Az erőszak képei – A képek általi erőszak

Sloterdijk előadása valójában egy napirenden lévő, bár több oldalról is vitatott kérdés tárgyalásába fog, s mint címében is jelzi, célkitűzéséhez (melyet kb. a tömegcivilizációs képi média erőszakra fókuszált archeológiájának iniciálásaként lehetne leírni) még a végrehajtási terület kijelölése sem egyszerű feladat. Pontosabban a viszonylatok meghatározásának lehetnek igen különböző implikációi, s ez, tekintve, hogy egyrészt az általános értelemben vett emberi kultúra jelentős profitot, ugyanakkor morálisan megítélhető- megkérdőjelezhető termékeket létrehozó ágáról van szó, nemcsak izgalmassá, de jelentőssé is teszi a vállalkozást.

A tömegmédia ősformája a mítosz, mely kétféle erőszakot tematizál: a családon belülit és a harci jellegűt. Míg az előzőt a katarzis egy még nem esztétikailag közvetített, hanem nagyon is valóságos formája tünteti ki, az utóbbi (mint az Iliászhoz adott értelmezési javaslata is szemlélteti) önmagát éltető, pszichológiai okokat nélkülöző. Ez a deszubjektivizáltság és önmagára visszavonatkozás képezi annak a szórakoztatóiparnak a középpontját is, amely heroizálja az öldöklést. Sloterdijknak az a véleménye, hogy a kultúra egyébként is a tömegesedés irányába tájékozódik, megfigyelhető ez a sportban is, de mindenekelőtt a filmvásznon, amely az erőszak tekintetében tettesek nélküli tetteket prezentál, melyek egyének által nem is kontrollálhatóak. A képi média szerepvállalása ebben azért problematikus, mivel úgy tűnik, nem csupán terjeszti az erőszakot, hanem – jellegénél és működési mechanizmusainál fogva – mindig újra megteremti. A Gonosz archaikus formáinak preferálása révén a horrorfilm mint par excellence posztmodern műfaj egyben e korszak szándékolt történetietlenségének jelzése is.

Az erőszak bármiféle bemutatása annak megosztása jelek révén, ezért van, hogy a „szerző” e tekintetben elvileg nem foglalhat el más pozíciót, mint a cinkosét, bármennyire kidolgozott legyen is az az ideológia, amellyel ezt leplezni igyekszik. E képi bemutatásnak azonban alapvetően két formája lehetséges: egyrészt folytatás vagy részvétel formájában, másrészt a bemutatásnak a bemutatottal szembeni ellenállása, ellenpozíciója, azaz a szakítás valamilyen formájában. S ezzel valójában a kritikai hozzáállás teoretikus lehetőségét is körvonalaztuk, még ha Sloterdijk előadása a hallgatóság képzeletére bízza is, hogyan nézhetne ki ez a gyakorlatban. A gondolatmenet kiindulópontjaként felelevenített példához (az Átreusz-mítoszhoz) mindenesetre az is hozzátartozik, hogy a görögök számára a tragédia-előadások kötelező látogatása egyben az antik demokrácia alapértékeinek begyakorlását jelentette. Annyit a jelenben is remélnünk kell, hogy a tömegmédia képes az erőszak demisztifikáló képi megjelenítésére.

Az előadás kapcsán kialakult diszkusszió alkalmat adott Sloterdijknak arra, hogy kiinduló gondolatmenetét néhány lényegbevágó adalékkal egészítse ki. Utalt például a görög stadion és a római aréna funkcionális különbségeire (az előző a vetélkedéssé nemesített, az utóbbi a szórakoztatás célképzetével összekapcsolt agresszió megnyilvánítási/projekciós terepe) és viszonyuk kultúrtörténetileg követhető alakulására (az aréna „győzelmére” a stadion felett). A gondolat – melyet egy ellenvetés vont be a beszélgetésbe, s amely szerint a gladiátorharcok gyakorlata viszont nem éledt újra -, hogy a boksz és a pankráció átvették az őstevékenység által hordozott szimbolikus funkciót, továbbvezetett annak tudatosításáig, hogy az erőszak manifesztálásának ezen utóbbi formái olyan szabályoknak engedelmeskednek, amelyeknek egy tisztán megsemmisítésre törő harcot lehetetlenné kell tenniük.

Az arénaellenes morál érvényesülésének alapvető mozzanataként utalt az előadó – Norbert Elias álláspontjával egyetértésben – a rangsorolás jelentőségére, mely a vagy-vagy sémát felváltotta, mint a győzelem fölötti győzelem keresztény vívmányára. Ami a lélektani vonatkozásokat illeti, a modern tömegtársadalmak mérhetően növekedett érzékenysége mellett tény, hogy az agresszió közvetlen kiélésének gátoltsága a manifesztáció közvetett módjainak kidolgozásást vonja maga után, melyet a kulturális distancia magas foka jellemez, mint az a korábban példaként említett sportok példáján ugyancsak szemléltethető.

Az erőszak képi szimulációja lehetővé teszi az azonosulást és ugyanakkor a szimulált jelleg tudatának elevenen tartását is. Sloterdijk különbséget tesz egzisztenciális azonosulás és egy szerepjátékhoz való viszonyulás között, erre a különbségre alapozza azt a meggyőződését, hogy nem az identifikáció a tulajdonképpeni alapja az erőszak gyakorlásának. Ez fölhívja a figyelmet szubjektumfelfogásának sajátosságaira is, melyet az olvasás befogadási szituációján keresztül világított meg: a szubjektivitás itt annak előfeltétele, hogy a szubjektum a kifejezés médiumaként szolgálhasson, míg a képhordozó áthelyeződése a nyomtatott oldalról a monitorra a megértés felfüggesztődése révén beköszöntő (s e végből fakadó) élvezet, de mindenesetre az ész sajátos „lapozási” technikáját harangozza be.

E kulturális implikációkon innen és túl elgondolkodtató az előadó erőszak-koncepciójának az a konzekvensen képviselt eleme, mely szerint az analitikusan valami más transzformációjaként magyarázható agresszió mellett van a borzalomnak sem kognitíve, sem más módon hozzá nem férhető és fel nem számolható formája, mely előtt az analízis magasiskolájának is kapitulálnia kell, s mindössze annyit állapíthat meg, hogy „Egyszerűen megtörtént”.

http://netzspannung.org/media-library/

Az összefoglalót Török Dalma készítette.