A közömbösség üzenete

A Surfacing kiállítás kapcsán te közelről érintve voltál a „Who if not we…?” program megvalósításában, valamint láttad a Time and Again kiállítást, ahol a Kis Varsó Instauráció című munkája bemutatásra került. Mennyire találod sikeresnek ezt a kiállítást?

Ezt én egy szomorú és nagyon átlagos (tulajdonképpen unalmas) kiállításnak tartom, mert nyilvánvalóan kiderült, hogy a kurátorokat nem foglalkoztatja igazán sem Kelet-Európa, sem az ott folyó művészeti tevékenység, sem pedig azok a változások, amelyek az elmúlt tizenöt évben itt történtek. Teljesen kiszámítható és biztonságos módon válogattak – mindegyik művész benne van a nemzetközi körforgásban, kvázi „bizonyított” az elmúlt 10-15 év során. Az átfogó tematikából, és már a címválasztásból is nyilvánvalóvá válik, hogy a kiállításon egy tág, szinte mindent befogadni képes keretet alakítottak ki, amelynek célja nem új perspektívák és kiindulópontok keresése, hanem egy „biztonságos” prezentáció. Nekem úgy tűnt, hogy semmi újat nem tudtak, vagy akartak mondani arról a kontextusról, amelyben ezek a munkák készültek. Igazából a művek egymással való kommunikációja is hűvösen és távolságtartóan „udvarias” maradt.</p >

Ez a biztonságos reprezentáció, amit említettél, mennyire volt az intézmény meghatározott pozíciójához illesztve?

Ez a kiállítás körülbelül leképezi azt, ahogyan a Stedelijk Múzeum működik az adott struktúrában. Azt hiszem, hogy mindegyik, a sorozathoz tartozó kiállítás arra a konkrét helyzetre is reflektált, amelyben létrejött. Valószínűleg volt hely- és helyzetspecifikussága annak is, ahogyan a kurátorok a Stedelijkben műveket választottak, de én a kiállítást nézve ezeket csak félig-tudatos döntéseknek éreztem. Nem fedeztem fel érdeklődést az egyes munkák kiválasztásában, azok egymás mellé rendelésében. Hiányzott a szenvedély, ha szabad ezt mondanom.

Ez nem egy felvállalt távolságtartás volt?

Intelligens a kiállítás, mert felismerte a határait, de a távolságtartása egyben a közömbösség üzenetét is hordozta. Kanyarodjunk el ezen a szálon a Kis Varsóhoz. Ha egy ilyen nagyon helyspecifikus, sajátos kultúrából építkező művészcsoporttal kezdenek el dolgozni a kurátorok, akkor az egy kicsit erőteljesebb beavatkozást vagy végiggondolást igényel, túl azon, hogy megrendelek valamit. Egyébként érdemes ezt a kiállítást összevetni Kathrin Rhomberg Ausgeträumt… című, a rendszerváltás utáni állapotra reflektáló kiállításával [1], amelyet, ahogy a címe is jelzi, a kurátor valahol a kiábrándultság és a tudatosan megszüntetett álmodás metszetében helyezett el. Több olyan művészt láthatunk a Stedelijkben, akik Rhomberg kiállításán is szerepeltek. A téma ott is az idő volt, pontosabban a múlt-jelen-jövő kapcsolata (illetve ennek konstruálódása), azoknak a változásoknak és folyamatoknak a tükrében, ahogy a rendszerváltások újabb fejezetet nyitottak Kelet és Nyugat viszonyában. Tulajdonképpen Rhomberg a Manifesta 3 kutatásokkal kapcsolatos kérdéseit gondolta, alakította tovább. Egy ilyen kiállításhoz képest a Time and Again visszalépés, és inkább a művészek „kommerciális” értékét növelte, mintsem tevékenységük új aspektusait mutatta volna meg.

A lokális kontextusok hogyan tudtak megjelenni és értelmeződni itt?

Kevéssé. Nem lettek megmutatva vagy kihasználva a művek hordozta lehetőségek. A kurátori tevékenység arról is szól, hogy definiálod egy munkának a helyét és lehetőségét egy adott múzeumi-kiállítási kontextusban és – egy specifikus mellérendelői viszonyban – a többi munkához képest is.

Az installációs helyzetteremtéseken túlmenően az intézmény és a kiállítás egészének kommunikációja sem segített ebben…

Akkor én továbbmennék: a distancián túl volt egyfajta közöny és érdektelenség, ennek a kiállításnak quasi nem volt tétje. Kelet Európát egy unalmas és időtlen zónába tolta be. Kifejezetten nem sikerült az izgalmas pontokat megmutatni, még olyan „életművek” esetében sem, mint például Tadej Pogačaré, Deimantas Narkeviciusé vagy Roman Ondaké. Felvillantak bizonyos szálak, de ezek többnyire magukra is lettek hagyva, vagy túlzottan direktnek tűntek, mint éppen a Kis Varsó munkája és Narkevicius Lenin-szobros videója esetében.

A Kis Varsó munkája hogyan van jelen ezen a kiállításon?

Ismert, hogy talapzat az épület előtt lett elhelyezve, mert egyszerűen nem fért be, míg a szobor bent szerényen álldogál az előtérben. Ne felejtsük el, hogy ez nem egy művészi koncepció volt, a koncepció az volt, hogy ez a szobor, úgy ahogy van, legyen jelen a kiállításon….

Ettől még a látogató nem tudja, hogy ezek nem oda, és nem így lettek szánva. Az esetlegességek gyakran elkezdenek jelentésessé válni.

Ez lehet, de ha más olyan műveket nézünk meg, amelyek hasonló kontextussal dolgoznak, akkor azt látjuk, hogy az a bemutatás előtt hitetetlenül pontosan körbe van járva, hogy mit hogyan lehet, mik a megkötések és mik a határok. A Kis Varsó-munkákkal és kiállításokkal, úgy érzem, többször előáll az a sajátos történet, hogy abban a percben, amikor az ilyen problémák felmerülnek, egy furcsa tanácstalanság alakul ki. Ez részben a kiállító intézménnyel és a kurátorokkal közösen megoldandó probléma. Az, hogy például 2002-ben a Lengyel Intézetben a Zászló egy jó ideig nem a falon függött a maga több mint kétszáz kilójával, hanem a falnak támasztva, a földön feküdt, az egy teljesen más helyzetet teremtett, ami persze érdekes volt, de valahol mégiscsak benne volt a megoldatlanság.

Itt az a kérdés, hogy a koncepció milyen szorosan tarozik a munkához.

Én egy csomó munkánál azt látom, hogy abból, ha csak önmagában a tárgy van jelen, még nem lehet megérteni. Itt a művel kapcsolatos információ a talapzatnál volt feltüntetve (észrevétlen is maradt), bent nem lehetett tudni, hogy ez miért került oda és miért áll a pallókon. A mellé kihelyezett tablóval együtt sem sikerült igazán kérdéseket vagy érdeklődést generálnia – de ez, ahogy korábban említettem, az egész kiállításra érvényes és nem jelenti azt, hogy a projekt maga lenne érdektelen. Ráadásul úgy éreztem, hogy a szobor bele is olvad az épületbe. Ahhoz, hogy egy ilyen munka működhessen, ki kell találni a megfelelő prezentációs stratégiát, ami arról szól, hogy ez a történet hogyan jeleníthető meg abban a kontextusban. Ez egy feladat, hogy hogyan lehet a művet értelmezhetővé tenni, vagy egyáltalán igényt teremteni a látogatóban arra, hogy ehhez a munkához valahogy viszonyulni akarjon. Ebből a szempontból ez egy rosszul megoldott dolog volt.

Ami még megfejelődött ezzel a sajátos honi történettel a szoborgyalázásról…

Erre azt tudom mondani, hogy volt itt egy hét kiállításból álló sorozat, aminek a Time and Again volt a második egysége, és erről – ide értem a saját kiállításomat is, a Surfacing-et is, amivel a sorozat indult – idehaza alig jelent meg valami. Számomra úgy tűnik, hogy a tiltakozás aláírói közül senki nem foglalkozott azzal, hogy a helyzettel tisztába kerüljön és az egész kérdést egy tágabb perspektívából szemlélje. Ebben a saját tengelye körül forgó közegben létezik egy már eleve adott hisztérikus ellenállás, többek között a Kis Varsó tevékenységével és az általuk képviselt művészi magatartással szemben, de megemlíthetném a kurátori tevékenységet, mint olyant, és más, ehhez kapcsolódó kérdést is. Ezt a Kis Varsó esetében nehezít, hogy az a stratégia, amely szerint Bálint és András a saját karakterükből és elképzeléseikből adódóan kommunikálnak, nem igazán segíti azt, hogy őket ez a közeg megértse, vagy legalább megpróbálja megérteni.

Budapest, 2005. január 17.
Az interjút készítette Erőss Nikolett

1 2001. XI. 19 – 2002 III. 3., Secession, Bécs