Felújítás miatt nyitva

A hűvös tények szerint a Kis Varsó az amszterdami Stedelijk Múzeum kurátorainak felkérésére szerepelt a Who if not we…? [1] program második bemutatójaként megrendezett Time and Again című kiállításon, ahová Somogyi József Hódmezővásárhelyen felállított Szántó Kovács János szobrát szállíttatták el, az annak tulajdonosi jogait gyakorló önkormányzat hozzájárulásával, de a jogutód megkérdezése nélkül. A kurátori elképzelés szerint a kiállítás meghívott művészei „változatos módokon reflektálnak a helyi történelem kiemelkedő jelentőségű momentumaira, melyek azonban nem értelmezhetőek a különböző ideológiák és utópiák rajzolta szélesebb történeti kontextus nélkül.” [2] A mindeddig köztéren felállított szobor [I.] [II.] a múzeumi térbe , talapzata előre nem kalkulált statikai okok miatt az épület elé [I.] [II.] került.

Azóta sok szót szánt a hazai közélet ennek a témának, megszületett a Magyar Művészeti Akadémia nyelvhasználatát tekintve is önálló elemzésre érdemesült állásfoglalása [3], amely az alkotói jogokra és a jó ízlésre való hivatkozással méltatlan eljárásnak tartja az általuk csak performer csoportként említett Kis Varsó tettét, valamint a sajtó is aktívnak mutatkozott a helyzet kínosan egyoldalú bemutatásában [4].

Tolakszik a kérdés, hogy amikor az utóbbi jó másfél évtizedben köztéri szobrok tucatjait mozdították el, alakították át, privatizálták, vagy egyszerűen semmisítették meg, akkor hogyan nem működött az az érzékenység és felelősségérzet, amely most nagy erővel temette maga alá annak lehetőségét, hogy ezt a munkát mint kortárs művet fogalmazza meg [5]. Jó lenne megérteni valamit mielőtt arról döntenénk, elfogadjuk–e. És ha már, akkor nem–elfogadni is többféleképpen lehet, de ehhez tisztázott motivációk és érvek szükségeltetnek.

A Kis Varsó nem műtárgyat állított elő, hanem előállította a műtárgyat. Hozzájárulásuk immateriális, amennyiben az maga a gesztus, a választás, a tér- és időbeli kiemelés, az újrapozícionálás, a dialóguskeresés, de leginkább is a dialógushelyzet átvágása és kifordítása. Ebben semmi megrázó nincsen, ezek ismert művészi stratégiák Azok a munkák, amelyek a korábbi műalkotásokon keresztül azok jelenbeli helyzetét és a magunk viszonyulását modellezik, egyszerűen nem közelíthetőek meg a beemelt művek integritása felől, és nem amiatt, mert itt annak definitív tagadásáról lenne szó, inkább azért, mert ez a nézőpont a kortárs művészet felől sokat vesztett relevanciájából. Az ilyen, más művekhez nyúló alkotások értelmezési keretei ott kezdődnek, ahol a felhasznált műveké egykor véget ért.

A Kis Varsó médiumként használja az emlékműszobrászatot, ennyiben a Somogyi-szobrot annak felejtéstől foszló kontextusából a realitás szintjére emelte – mert a realitást nem az határozza meg, hogy a bronz teljes súlyával jelen van–e a neki szánt helyen, hanem, hogy másképp jelen tud–e lenni. Számolunk–e vele, úgymond. Mert ezzel a szoborral régóta senki nem számolt. Most a Kis Varsó igen, lett is baj belőle. Az emlékművel kapcsolatos véleményalkotások ugyanis láthatóan hierarchizált pozíciókhoz, jogosultságokhoz kötöttek.

Az átemelés térből és időből – amely láttatja és rögtön relativizálja is az emlékművekkel összenőtt hatalmi struktúrákat – határozott gesztus, amely azonban itt erejét vesztette azáltal, ahogy megelégedett magával. Szétbontotta a kontextusrétegeket, és nem tudta eldönteni, mit kezdjen velük. A bemutatás esetlegességében nem precízen végiggondolt folyamatok futnak össze. Jogos az elvárás, hogy bizonyos dolgok döntessenek el, a paraméterek legyenek ismertek, lett légyen az a szobor súlya, vagy az intézmény nehézkedése. A Kis Varsó kamikazeként szállt bele a projektbe, a kurátor pedig a földről nézte, sikerül –e az ugrás. Néha hátrább lépett kicsit. Következetlenséget utólag erénynek feltüntetni az értelmező részéről kockázatos vállalkozás, de ha a folyamat közben a művész és a kurátor nem állít normákat, akkor ott egy másfajta kreativitásra nyílik lehetőség. Ebben az esetben úgy tűnik, a Kis Varsó improvizatív munkamódszere, a helyzetmegoldásokat naivan (?) elfogadó magatartás újabb értelmezési szálakat fűz össze. A projekt az utolsó pillanatig formálódott, készségesen magára vette az adódó lehetőségeket, vagy – és ez már a választott nézőpont kérdése – hagyta működni a kényszert. A talapzatáról leemelt, a múzeumi térben sután, az ideiglenességet jelző gerendákon álló szobor és az épület elé önállósított talapzat kettészelt egysége más hangsúlyokat jelöl ki, és nem rosszabbakat, mint a tervezettek. De ha így van, akkor legyen így, akkor nincs értelme mentegetőzésnek. A kérdés persze marad, hogy az avantgarde hagyomány ismeretében ma mindez mekkora érdeklődésre tarthat számot.

Erőss Nikolett

* * *

Az alábbiakban interjúkat közlünk olyan szakmabeliekkel, akik az említett állásfoglalás aláíróiként, vagy kortárs művészettel foglalkozó kurátorokként érintettek a témában. Keresü Katalin, Molnár Edit, Páldi Lívia, Petrányi Zsolt és a Time and Again kiállítás társkurátora, Geurt Imanse közreműködését ezúton is szeretném megköszönni. Jovánovics Györggyel is készült interjú, ő azonban ennek közlése helyett egy önálló szöveg publikálására tett javaslatot, amelyet hamarosan olvashatnak az exindexen. Kő Pál és Makovecz Imre nem kívántak a kérdésben megszólalni.

Ebből a műből talán ez hiányzik
Interjú Keserü Katalinnal

A közömbösség üzenete
Interjú Páldi Líviával

Az intervenció ezzel még nem ért véget
Interjú Molnár Edittel

Az előképek a mai állapot részét képezik
Interjú Petrányi Zsolttal

Úgy gondoltuk, komolyan megpróbáljuk
E-mail interjú Geurt Immanse-szal

1 A „Who if not we…?” című kiállítás-sorozat keretében (az Európai Unió soros elnöki tisztét betöltő Hollandia finanszírozásában) a vezető kurátor, Maria Hlavajova olyan képzőművészeti eseményt tervezett, amely – több helyszínen, más és más kurátori koncepciók alapján – az újonnan csatlakozó országok kortárs képzőművészetét, valamint ezzel párhuzamosan a kortárs holland tendenciákat reprezentálja. Az első rész a „Surfacing ” című, a budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeumban (2004. szeptember 16 – október 24.) bemutatott kiállítás volt. Kurátor: Páldi Lívia.

2 Lásd a Stedelijk Múzeum honlapján olvasható, meglehetősen általános felvetéseket tartalmazó szöveget.

http://www.stedelijk.nl/en/exhibitions/who-if-not-we-episode-2-time-and-again/

3 http://www.mmakademia.hu/allasfoglalasok.php

4 Itt elsősorban Rózsa Gyula „Kis magyar falu” című cikkére gondolok (Népszabadság, 2004, december 16. http://www.nol.hu/cikk/344806/). A hódmezővásárhelyi polgármester válasza: http://www.nol.hu/kultura/cikk/346349/

A hazai sajtóvisszhanghoz lásd még:

Délmagyarország: http://www.delvilag.hu/cikk.php?id=71&cid=81006

HVG: http://hvg.hu/kultura/20041217szantokovacsemlekmu.aspx

5 A Kis Varsó munkájának és a sajtóvisszhangjának ez idáig egyetlen megalapozott elemzését Mélyi József nyújtja az Élet és Irodalomban megjelent, „A Szántó Kovács-ügy” című írásában. (ÉS, XLIX./ 3., 2005, január 21., p. 19.)