lesznek, ami problémákat és válságokat, és végül az ellenőrzés új formáit hozza felszínre.
Viszont ahogyan József Attila mondta: “Én nem így képzeltem el a rendet!”[10] Lássuk hát hogyan elemzi tovább a helyzetünket Zuboff:
„Lehet, hogy elképzelhető valami olyasmi, mint “a dolgok internete” (internet of things – IOT) felügyeleti kapitalizmus nélkül, de lehetetlen elképzelni a felügyeleti kapitalizmust „a dolgok internete”-éhez hasonló dolog nélkül. Az “előrejelzési imperatívuszból” (prediction imperative) eredő minden parancs megköveteli ezt a mindent átható, valós anyagi „tudás és cselekvés” jelenlétet. Az új apparátus az előrejelzési imperatívusz anyagi kifejeződése, és egy újfajta hatalmat képvisel, amelyet a bizonyosságra törekvő gazdasági kényszer éltet. Ebben a tényben két vektor találkozik: a mindenütt jelenlévő számítástechnika korai eszméi és a felügyeleti kapitalizmus gazdasági követelményei. Ez a konvergencia jelzi a digitális infrastruktúra metamorfózisát egy olyan dologból, amivel rendelkezünk, egy olyan dologgá, amely birtokol bennünket.”
Bár a stratégia újnak tűnik, a tőke, a technológia és az irányítás konstellációja a modernitás óta velünk van, ezért nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezeket az komponenseket sem elemzésünkből. Zuboff nagyon szókimondó, amikor ezt írja:
„A felügyeleti kapitalizmus számos technológiát alkalmaz, de nem tehetünk egyenlőségjelet technológia és felügyelet között. Tevékenysége során alkalmazhat platformokat, de ezek a műveletek nem azonosak a platformokkal. Alkalmazhat gépi intelligenciát, de ez nem redukálható ezekre a gépekre. Algoritmusokat állít elő és azokra támaszkodik, de nem azonos ezekkel az algoritmusokkal. Maguk a felügyeleti kapitalizmus egyedülálló gazdasági követelményei a függöny mögé bújt bábmesterek, akik irányítják a gépeket és cselekvésre hívják őket. Hogy egy másik metaforát engedjünk meg magunknak, ezek a kényszerek olyanok, mint a test lágyszövetei, amelyek bár nem láthatók a röntgenfelvételen, de elvégzik azt a valódi munkát, amely az izmokat a csontokhoz köti. Nem mi vagyunk az elsők és egyetlenek, akik a technológiai illúzió áldozataivá válnak. Ez a társadalmi gondolkodás egyik időtálló témája, olyan régi, mint a trójai faló. Ennek ellenére minden generáció beletéved a futóhomokba, amikor elfelejti, hogy a technológia más érdekek kifejezése. A modern időkben ez a tőke érdekeit jelenti, korunkban pedig a felügyeleti tőke az, amely a digitális közeget irányítja, és a jövő felé tartó pályánkat orientálja.”
Szubjektifikáció és technológia
Mi tehát a személyes kapcsolatunk mindehhez emberi lényként? De másként is feltehetjük a kérdést: hogyan kapcsolódnak a transzhumanizmus és poszthumanizmus gyakran ismételt olyan szlogenjei, mint az „emberi határainak elmosódása” a digitális-, és biotechnológiához és mindennek a Tőkéhez, ami alatt kifejezetten a transznacionális és globalizált Tőkére gondolok, a Big Techre és a Big Pharmara?
Nikolas Rose az évezred eleje óta hangsúlyozta a tőke erejét a szubjektifikációs folyamatokban, például amikor ezt írta:
“Az emberi lények „filozófiai státusza” – valójában az ontológiája – olyan döntések révén formálódik át, amelyeket vállalkozók hoznak, mégpedig az alapján, hogy hová fektessék be tőkéjüket, és hogy az orvosbiológiai kutatás és fejlesztés mely irányvonalait folytassák.”
Épp emiatt pedig korunk legnagyobb, legnehezebb és legkényelmetlenebb kérdései közé tartozik, hogy ez a kapitalista érdek által vezérelt technológiai apparátus hogyan formálja szubjektivitásunkat, tehát hogyan befolyásolja viszonyunkat önmagunkhoz, vágyainkhoz és döntéseinkhez vagy ahhoz, amit az identitásunk alatt értük? Ez pedig visszavezet minket a hatalom és a szubjektifikáció kérdéséhez, amelyet a fent említett Foucault konceptualizált[11]. Amit ma látunk, hogy az én és a piac közötti határok fokozatosan elmosódnak az invazív és mindenütt jelenlévő meggyőző apparátus médiumainak eszközeivel, amelyek viselkedésünket módosító manipulációi[12] – és ezen a ponton hozzá kell tennem a kémiai jellegű beavatkozásokat is[13] – közvetlenül az énünkre irányulnak.
Sajnos egyelőre nem látom a fenti társadalmi folyamatok reflektív, mély és radikális kritikáját és ezeknek a nehéz kérdéseknek a felvetésését sem a kortárs művészet főáramában. Ez utóbbi a „tükör” szerepét tölti be, amely csak visszatükröz, nem elemez és nem kritizál. Azt is látom, hogy az erősödő társadalmi kontroll, nyomás és nyilvánvaló manipuláció ellenére a filozófusok többsége affirmatívan viszonyul mindehhez, ha nem egyenesen lelkesedik, és meghajol a technológiai apparátus ereje előtt, amelynek szíve a tőke ritmusára dobog, ha nem éppenséggel egy vele. Kevés szándékot látok a szembenézésre, azon hatalmi viszonyok manipulatív jellegének a megértésére és kontextusba helyezésére, amelyekbe ez a technológiai kultúra beágyazódik. Ám a tét még soha nem volt ilyen nagy. Eközben az életünket bizonyos tekintetben megkönnyítő, lehetőségeinket mérsékelten átalakító, úgynevezett haladásnak számos biopolitikai következménye is van.
Az engedelmesség kulcsfontosságú összetevői a tudás és a valódi választások hiánya, ami élesen korlátozza az autonómiát. Manapság úgy tűnik, hogy az értelmiség elfogadta, hogy nincs esély a folyamatban lévő technológiai fejlődés pályájának eltérítésére. Zuboff szerint az intellektuális kritikai apparátusunk kolonizálása szándékos, és ezt „inevitabilizmusnak” (inevitabilism) nevezte, amely az elkerülhetetlenségben való hitet jelenti[14]. Szerinte az elkerülhetetlenség fogalma az erőteljes gazdasági beavatkozások trójai falova, egyszerre ideológia és marketingstratégia az anyagi világ agresszív gyarmatosításában és átalakításában. Lényegi eleme, hogy céljai érdekében torzító retorikát alkalmaz, arra a téves előfeltevésre alapozva, hogy a technológiai haladás pályája elkerülhetetlen. Így szedi szét a jelenséget Zuboff:
„A technológiáról, mint elkerülhetetlen hatással és következményekkel járó autonóm erőről alkotott kép évszázadokon keresztül arra törekedett, hogy eltüntesse a hatalom ujjlenyomatait és mentesítse a felelősség alól. A szörnyeteg tette, nem Victor Frankenstein. Azonban nem bokaperec figyeli a foglyot, hanem a bűnügyi szervek teszik ezt. Az elkerülhetetlenség minden doktrínája magában hordozza az erkölcsi nihilizmus fegyverré változtatott vírusát, amely arra van programozva, hogy megcélozza az emberi cselekvést, eltörölje az ellenállást és a kreativitást az emberi lehetőségek textusából. Az elkerülhetetlenség retorikája egy ravasz csalás, amelynek célja, hogy tehetetlenné és passzívvá tegyen bennünket azokkal a engesztelhetetlen erőkkel szemben, amelyek mindig közömbösek a pusztán emberivel szemben. Ez a robotizált interfész világa, ahol a technológiák a maguk akarata szerint működnek, és eltökélten védik az hatalmat a kihívásoktól.”
Az inevitabilizmus a modernista gondolkodás önbeteljesítő jóslata, napjainkban pedig a Szilícium-völgy utópizmusa. De soha ne felejtsük el, hogy valaki utópiája éppenséggel lehet valaki más számára disztópia.
Az utolsó védőbástya: a hatékonyság és fenntarthatóság – a modernitás projektje
Veszélyesnek tartom azt is, hogy a társadalom-, politika- és művészetelmélet és a művészeti világ jelentős része kritikátlanul és reflexió nélkül átveszi, használja és mozgásba hozza a későmodernista menedzserializmus egyes fogalmait. Valóban fenn akarjuk tartani a fenntarthatatlant és kezelni a kezelhetetlent? Tényleg hozzá akarunk-e járulni egy társadalomellenes kormányzáshoz, mint amilyen a „következményeinek kormányzása”[15] a neoliberális agendában? A válság fogalma egy többé-kevésbé működő rendszer átmeneti sérülését vagy javítható hibáját is jelentette. Ez valami, ami leírja a világunkat ebben a pillanatban? Tényleg hihetünk ebben? És nem hiszem, hogy a fogalom kiegészítése előtagokkal – mint például a „perma” és a „poly” – segítene nekünk, sem a gondolkodásban, sem a cselekvésben. Én erőteljesen azt érzem, hogy fullasztóak, és csak tovább fokozzák a szorongást, gyakran a pszichológiai bénultságig.
Ahhoz, hogy egy radikálisabb szótárat alakíthassunk ki, amely radikálisabb cselekvéseket tesz lehetővé, át kell gondolnunk, mi a hatalom, az ellenőrzés, a szabadság és az autonómia, és meg kell értenünk, hogy a sarkalatos kérdés továbbra is az, hogy ki vagy mi gyakorolja ezeket mai világunkban. Bár lehet azt mondani, hogy ez csak prioritások kérdése, ám én ezt éberségnek vagy tudatosságnak nevezném. A technológiáról és a felhatalmazásról alkotott gondolkodásunk modernista gyökereinek megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy új gondolkodásmódokat találjunk, és megszabaduljunk attól a szereptől, amelyet – mint művészeknek, kulturális dolgozóknak vagy teoretikusoknak – “hasznos” társadalommérnökként kínálnak nekünk egy olyan rendszerben, amely nyilvánvalóan nem az általunk hitt erkölcsi vagy társadalmi értékek szerint működik. Véleményem szerint minden út a modernitás projektjéhez, annak újragondolásához, megértéséhez, kritikájához vezet vissza. A modern kor óta a kifejlesztett technológiák eredetileg a tudományos megismerés eredményein alapuló kontroll eszközeiként jönnek létre, és ez meghatározza működésük nem kívánt következményeit is, amelyek nem utolsósorban a hatékonyságon alapuló logikájukon keresztül formálják magukat a felhasználókat is. De a hatalom komponense mindig megtalálható az „alany vagy cselekvő” és a “technológiai vagy termelő-eszköz” vagy viszonyában is. Ahogyan erre Sik Domonkos rámutatott:
“A technológiával szembeni legalapvetőbb elvárás, hogy magát az eszközt teljes mértékben kontrollálja a használója, vagyis annak ne legyen saját akarata, minden esetben a cselekvő szándékait kövesse. További elvárás, hogy a világ felett gyakorolt uralom hatékonyságának növeléséhez hozzásegítse a szubjektumot.”
Éppen ezek azok az elvárások amelyeket a mesterséges intelligencia felforgatott, mert az ember-technológia hibridek határállapotának tűnik, amelyben viszont az utóbbi válik uralkodóvá. Ez a változás az erőviszonyokban tehát az igazi és kardinális fordulópont, nem pedig a „hibridizáció”, amely a kortárs filozófusoknak szintén kedvenc varázsigéje lett. A „hibridizáció” egy nagyrészt reflektálatlan folyamat, amely az emberi történelem hajnala óta jelen van, ha hihetünk Latournak[16]. De miért félünk ettől a fordulattól, és mit nyerhetünk vagy veszíthetünk általa?
Agamben is a modernitásról ír, mikor rámutat: „[…] Ha igaz, hogy az alapvető szerkezeti probléma csak a tűz martalékául esett házban válik láthatóvá, akkor most látható, hogy mi forog kockán a Nyugat történelmében, amit oly keményen próbált megragadni, hogy miért nem sikerült neki, és végül miért bukott el.”[17] Az egész problémakört szépen megvilágítja Sik Domonkos szociológus „Csak egy mesterséges intelligencia menthet meg minket”[18] című írásában. Ebben az esszében bemutatja, hogy ami a mesterséges intelligenciában emberi társadalmaink számára igazán ijesztő, az valójában a modernista gondolat szíve: a meztelen instrumentális racionalitás és annak embertelensége, amelyet ez az entitás tett láthatóvá (ha nevezhetjük így). Sik szerint ezzel a kemény és nyers igazsággal való szembenézés lehetőséget ad arra, hogy megmentsük magunkat, és megváltoztassuk a világot, amelyet magunk körül építettünk fel. Sik a modernitás kritikájának intellektuális hagyományát követi, amikor kiemeli, hogy a totalitárius tendenciák a modernitás premisszáiba ágyazódnak:
“Fontos hangsúlyozni, hogy e félelem mögött specifikusan a modernitás elhallgatott tabui állnak. A modern ember az, aki a dolgok értékét a kontroll hatékonyságával méri, aki értéktelennek, eldobhatónak, megsemmisíthetőnek tekinti mindazt, ami nem elég hatékony. És a modern ember az, aki a hatékonyság kizárólagos szempontjai szerint szerveződő technikai racionalitás amoralitását érvényesíti. A gyarmatosítás évszázadai, a fajelméleti alapon nyugvó genocídiumok és a nácizmus egyaránt azt példázza, hogy hová vezethet a hatékonysággal azonosított felsőbbrendűség abszolutizálása – igaz nem az ember-eszköz, hanem az ember-ember viszonylatában.
Mindehhez ráadásul nincs is szükség mesterséges intelligenciára. A modern ember ezt az elvet maga érvényesítette a múltban, amikor a feleslegesnek minősített embertársainak megsemmisítésére tört. És maga érvényesíti a jelenben is, amikor a globális egyenlőtlenségi láncok mentén zajló kizsákmányolás közvetett mechanizmusain keresztül újratermeli a társadalmi szenvedés extrém formáit. Ráadásul nem pusztán egyes csoportokat, hanem az emberiség egészét veszélyeztetve: ahogy azt az emberi tevékenységtől elválaszthatatlan klímakatasztrófa vagy épp a nukleáris katasztrófák veszélye jelzik, a civilizáció vagy éppen az emberi faj kipusztulásához sincs szükség AI-ra.”
Később így folytatja:
“Az instrumentális racionalizálódás következményeként kialakult mesterséges intelligencia csak akkor jelent az emberi identitásra veszélyt, ha elfogadjuk a modernizáció hatékonyságra szűkült morális rendjét, ha csak annyi értelmet tudunk adni az életnek, hogy uraljuk a világot és a másikat. Egy ilyen felállásban a technológiai rendszerek és az AI ellen szükségszerűen veszítünk: hiszen az előbb-utóbb nálunk hatékonyabban fogja uralni a világot és benne minket is. Arra azonban semmi sem determinál minket, hogy beleragadjunk a hatékonyság amoralitásába: ha találunk olyan értéket és értelmet, ami az emberhez méltó élet alapja lehet, akkor máris átrendeződik a kép.”
A mesterséges intelligencia, mint a funkcionális-instrumentális racionalizálás folyamatának új terméke, felébreszti a „modernitás rossz lelkiismeretét”, és arra kényszerít bennünket, hogy újraértékeljük társadalmi értékeinket. Ennek a technológiának a fent bemutatott ideológiai alapjai is világossá teszik, hogy nem adhatjuk át az emberiség és bolygónk sorsát ennek a félrenevelt teremtményünknek, és felelősséget kell vállalnunk azért, amit alkottunk. Másrészt nem szabadulhatunk meg olyan könnyen az ‘ember’ és az ‘emberi’ fogalmától (ahogyan azt néhány kortárs gondolkodó javasolja). Ideje eldönteni, mit érdemes megőrizni az emberi létben, más szóval, mi az, ami miatt érdemes embernek maradni? Mi köze ennek az egésznek a méltósághoz vagy a méltóságteljes létezéshez? Mivel a történelem kerekét nem tudjuk visszaforgatni, és nem is szabad, ezért a potenciális stratégia a meghaladás avagy az „előremenekülés útja” lehet, ami azt jelenti, hogy újra fel kell fedeznünk azokat a pozitív emberi értékeket, amelyeket a hatékonyság maximalizálása során elfelejtettünk, valamint meg kell menteni és helyzetbe kell hozni ezeket a további „hibridizációs” folyamatok során.
A mi erőnk: tudatosság és autonómia
A fentiekből arra is következtethetünk, hogy elsősorban tudatosságra van szükségünk. Minden az emberi autonómia elleni támadás a tudatosság elleni támadással kezdődik, és ez az oka annak, hogy a felügyeleti kapitalizmus a tudatunkat támadja. Ezt a jelenséget Zuboff gondosan elemzi könyvében.
„Az egyéni tudatosság a telestimuláció ellensége, mert a kognitív és egzisztenciális erőforrások mozgósításának szükséges feltétele. Tudatosság nélkül nincs autonóm ítélet. Sem egyetértés nem létezhet, sem egyet nem értés, sem részvétel, sem visszakozás, sem ellenállás sem együttműködés: ezen az önszabályozó választásoknak, valójában egyike sem létezhet tudatosság nélkül.”
Viszont emellett hozzá kell tennünk azt is, hogy amit önkontrollnak nevezünk, az olyan gyakorlatok összessége, amelyet az emberi szocializáció által interiorizálunk, tehát ebben az értelemben nem független az adott társadalmat meghatározó hatalmi viszonyoktól és más kulturális sajátosságoktól, ám az autonómia és a tudatossággal mély kapcsolata az önuralommal szintén kulcsfontosságú. Mindezen felül az önrendelkezéshez és az autonómiához kapcsolódik az is, amit a görögök’ parrhésziának’, igazmondásnak, ‘félelem nélküli beszédnek’ neveztek[19].
A filozófusok az „önuralmat”, az „önrendelkezést” és az „autonómiát” a „szabad akaratként” értelmezik. Az autonómia szó az ógörög nyelvből származik, és szó szerint azt jelenti: „az én általi szabályozás”. Ez ellentétben áll a heteronómiával, ami „mások általi szabályozást” jelent. A cselekvési gazdaság versenyképességre való törekvésből fakad, hogy a felügyeleti kapitalistáknak minden rendelkezésre álló eszközt be kell vetniük az autonóm cselekvés heteronóm cselekvéssel való helyettesítéséhaz.
Zuboff hivatkozik néhány kutatásra is, amely megerősíti, hogy a rábeszélésnek való ellenállás egyik legfontosabb meghatározója a megfontoltság, ami azt jelenti, hogy aki képes az önismeret segítségével átgondolni cselekedeteinek következményeit, az hajlamosabb a saját útját járni. A másik legfontosabb tényező az elkötelezettség. Tehát azok, akik tudatosan elkötelezettek egy cselekvési irányvonal vagy elvrendszer mellett, kevésbé valószínű, hogy rábeszélhetők olyasmire, ami sérti ezt az elkötelezettséget. Ha az autonómiát erkölcsi elvként ismerjük el, ideje feltenni a kérdést, hogy mi történik a társadalmainkban azáltal, hogy elveszítjük ezeket a fontos képességeket. Egyfajta demoralizálódásnak tekinthető, amely az intellektuális képességeinket is érinti vagy az intellektuális képességeink leépülése vonhatja majd maga után a demoralizálódást? Zuboff rámutat:
“Gazdag és virágzó szakirodalom világítja meg az emberi viselkedés önszabályozó gyakorlatának, mint egyetemes szükségletnek előzményeit, feltételeit, következményeit és kihívásait. Az önrendelkezési képesség a legmélyebb alapja számos olyan viselkedésnek, amelyeket olyan kulcsfontosságú képességekkel társítunk, mint az empátia, az akarat, a reflexió, a személyes fejlődés, a hitelesség, az integritás, a tanulás, a célok elérése, az impulzuskontroll, a kreativitás és az intim, tartós kapcsolatok fenntartása.”
Ezért is annyira beszédes és sokat elmond a tudatosságunkról (vagy sokkal inkább annak hiányáról), ahogyan az autonómia fogalmát eldobtuk el az ágenciáért (agency) és a felhatalmazás (empowerment) fogalmát lecseréltük a trauma, az áldozatiság és a sebezhetőség gyanús és szinte szektás imádatáért, amely utóbbi bizonyos értelemben a tehetetlenség és a megfosztás programja egy olyan korban, amelynek nagyon nagy szüksége lenne az energiánkra, az erőnkre, hogy átformálhassa azt. Ez nem sugall egészséges kapcsolatot a hatalommal, sokkal inkább úgy tűnik, mintha megpróbálnák lekicsinyleni és beidomítani a bennünk lévő erőt, és persze megszégyeníteni miatta, azért, hogy elvegyék tőlünk ezt az erőt, és hogy hagyjuk, hogy uralkodjanak felettünk. Fájdalmasan jól ismerem ezt a stratégiát, mert nő vagyok. Szeretném hangsúlyozni: nem az empátia ellen beszélek. Az empátia és a szolidaritás az egyik legfontosabb dolog az emberi társadalomban. De ha a személyiségünket és társadalmunk központi értékeit a szenvedés dicsőítése és esztétizálása köré építjük, sőt mindezt bedobjuk a figyelemért folytatott verseny, küzdelem középpontjába, az pusztító. A hatalom fontosabb annál, mint hogy átengedjük, ki tudja hogy kinek. A fogalom totalizáló felfogásának dekonstruálásához meg kell értenünk, hogy a hatalom nem egyenlő a tekintéllyel vagy az erőszakkal, és újra meg kell tanulnunk különbséget tenni e fogalmak között. Csakúgy, mint a magyar nyelvben az erő, a hatalom, tekintély és az erőszak különböző fogalmak, addig az angolban a “power” szót gyakran és reflektálatlanul az “authority” szinonimájaként használják. A hatalom nem pusztán negatív, nem csak pusztítás, hanem elsősorban erő, tehát energia is, és legfőképpen: alkotás, tudás, akarat, szenvedély, élet, autonómia, és bizonyos értelemben minden cselekvés előfeltétele. Valami, amit megoszthatunk másokkal is, vagy előidézhetjük bennük. Ahogy Bifo írta a Futurability[20]-ben:
„A lehetőség tartalom, a potencia energia, a hatalom pedig forma.”
Majd így folytatja:
„A lehetőség a világ jelenbeli konstitúciójába beírt tartalom (vagyis a lehetőségek immanenciája). A lehetőség nem egy, hanem mindig többesszámú: a világ jelenlegi rendszerébe beleírt lehetőségek nem végtelenek, de sok van. A lehetőség mezeje nem végtelen, mert a lehetségeset a jelenbe beírt lehetetlenségek korlátozzák. Mindazonáltal plurális, az elágazások mezeje. Amikor egy szervezet a különböző lehetőségek közötti alternatívával szembesül, rezgésbe kerül, aztán választása által úgy halad tovább, amely megfelel a benne lévő potenciának.”
A potenciát azon szubjektív energiának értelmezi “amely a lehetőségeket felvonultatja és megvalósítja őket. A potencia az az energia, amely a lehetőségeket aktualitásokká alakítja”.
A hatalmon pedig azon kiválasztásokat (és a kizárásokat) érti “amelyek benne foglaltatnak a jelennek mint előírásnak a szerkezetében: a hatalom egy lehetőség kiválasztása és érvényesítése a sok közül, és ezzel egyidejűleg sok más lehetőség kizárása (és láthatatlanná tétele).”
Röviden, hatalomra van szükséged ahhoz, hogy élj és harcolj, hogy segíts magadon és hogy segíts másokon. Ez egy sokkal inkább gyakorlatias, mint egy „ideologikus” gondolkodásmód, és hasznos értelmezéssel szolgál a társadalmi és politikai átalakulás valós lehetőségeihez.
Eközben az ágencia mint fogalom más, és valószínűleg szűkebb horizontot kínál a kifejezésre, a megformálásra és a cselekvésre, és ez nem véletlen. Ahogy David Armstrong[21] megjegyzi:
„A közgazdaságtanban akkor alakult ki az ‘ágencia’ elmélete, amikor felismerték, hogy a vállalat és a piacok elméletén végzett alapos munka ellenére »nincs olyan elmélet, amely megmagyarázná, hogy az egyes résztvevők egymással ellentétes céljaikat hogyan hozzák egyensúlyba, hogy ez az eredmény szülessen.« Ugyanakkor a szociológusok azzal a problémával küzdöttek, hogy hogyan lehet az autonóm ágens cselekedeteit feltárni egy olyan világban, amelyet eddig a struktúra uralt. Amint Lash és Urry megjegyezte, az előző mintegy fél évtized során a kollektív cselekvés magyarázatában az ágencia formái egyre inkább átvették a tisztán strukturális meghatározottságok helyét”.
Ezért tartom nagyon fontosnak azt a feladatot, hogy a hatalmat mint fogalmat visszaköveteljük és újrafogalmazzuk, és hogy a tudatosságunkba ne csak mint valami olyasmiként építsük újra bele, mint ami ellenében meghatározzuk tevékenységünket, hanem mint olyasvalamiként, amivel mi is rendelkezünk. Ahogy fentebb említettem, a hatalom sokkal többet foglal magában, mint az ágencia és a struktúra viszonya, és nem csupán teret hagy, hanem sokkal több teret is teremt a képzeletnek és a véletlennek. Ahogy a gyakran félreértett Foucault fogalmazott:
„Nem arról van szó, hogy az élet teljesen beépült volna az azt irányító és adminisztráló technikákba; az élet folyamatosan kiszabadul ezekből.” [22]
Ez pedig azt jelenti, hogy mindig van remény.
A Metaforum X – Permacrises címet kapott konferencia első napján, 2024. október 25.-én, a Trafó Kortárs Művészetek Házában angol nyelven előadott hozzászólás magyar nyelvű fordítása.
[1] Giorgio Agamben:La medicina come religione, Quodlibet, 2020 május 2. https://www.quodlibet.it/giorgio-agamben-la-medicina-come-religione
Magyar fordítás: https://adrot.hu/giorgio-agamben-az-orvostudomany-mint-vallas/
Giorgio Agamben: Where we are now – Epidemics as politics, Rowman & Littlefield, Lanham, Boulder, New York, London, 2021
[2] Giorgo Agamben korunk egyik legnagyobb élő filozófus, és az első közéleti gondolkodók között volt, akik bírálták az állami intézkedések aránytalanságát a 2020-as Covid-19 világjárvány idején. Az olasz Quodlibet folyóiratban megjelent cikkeiben rendszeresen írt az államapparátus túlreagálásáról biopolitikai szempontból, valamint a kivételes állapot okozta szélsőséges körülmények hosszú távú következményeiről és a beavatkozások kollektív társadalmi és kulturális tétjeiről is. Ezzel azonban Intellektuális eretnekké vált, más filozófusok erősen bírálták, a média nyilvánosan támadta, ahol előfordult az is, hogy a Holokauszt tagadóihoz hasonlították őt. Ezen sorok írója még a járvány alatt fordította magyarra Agamben fent említett esszéit, és szembesülnie kellett azzal, hogy azok publikálását nyíltan politikai okok miatt visszautasítják bizonyos platformok. Az események normalizálódása után Agamben esszéi a járvány idejének legfontosabb társadalom-, és politikaelméleti elemzéseinek bizonyultak. Még a pandémia alatt azonban az Agamben által felvetett perspektíva és az arra érkező reflexiók szélesebb körű vitává terebélyesedtek amelybe olyan vezető értelmiségiek kapcsolódtak be mint Jean-Luc Nancy és Roberto Esposito. Ez korábban elérhető volt az interneten, de aztán eltűnt, és Routledge 2021-ben kiadta könyvként a következő címen: ‘Fernando Castrillón and Thomas Marchevsky (ed.) Coronavirus, Psychoanalysis, and Philosophy Conversations on Pandemics, Politics, and Society’
[3] Luc Boltanski & Ève Chiapello: The New Spirit of Capitalism, Verso [1999], 2007
[4] Shoshana Zuboff: The age of surveillance capitalism – The fight for a human future at the frontier of power, Public Affairs, New York. 2019
[5] Giorgio Agamben: State of Exception, Chicago University, Press 2005
[6] New Keywords Collective: Europe/Crisis: New Keywords of “the Crisis” in and of “Europe”, Zone Books Near Futures Online
https://nearfuturesonline.org/wp-content/uploads/2016/01/New-Keywords-Collective_12.pdf
[7] Michel Foucault: Felügyelet és büntetés, Gondolat Kiadó 1990 [Gallimard 1975]
[8] Rens van Munster: The war on terrorism: When the exception becomes the rule, International Journal for the Semiotics of Law – Revue internationale de Sémiotique juridique, January 2004
Gervin Ane, Apatinga: “State of Exception”: A Tool for Fighting Terrorism ,Journal of Law, Policy and Globalization, 2017 Vol. 66 pp.2224-3240
[9] Nikolas Rose: The politics of life itself. In. Theory, Culture & Society, 18(6), 1-30, 2001
[10] József Attila: Levegőt! https://mek.oszk.hu/05500/05570/html/jozsef_attila0020.html
[11] Michel Foucault: A szubjektum makrodinamikája : a szubjektum és a hatalom. (Kiss Attila) In: Pompeji 1-2. pp. 177-187. 1994
[12] Ezek nem új technológiák. A második világháború vége óta ezek álltak a tudományos kutatás és a titkosszolgálatok fókuszában. Lásd: Shoshana Zuboff: The age of surveillance capitalism – Chapter 10 – Make them dance – What were the means of behavioral modification?
[13] Básthy Ágnes – Lengyel Zoltán: Farmakológiai biopolitikák- a lélek vegyészete, Replika 2023 (129): 11–41.
[14] Érdemes észrevenni, hogy a fogalom már-már vallásos jellegét mutatja a predesztináció fogalmához való hasonlósága.
[15] Egy gazdasági okokból történő beavatkozás előre nem látott negatív társadalmi következményeinek politikai és jogi eszközökkel történő kormányzása.
[16] Bruno Latour: Sosem voltunk modernek, Osiris, 1999
[17] Giorgio Agamben: When the House is on Fire, Quodlibet, 5th October 2020
eredeti olasz nyelvű esszé: Giorgio Agamben: Quando la casa brucia, Quodlibet, 2020, október 5
https://www.quodlibet.it/giorgio-agamben-quando-la-casa-brucia,
magyar fordítás : Amikor ég a ház, a szem, 2020, december 4:
https://ujszem.org/2020/12/04/giorgio-agamben-amikor-eg-a-haz/
Kiadva: When the House Burns Down in.Giorgio Agamben: When the House Burns Down – From the Dialect of Thought, Seagull Books, 2022
[18] Sik Domonkos: Csak egy AI menthet meg minket, szuverén.hu, 2023
https://www.szuveren.hu/tarsadalom/csak-egy-ai-menthet-meg-minket
[19] Michel Foucault: Az igazság bátorsága, Atlantisz Könyvkiadó, 2019
[20] Franco “Bifo” Berardi: Futurability: The Age of Impotence and the Horizon of Possibility, Verso Books, 2017
[21] David Armstrong (2013): Actors, patients and agency: a recent history. Sociology of Health and Illness, 36:(2) pp.163-174
[22] Michel Foucault: A szexualitás története, I. kötet, Atlantisz Könyvkiadó, 1999