A cukiság faktor című kiállítás egy kifejezetten gondolatébresztő és érdekes, jó szemmel válogatott tárlat, még akkor is, ha véleményem szerint a nem megfelelően választott elméleti megközelítés miatt konceptuálisan nem tud túllépni azon, hogy elnagyolt vonásokkal körülírjon egy valóban komplex jelenséget. Ebből következik a fő probléma is, hogy nem tud körvonalazni egy szilárd és kritikus kurátori állásfoglalást sem.
Gyakran érezzük, hogy vagy a művek mutatnak messze túl a kurátori felvezetőkön, vagy a kurátori szövegek nem hagyják beszélni magukat a műveket. Persze itt a kihívás nyílvánvalóan az, hogy a kiállított műalkotások már eleve reflexiók a cukiság társadalmi jelenségére, adott esetben kritikai töltettel. Így amikor a műveket nézzük, nem magukat a társadalmi teret és csatornákat átható tömegkulturális termékeket és a felhasználók/műkedvelők alkotásait látjuk, nem ezeket kell elemeznünk a rendelkezésre álló vizuális módszertani eszközeinkkel. A kortárs múzeumban kiállított tárgyakat ezekre a jelenségekre adott képzőművészeti válaszoknak, értelmezéseknek tekintjük, mert a képi szemiotika egy jó műben reflexív tartalommal töltődik meg, amely tartalmak megvilágítása, értelmezése, összefüggésbe rendezése és kontextualizálása a kurátori feladat (a kiállítás fizikai megvalósulásához szükséges rengeteg szervezési munka mellett, természetesen).
Emellett érezhetjük azt is, hogy a cukiság fogalmát sem sikerült a kurátoroknak megragadni vagy ennek egy sajátos értelmezését kiérlelni a kutatásuk során. Egyszerre túl tágnak és túl szűknek tűnhet maga a fogalom, mert az alábbiakban kifejtett megfigyeléseim szerint inkonzisztensen használják a kurátori koncepcióban. Például a felszabadult gyermeki alkotás újraélésére késztető, annak kaotikus, normakövetést elutasító szabadsága, amely a kiállításon az absztrakciót tematizálni kívánó terem műveinek közös jellemzője, miért tekinthető cukinak? Az intenció, a percepció és az interpretáció közötti fontos különbségtétel (illetve annak égető hiánya) sejlik fel itt. Egy példával megvilágítva, a gyerekek sokszor nem azért rajzolnak, hogy cuki dolgot alkossanak, hanem magáért a rajzolás öröméért. Tehát a perspektíva kérdése ezeknél az alkotásoknál egyáltalán nem mellékes, azaz, hogy ki “olvas”, értelmez cukinak és pontosan mit.
Itt képzeletben át is sétálhatnánk a történeti kontextust felvázolni kívánó terembe, amelyben megtudhatjuk, nagyon helyesen, hogy a játékgyártás iparosodása hogyan járult hozzá a cukiság megjelenéséhez, és hogyan uralta le felülről a gyerekjátékok esztétikáját. Talán egy korábbi időkre visszanyúló játéktörténeti rész itt mélyebbre hatoló problémák felvetéséhez is vezethetett volna. Például annak a megértéséhez, hogy történeti távlatokban lássuk, hogy egy játék esztétikája mit fejez ki attól függően, hogy ki készíti, mert ebből indulhatna ki a minőségi kritika. A gyerek saját magának készíti a játékát? Egy szülő készíti a gyermekének, vagy egy kézműves, egy udvari játékkészítő, esetleg egy kisiparos?
Ezek vajon beszoríthatók-e a cukiság esztétikájába, illetve miben tért el a modern nagyipari játékoktól, amelyek formai megjelenése nem független a pszichológia (társadalmi, tudományos, episztemológiai) térnyerésétől és a modern társadalomszervezés hatásaitól (pl. nemi szerepek, modern életterek és osztályalapon szerveződő szakmák). Persze itt magának a gyerekkornak a kulturálisan és történelmileg (még Európán belül is) változó értelmezését is érinteni kellett volna néhány mondatnál jóval mélyebben, de ezt a – nem minden látogató számára adott – tudást vagy mintha adottnak vennék a kurátorok, vagy egyszerűen csak ignorálják magát a problémát.
Kulcskérdés a cukiság kortárs társadalomban betöltött szerepében a politikai, hatalmi dimenzió, amire bár kitértek a kurátorok, mégis úgy látom, és az alábbiakban ki is fejtem majd, hogy a probléma gócpontját az útmutatásnak szánt szövegeiknek nem sikerült megragadni. Ugyanis ami a cukiság elsődleges vonzerejét vagy varázsát adja (a gyermeki ártatlanságról, tisztaságról és gondtalanságról alkotott képzeteink), és ami ezt instrumentalizálja, a játékipar, valamint ami ezek kölcsönhatását a hatalmi dinamikába belevonja, azok összefüggő, mégis különböző jelenségek.
Ez látszik amúgy a műalkotásokon is, amelyek egy része tisztán érzéki hatású, ahogy a fent említett, gyermeki alkotásvágyat újraélhetővé tévő absztrakt festményekben manifesztálódik. Az alkotások egy másik része látványosan tudja megragadni a cukiság modern, “csinált” vagy “felülről” kínált, kényszerített esztétikáját. A művek harmadik csoportja pedig egy másik síkon reflektív: rámutat ezen utóbbi két dolog (a gyermekeknek tulajdonított autentikus kifejezőerő és az ezt esztétikailag instrumentalizáló, művi kifejezésmód) ellentmondására, vagy még ennél is tovább megy, képes annak manipulatív természetét és egyenlőtlen hatalmi viszonyokat generáló kártékony jellemzőit – az alárendeltség és a szadizmus megjelenését – is felmutatni.
Ez utóbbi motívum – nagyon helyesen – kiemelésre került a kurátorok által, sajnálatos módon azonban nem sikerült kontextusba helyezni, összefüggésbe rendezni ezeket a jelenségeket. Pedig igen közel jártak azon a ponton, ahol Daniel Harris éleslátó megfogalmazását idézik, miszerint: “mivel a boldogtalanságot, a gyámoltalanságot és a torzat esztétizálja, szinte mindig magában foglalja a szadizmus aktusát az alkotója részéről, aki öntudatlanul is arra tesz kísérletet, hogy megcsonkítsa, megnyomorítsa, megszégyenítse tárgyát”. Innen már csak egy lépés lett volna a tárgyiasításról és a tárgyiasított autonómiájának korlátozásáról, megvonásról beszélni.
Ezen a ponton bizony nem kielégítő intellektuálisan mindezt a problémát Freud huszadik század eleji, hátborzongatóságról alkotott koncepciójával és a tárgyiasított személyek és megszemélyesített tárgyak “bosszújától” való tudattalanban száműzött félelmekkel elkenni. A regresszió és a regresszálódás, az infantilizáció kéz a kézben jár a paternalizmussal, ami nyílvánvalóan egy hatalmi viszony, mégpedig olyan, amely többnyire nem az alárendelt beleegyezésén alapul. Ezen a ponton értünk el a cukiság feltételezett funkciójához, amely korántsem a szociáldarwinista/evolúciós pszichológiai toposzokban keresendő, amellyel “a cukiság fiziognómiája” címszó alatt győzködni igyekeznek bennünket a kurátorok, sokkal inkább a hatalmi viszonyok legitimálásában és bebetonozásában.
Ezért problémás az is, ahogyan a cukiság politikához való viszonyát keretezik a kiállítás kurátorai. A cukiság alárendelő és regesszáló funkciójából következően nem képes átpolitizálni, azaz nem a társadalmi aktivizmus hasznos instrumentuma, hanem épp ellenkezőleg: depolitizál. Pont emiatt alkalmas eszköze a soft power bizonyos formáinak. Itt is a történeti kontextus lenne az, ami megvilágíthatná ezt, de ennek felfejtése hiányos marad. Nem kerülnek említésre azok a tények sem, amelyek a cukiság megjelenésének társadalmi kontextusát adták, például, hogy a háború utáni társadalomszervezésben a normativitás, a társadalmi konszenzus (és ezzel a prosperitás) megteremtésének lényegi eleme volt a nők és gyermekek (újbóli) alárendelése a háború alatt kissé felborult hátországi viszonyok között, ahol a nők bebizonyíthatták, hogy a legtöbb férfias munkát ők is el tudják végezni.
Ugyanígy hiányérzete marad a nézőnek a cukiság japán vonatkozásainak fejtegetésével kapcsolatban is. Hiszen persze, az emberek nagy többségéhez eljutnak már a japán popkulturális referenciák, de a cukiság helyi társadalmi kontextusáról keveset tudunk meg. Pedig az atomtámadások által súlyosan traumatizált és a második világháború veszteseként, annak végétől erőteljes amerikai politikai nyomás és kulturális hatás alá kerülő japán társadalom viszonya a cukisághoz (bár részben tényleg gyökerezik ugyan a hagyományosan hierarchizált és kollektivista társadalmi berendezkedésben) érthető okokból mélyen politikai töltetet kapott, mivel kifejezte és stabilizálta az alárendelődést és nem csupán az eszképizmust szolgálta.
Őszinte kétségeim vannak azzal a kurátori felvetéssel kapcsolatban is, hogy összetett, sokdimenziós politikai kérdéseket mégis hogyan tudnánk redukcióval, vulgarizációval (ami lényegében a cukiság is) operáló bármilyen törekvést hasznos és hatékony politikai aktivizmussá kovácsolni. A politika és az autonómia kérdése gyakorlati, pragmatikus, amiben lehet része adott esetben a játéknak (lásd radikális pedagógiai praxisok), de ha nem eredményeznek kézzel fogható valós következményeket, azaz nincs szó valódi önrendelkezésről (pl. a gyerekek szavazati joga közösségekben, iskolákban), addig ezeknek nincsen valós politikai hatása. A cukiság emancipatorikus ereje minimum gyanús marad számomra.
A kiállítás központi szervezőelve lehetett volna az a gondolat, hogy a cukiság esztétikája közvetlen kapcsolatban áll és nem választható el a gyerekek (és a gyermeki állapot) kortárs társadalmunkban betöltött státuszától, ami egyszerre kiszolgáltatott, alárendelt, de ami egyesek szerint a gyerekek autonómiájának (és annak kifejlődésének) korlátja is. Erről valóban időszerű és korszerű gondolkodni: talán ez egy használhatóbb keretet biztosított volna ahhoz, hogy egy társadalomtörténetileg és elméletileg kiforrottabb koncepcióval találkozhassunk a pszichologizáló, szociáldarwinista és evolúciós pszichológiát patchworkszerűen összefűzögető kurátori szövegek helyett. A két fiatal kurátornak a műtárgyak válogatására irányuló munkáját ettől függetlenül is dicséret illeti.