A társadalmi cselekvés lehetőségei

A Balra át, jobbra át című kiállításról

Nem kell nagyon mélyre ásnunk a művészetszociológia irodalmában, ha annak magyar vonatkozásait keressük. Elég, ha csak a huszonegyedik század egyik nagy művészettörténeti bestsellerét, az amerikai October folyóirat körül csoportosuló művészettörténészek által jegyzett Art since 1900 (1) című kötetet vesszük a kezünkbe. Hal Foster vonatkozó fejezetének rövid bibliográfiájában kilenc szerzőt tart érdemesnek megjegyezni, egyebek mellett Antal Frigyest és Hauser Arnoldot.

Foster Francis Klingender mellett Antalt tartja az első jelentős művészetszociológusnak, Hauser eredetileg 1951-ben megjelent könyve (2) pedig sokáig alapműnek számított. De ehhez nyugodtan hozzávehetjük még Lukács Györgyöt is, aki természetesen nem volt művészetszociológus, de hatást gyakorolt a művészetet a társadalmi folyamatokon keresztül megérteni kívánó gondolkodók különböző generációira. Még ha sokan közülük inkább kritizálták is.

Csakhogy minden bizonnyal a marxi/lukácsi kapcsolódás az, ami a művészettörténetnek ezt a fajta értelmezését Magyarországon marginalizálta a rendszerváltást követő időszakban. Éppen akkor, amikor különböző leágazásai vagy újraértelmezései igencsak felfutóban voltak a nemzetközi diskurzusban.

Voltak persze próbálkozások a művészettörténet írásban, a kritikában és a kurátori gyakorlatban egyaránt a művészet szociológiai vizsgálatához köthető szemléletmódok, módszertanok alkalmazására, terjesztésére. Különböző generációk időről időre megpróbálkoztak ezzel. A művészet szociológiai értelmezése azonban mégis nehezen ver gyökeret a magyarországi közegben.

Ahogy Süvecz Emese a Műértőben megjelent szövegében (3) már utalt erre, most mintha egy még újabb generáció lépett volna színre. A Nagy Kristóf és Szarvas Márton által kurált Balra át, jobbra át című kiállítás két, az államszocialista időszakban működő radikális művészcsoport, az Inconnu és az Orfeo történetét dolgozta fel. A kurátorok szakdolgozataira alapozott tárlat nem annyira a művekre, mint inkább a csoportdinamikákra, a csoportok tagjainak későbbi életpályáját is erősen meghatározó társadalmi jelenségekre fókuszált.

A művészet társadalmi alapú vizsgálata persze nem mindenre megoldás. Óva intenek ettől az ismertebb szerzők is. Pierre Bourdieu egyebek mellett Lukács és Antal externalisa ihletettségű módszereit nevezte rövidre záró redukcionizmusnak. (4) Mégis fontos megértenünk például azt, hogy milyen erőteljes nyomot tud hagyni egy művész munkásságában a származás, az osztályeredet, hogy a szekuláris, területi, vagy gazdasági törésvonalak melyik oldalán helyezkedik el, illetve honnan indul.

Bourdieu a 19. század végi francia irodalom példáján keresztül mutatta be, hogy mennyire nagy szerepet kapnak az örökölt tőkék az avantgárd-típusú vállalkozásokban. (5) A művészeti mező belső körében, a korlátozott termelési mezőben például az esetek túlnyomó többségében csak azok a művészek tudtak sikeresek lenni, akik az örökös kategóriába estek. Vagyis azok, akik hetente-havonta felvehettek egy bizonyos összeget valamelyik párizsi postafiókban.

Még szerencsésebb helyzetben voltak azok, akik anyagi és kulturális tőkével egyaránt jól el voltak látva, így arra voltak hangolva, hogy a művészeti mezőben is erős pozíciókat foglaljanak el. Kevésbé szerencsés társaik többsége előbb-utóbb kikopott az avantgárd körökből, vagy ilyen-olyan paktumok megkötésére kényszerült az aktuális államhatalommal, vagy a piaccal.

Ilyen típusú művészeti mezőről a létezett szocializmusban nem igazán beszélhetünk, mert a rendszer mégiscsak kísérletet tett az osztályalapú és gazdasági különbségek felszámolására, és mert sokkal inkább működött diktatúraként, mint a legtöbb tizenkilencedik századi francia államberendezkedés. Azonban itt sem volt elhanyagolható az, hogy ki honnan indult, a nem gazdasági jellegű tőkék itt is számítottak.

A kiállítás egyik legfontosabb állítása éppen az, hogy az elsősorban budapesti, illetőleg a kádár-kori elit, vagy értelmiség gyermekeiből szerveződő, egyetemi/képzőművész végzettséggel rendelkező Orfeósok többsége a rendszerváltás után inkább a liberális, a vidékről induló, elsősorban munkás szülőktől származó, autodidakta Inconnusok pedig inkább a jobboldali körökben találták meg a helyüket.

Számomra ugyanakkor csalódás volt, hogy a kiállítás nem vitte következetesen végig ezt az állítását. A sokat ígérő cím, a bejáratnál elhelyezetett kulcsmondat – „Mindenki annyira lesz radikális, amennyire azzá teszik a kiérlelt körülmények” – valamint a bevezetőszöveg ellenére nem igazán volt szó arról, hogy mi és miért történt a szereplőkkel a rendszerváltás után.

Pedig ebben a történetben az utak különválása lenne igazán érdekes. Hogy hogyan lehetséges az, hogy egy, a demokratikus ellenzéket erőteljesen támogató művészcsoport tagjainak nagy része néhány évvel később jobbra sodródik, a maoista perben elítélt Malgot István pedig hogyan találja magát a Fidesz holdudvarában?

Sajnos a kiállításnak ez végül, úgy tűnik, nem volt a célja, inkább a rendszerváltás előtti időkre fókuszált, a csoportok tényleges működési idejére. Igaz, ezt a feladatot jól oldotta meg. A csoportok és a társadalmi cselekvések intézményi- és mozgástereinek bemutatása (a Kádár-korszakban koránt sem volt minden fekete-fehér hangsúlyozása) végül is jól sikerült.

Ezzel a Balra át, jobbra át a rendszerváltás előtti időszak vezérnarratíváinak újragondolására serkentő tárlatok közé helyezhető például a Kiscelli Múzeum 1971 – Párhuzamos különdidők című bemutatója mellé. Négy tematikus egysége közül az utolsó, férfi-női viszonyokat tárgyaló csomópont sikerült talán a legjobban, amiből kiderült, hogy mindkét csoport esetében sőt, a társadalmi egyenlőséget leghangosabban hirdető, kommunális Orfeo esetében is milyen erőteljesen jelent meg a férfiuralom, a nemi egyenlőtlenségek problematikája.

A kiállításon eléggé eklektikusan keveredtek a különböző dokumentumok, a Kristóf Krisztián és Lődi Virág készítette kiállításdesign, valamint a klasszikusabb értelemben vett művek, amelyek közül néhány orfeós művész, például Bálványos Huba egészen kiváló grafikái külön figyelmet érdemelnek. Viszont ezek azért inkább a kivételek közé tartoztak.

Az Inconnus művészek munkáiból talán valamivel kevesebb volt látható, de ami igen – vörös szegekkel átszúrt Magyarország térkép, magyar zászlós vörös egérfogó – azért nem volt túl meggyőző, de a rekonstrukciók alapján az orfeós bábjátékok művészeti értéke sem egyértelmű a számomra.

A látottak alapján úgy tűnik, hogy politikai szempontból nem a neoavantgárd művészet volt a legradikálisabb a Kádár-korszakban, hiszen az Orfeo, amely lényegében balról támadta a rendszert, politikailag sokkal tudatosabb kritikát fogalmazott meg. Viszont kérdés, hogy mennyire erős művészettel van itt dolgunk?

Jacques Ranciere hívta fel a figyelmet arra, hogy a művészi hatékonyság pedagógiai modelljét éppen a színház kapcsán Rousseau már a 18. században megkérdőjelezte Molierre A mizantróp című darabjának feltételezett erkölcsi tanulságával kapcsolatban. A Rousseau által felkínált, reprezentációmentes művészet modellje, amelyben „nem különül el egymástól a művészet és a kollektív élet színpada” (6) – és amely már magában hordozza a művészet és élet egységesítésének avantgárd gondolatát – azonban szerinte lényegében ki is iktatja a művészetet.

Ranciere egyébiránt kifejezetten balos gondolkodó, ám nem túlságosan lelkes a tisztán politikai, elkötelezett művészetekkel kapcsolatban, hiszen mint írja: „az uralom alatt élők számára sosem az uralom mechanizmusainak tudatosítása volt a tét, hanem valami olyan test létrehozása, amely nem az uralomtól függ.” (7)

Az Orfeo-szerű csoportok jelentősége így abban is áll, hogy mennyiben tudnak szellemi műhelyként funkcionálni. Számos egykori tag vagy különböző művészformáció éppen a csoport felbomlása után tudott igazán kiemelkedőt alkotni. Gondolok itt például Kamondi Ágnesre, Székely B. Miklósra vagy a Stúdó K színházra. Kamondi dalai, Székely B. emlékezetes alakításai, az Őszi almanach táncjelenete például már közelebb áll ahhoz a testhez, amiről Ranciere beszél, illetve ahhoz az esztétikához, amit a disszenzus fogalmával ír le.

Viszont ha igaza is van Rancierenek, kétségtelen, hogy a művészeti tér részben éppen a politikai művészettel szemben megfogalmazott és kiharcolt – gondolok itt a tiszta művészet 19. századi forradalmára, valamint a nagy francia művészperekre – autonómiája miatt néha nagyon is fontos és hasznos, ha egyfajta társadalmi résként, ellen-politikai platformként tud funkcionálni. Elsősorban olyankor, amikor a társadalmi diskurzus egyéb terei erre kevésbé nyitottak.

A kiállítás így máig érvényes kérdéseket is feszeget, még ha nem is feltétlenül tudatosan, és ha egyfajta esztétikai távolságtartás jellemzi is. Ahogy viszont arra Nagy Kristóf a megnyitón utalt, a kurátorok vállalt célja volt, hogy több legyen, mint egyfajta nosztalgiázás, visszatekintés, hiszen az Inconnu és az Orfeo által felvállalt ellenzéki pozíciók, a rendszerkritikus művészet szerepe és lehetőségei ma is aktuális kérdések.

Nyilván nem véletlen, hogy a kiállítás röviddel a bezárása előtt helyt adott a Gyáva-e a kortárs művészet? című beszélgetésnek, amin nem ritkán ellenzéki, rendszerkritikus pozíciókat is felvállaló intézmények képviselői vettek részt. Ezzel, valamint az extrém mennyiségű egyéb programmal, filmvetítéssel és tárlatvezetéssel a Balra át, jobbra át egy időre maga is egyfajta szellemi műhelyé, társadalmi réssé változott.


(1) Bois, Buchloh, Foster, Krauss: Art Since 1900. Thames & Hudson, London, 2004.

(2) Hauser Arnold: A művészet és az irodalom társadalomtörténete. Gondolat, Budapest, 1980.

(3) Süvecz Emese: Generációváltás. Műértő, 2019, november. 1,5.

(4) Pierre Bourdieu: Alapelvek a kulturális alkotások szociológiájához in. Wessely Anna (szerk.): A kultúra szociológiája. Osiris, Budapest, 2003. 178.

(5) Pierre Bourdieu: A művészet szabályai. Az irodalmi mező genezise és struktúrája. Budapest, BKF, 2013.104.

(6) Jacques Ranciere: A politikus művészet paradoxonai in. A felszabadult néző. Műcsarnok, Budapest, 2013. 40.

(7) Ranciere. 44.