Előszó A spektákulum társadalma negyedik olasz kiadásához

Debord mappa

Erhardt Miklós: Előszó

 

Ennek az 1967 végén Párizsban megjelent könyvnek tucatnyi országban publikálták már fordítását – gyakran egy nyelven többet is rendeltek a versengő kiadók –, és ezek szinte kivétel nélkül rosszak. Az első fordítások mindenütt olyan pontatlanok voltak, hogy szinte közük nem volt az eredetihez, a portugál és talán a dán kivételével. A holland és a német második nekifutásra már egész jó lett, még ha utóbbiban hagyott is egy sor nyomdahibát a gondatlan szerkesztő. Ami az angolt és a spanyolt illeti, még várunk a harmadik próbálkozásra, hogy kiderüljön, mit is írtam. De legrosszabb az olasz helyzet volt, ahol a De Donato kiadó a lehető legrémesebb munkát hozta ki 1968-ban – és ezen csak részben javított a rákövetkező két rivális fordítás. Ha már itt tartunk, Paolo Salvadori, aki ekkor felkereste a kihágás felelőseit az irodájukban, ott helyben fel is pofozta és szemen köpte őket: mindez a lehető legtermészetesebb ügymenet, ha jó fordító rosszakkal találkozik. Legyen elég annyi, hogy a negyedik olasz fordítás, hála Salvadorinak, végre kiváló.

A szélsőséges hiányosságok, amelyek a fordításokban mutatkoznak – melyeket, a négy-öt jobb eresztést leszámítva, nem kaptam meg előre olvasásra –, nem annak köszönhetők, hogy ezt a könyvet nehezebb volna megérteni, mind bármely másikat, amit egyáltalán érdemes volt megírni. Még csak nem is külön a lázító műveknek tartják fenn az ilyen bánásmódot, mondván, hogy olyankor a hamisítóknak legalább nem kell tartaniuk tőle, hogy a szerző bepereli őket; vagy hogy a hozzáadott bárgyúság valahogy a cáfolatról ábrándozó burzsoá vagy bürokratikus ideológusok kezére játszana. Azt kell látnunk, hogy az elmúlt években kiadott fordítások túlnyomó részét, még a klasszikusokat is, mindenütt ugyanilyen módon intézik el. Elkerülhetetlen, hogy a szellemi bérmunkára is kiterjedjen a hanyatlás ipari termelésének alaptörvénye, ahol a vállalkozó haszna a kivitelezés gyorsaságától és a felhasznált anyagok gyenge minőségétől függ. A közízlés formálásának minden látszatától büszkén megszabadult szellemi termelés a pénzügyi koncentrációnak, majd az egyre jobb technológiai felszereltségnek köszönhetően a teljes piacon monopol helyzetbe került mennyiségi kínálatával, így pedig egyre vakmerőbben játszhatott a kereslet kényszerű behódolására és az ízlés leépülésére, ami pillanatnyilag jól megfigyelhető a vásárlók tömegeiben. Legyen szó egy lakásról, marhahúsról vagy egy fordító tudatlanságának gyümölcséről, az ma a legmagasabb szempont, hogy gyorsabban és olcsóbban lehessen elérni ugyanazt az eredményt, amihez azelőtt szakmunkások többórányi munkája kellett. Az is igaz persze, hogy a fordítóknak kevés okuk van sokat küszködni egy-egy könyv jelentésével, ráadásul előtte még meg is tanulni a kérdéses nyelvet, mikor szinte az összes mai szerző maga is hanyatt-homlok termeli pillanatok alatt elavuló könyveit. Miért is kéne jól lefordítani, amit már megírni se volt érdemes, és úgyse olvassa el senki? Innen nézve a spektakuláris rendszer sajátosan harmonikus; másfelől nézve omladozik az egész.

A spektákulum társadalma esetében viszont nem működik a kurrens kiadói gyakorlat, mivel az egészen más közönséget vonz, amely másra használja. Sokféle könyv létezik, és manapság élesebben elválnak egymástól, mint azelőtt. Sokat egyáltalán ki sem nyitnak; és keveset másolnak házfalakra. Utóbbiak éppen annak köszönhetik népszerűségüket és meggyőzőerejüket, hogy a spektákulum megvetett szócsövei hallgatnak róluk, legfeljebb futtában vetnek oda néhány közhelyet. Azok, akik az életüket teszik fel arra, amit a történelmi erők és felhasználásuk egy bizonyos leírásából kiolvasnak, nyilván szeretnék saját maguk megvizsgálni a dokumentumokat, szigorúan pontos fordításban. Kétségtelen, hogy a túltermelés és túlközpontosított terjesztés jelenlegi feltételei között szinte minden könyvről elmondható, hogy csak a megjelenését követő néhány hétben sikeres, még gyakrabban sikertelen. A mai igénytelen könyvkiadás erre alapozza a kapkodós önkényesség és a kész tények politikáját, ami remekül passzol is azokhoz a könyvekhez, amelyekről csak egyszer beszélnek, mindegy is, mit. A spektákulum társadalmánál azonban nincs meg ez a privilégiuma, és egyébként is, hiába fordítják le a könyvemet összecsapva, ha a munkát mindig újrakezdik mások; és a rossz fordításokat mindig jobbak váltják fel.

Egy francia újságíró, [1] aki nemrégiben vaskos kötettel jelentkezett, hogy alapjaiban megújítsa az egész értelmiségi vitakultúrát, pár hónappal később már úgy magyarázta a kudarcot, hogy nem gondolatoknak, hanem olvasóknak volt híján. Lenyilatkozta hát, hogy olyan társadalomban élünk, melyben az emberek nem olvasnak; és ha Marx most publikálná A tőkét, egy este meghívnák egy televíziós irodalmi magazinba, hogy fejtse ki a szándékait, és másnap már senki sem mozgatná a füle botját sem. E mulatságos tévedés jócskán szaglik a közegtől, amelyből jön. Nyilvánvaló, hogy aki manapság igazi társadalomkritikai munkát ad ki, az mereven tartózkodni fog a televízióban, vagy más hasonló eszmecserékben való szerepeléstől; és így még tíz vagy húsz év múlva is beszélni fognak róla.

Igazság szerint nem hiszem, hogy bárkit is érdekelhetne a könyvem azokon kívül, akik a létező társadalmi rend ellenségei, és ez vezérli a tetteiket. Ebbéli, elviekben jól megalapozott bizonyosságomat az olyanok felől érkező nyomorúságos kritikák és utalások empirikus megfigyelése is igazolja, akik rendelkeznek, vagy rendelkezni vágynak a tekintéllyel, hogy nyilvánosan megszólaljanak a spektákulumban mások előtt, akik hallgatnak. Az erős túlzással még mindig kulturálisnak vagy politikainak nevezett látszatviták e különböző szakértői a maguk gondolkodását szükségszerűen az őket alkalmazó rendszer logikája és kultúrája szolgálatába állították; nemcsak mert az őket választotta, de legfőképp mert soha semmi mást nem tanultak. Azok között pedig, akik bárminemű fontosságot tulajdonítottak a könyvnek, még egy sem akadt, aki megkockáztatta volna akár hozzávetőlegesen elmondani, miről is szól; részükről persze arról szólt az egész, hogy olyan benyomást keltsenek, mintha tudnák. Végül akik hibát találtak benne, mind csak egyet találhattak, mivel többet nem említettek. Az adott hiba valahogy mindig elégséges volt önmagában, hogy a felfedezőjét kielégítse. Az egyik szerint a könyv nem néz szembe az állam problémájával; a másik szerint nem vet számot a történelem létével; megint más a színtiszta pusztítás irracionális és közölhetetlen dicshimnuszának tartja; a következő meg azért ítéli el, mert a megjelenése óta alakult összes kormány titkos útmutatóként használja. Az ész álma még vagy ötven másikat vezetett azonnal hasonlóan eredeti következtetésekre. És akár folyóiratokban, akár könyvekben vagy összedobált pamfletekben írták meg azokat, jobb híján az akadékoskodó tehetetlenség hangján szólt mind. Ezzel szemben tudomásom szerint jelenleg a könyv az olasz gyárakban találja meg legjobb olvasóit. Az olasz munkások, akik abszentizmusukkal, vadsztrájkjaikkal, amelyeket semmilyen részengedmény nem csillapít, a munka tiszta megtagadásával, a törvények és az összes etatista párt iránti megvetésükkel ma világszerte példaként állhatnának elvtársaik előtt, elég jól ismerik a témát a gyakorlatból ahhoz, hogy hasznukra legyenek A spektákulum társadalma tézisei, még ha eddig csak középszerű fordításban olvasták is őket.

A kommentátorok legtöbbször úgy tettek, mintha nem értenék, mi lehet egy olyan könyv rendeltetése, amelyet nem lehet a szellemi termelés egyetlen, a még domináns társadalmi rend által figyelembe vett kategóriájába sem besorolni, és amely olyan nézőpontból íródott, amelynek nem felel meg egyetlen, e társadalom által szorgalmazott szakterület sem. A szerző szándékai tehát homályosnak tűntek. Pedig nincs itt semmi titokzatos. Clausewitz az 1815-ös francia hadjáratról írott munkájában [2] jegyzi meg: „Minden stratégiai kritika lényege, hogy pontosan a szereplők nézőpontjába helyezkedjünk; igaz, ez gyakran igen nehéz. A kritikák túlnyomó része teljesen eltűnne, vagy csekély felfogásbeli különbségekre korlátozódna, ha az írók hajlandók vagy képesek volnának gondolatban belehelyezkedni pontosan abba a helyzetbe, amelyben a szereplők találták magukat.”

1967-ben azt akartam, hogy a Szituacionista Internacionálénak legyen egy elméleti munkája. Akkor az Sz.I. volt az a szélsőséges csoport, amely a legtöbbet tette azért, hogy a forradalmi tiltakozást visszahozza a modern társadalomba; és könnyű volt belátni, hogy miután győzelmet aratott a kritikai elmélet terén, és tervszerűen haladt efelé a gyakorlati agitációban is, egyre közelebb jutott a tevékenysége történelmi beteljesüléséhez. Egy ilyen könyvnek tehát már jelen kellett lennie a küszöbön álló zavargásokban, hogy továbbadhassák a velük biztosan megkezdődő általános felforgatás időszakának.

Tudjuk, hogy az emberek erősen hajlamosak haszontalanul ismételgetni korábbi forradalmi elméletek lebutított töredékeit, amelyek megkopottságát egyszerűen azért nem veszik észre, mert meg sem próbálják valamiféle tényleges harcban alkalmazni őket a valóságos életfeltételeik megváltoztatására; így azt sem értik, hogyan lehettek hasznosak, váltakozó szerencsével, régebbi korok konfliktusaiban. Ennek ellenére, hideg fejjel vizsgálva a kérdést nem kétséges, hogy ha valóban meg akarunk ingatni egy beállt társadalmi rendet, olyan elméletet kell megfogalmaznunk, amely annak a társadalomnak az alapjait magyarázza meg; vagy legalább úgy tűnik, [3] mintha kielégítő magyarázattal szolgálna. Ha aztán ez az elmélet valamennyire elterjed, feltéve, hogy ez a köz békéjét megzavaró konfrontációkban történik, tovább feszíti a még rejtett általános elégedetlenséget; még az sem kell, hogy teljes mélységében megértsék, elég a kósza tudat, hogy létezik egy elmélet, amely lesújtó ítéletet mond a dolgok állásáról. És ezután már minden proletár stratégává válhat azzal, hogy felháborodásában megindítja a szabadságharcot.

Az ilyen céllal kikalkulált általános elméletnek elsősorban persze nem szabad látványosan hamisnak lennie; tehát nem kockáztathatja, hogy az események rácáfolnak. De ugyanilyen fontos, hogy tökéletesen elfogadhatatlan legyen. A létező világ valódi természetét feltárva ki kell tudnia mondani, hogy az lényegileg, legbelső magjáig rossz, mindazok őszinte megdöbbenésére, akik jónak találják. A spektákulum elmélete megfelel ennek a két feltételnek.

A pontos kritikai elmélet elsődleges érdeme, hogy azonnal nevetségessé teszi az összes többit. Így tehát 1968-ban – miközben a kor uralmi formáinak degenerálódását elindító tagadás mozgalma többi szervezett áramlata közül, amelyek csak a maguk megkésettségét és szűkös ambícióit magyarázgatták, egy sem rendelkezett modern elméleti munkával, sőt, fel sem ismerték, hogy bármi modern volna az osztályuralomban, amit meg kellett volna dönteni – a szituacionisták tudták felmutatni a félelmetes májusi felkelés egyetlen elméletét; az egyetlent, amely számot vetett az izzó új sérelmekkel, amelyeknek senki sem adott hangot előttünk. Ki siratja a konszenzust? Mi leszámoltunk vele. Cosa fatta capo ha. [4]

Tizenöt évvel korábban, 1952-ben, négy vagy öt kevéssé szalonképes párizsi figura úgy döntött, a művészet meghaladásának [5] kutatására szánja magát. Úgy tűnt, ha bátran nyomulunk előre ezen az úton, akkor szerencsés esetben meg lehet kerülni és össze lehet zavarni a régi védelmi vonalakat is, amelyeken a társadalmi forradalom korábbi rohamai rendre megtörtek. És felfedeztük, hogy itt az alkalom egy újabbat indítani. A művészet meghaladása a való élet földrajzának „észak-nyugati átjárója”, amelyet sokan kitartóan kerestek több mint egy évszázada, kezdve a modern költészet önfelszámolásával. A korábbi kísérletek, amelyekben oly sok felfedező odaveszett, sosem bukkantak rá közvetlenül a fenti perspektívára, vélhetőleg azért, mert számukra maradt még feldúlnivaló a művészet régi vidékén, és legfőképp azért, mert úgy tűnt, a forradalmak zászlaját más, szakértőbb kezek lengetik. De az ügy sosem látott még akkora megfutamodást, sosem volt még annyira üres a csatamező, mint amikor mi felvettük az állásainkat. Azt hiszem, e körülmények felidézése világítja meg legjobban, hogy miből is születtek A spektákulum társadalma gondolatai és stílusa. Ha pedig el is olvasnák, láthatnák, hogy a 15 évet, amit az állam lerombolásán meditálva töltöttem, nem tétlenkedtem, és nem is játszottam el. [6]

Egyetlen szót sem kell megváltoztatni ebben a könyvben, amely, három vagy négy nyomdahibát leszámítva, mindenfajta javítás nélkül ért meg tucatnyi francia utánnyomást. Azzal hízelgek magamnak, hogy azon kevesek egyike lehetek, akik anélkül írtak, hogy az események azon nyomban meghazudtolták volna, és nem százszor vagy ezerszer, mint másokat, de egyetlen egyszer sem. Nincs kétségem afelől, hogy valamennyi tézisem csak egyre több megerősítést fog kapni, a század végéig, sőt azon is túl. Ennek oka egyszerű: a spektákulumot alkotó tényezőket „a mozgás folyamatában (…), tehát múlandó oldalukról is” [7] megértettem, azaz szem előtt tartva az egész történelmi mozgást, amely képes volt felépíteni ezt a rendet, és amely most elkezdi feloszlatni. Ebben a léptékben az 1967 óta eltelt tizenegy év, amelynek konfliktusait elég közelről volt szerencsém követni, csak egyetlen pillanat mindannak szükségszerű folyományában, amit leírtam; jóllehet, a spektákulumban magában ezalatt meghatározóbbnál meghatározóbb gondolkodók hat vagy hét csapata bukkant fel, és tűnt el a süllyesztőben. A spektákulum eközben mindössze még pontosabban összeforrt saját elvével, a tagadásának valódi mozgalma pedig csak egyre nőtt, kiterjedésében és intenzitásában egyaránt.

Végül is a spektákulum társadalmán volt a sor, hogy hozzáadjon valamit a könyvemhez, amire annak, azt hiszem, semmi szüksége nem volt: még harsányabb és még meggyőzőbb bizonyítékok és példák sorát. Láttuk, ahogy a hamisítás megsűrűsödik és leszivárog még a legköznapibb dolgok előállításába is, mint valami ragacsos köd, amely megül a mindennapi lét talajszintjén. Láttuk az emberek és a természeti erők technológiai és rendőri ellenőrzését az abszolútumra törni, egészen a telematika őrületéig bezárólag, miközben az ilyen ellenőrzés hibái épp olyan gyorsan szaporodnak, mint az eszközei. Láthattuk, ahogy az állam hazugságai önmagukért és önmaguktól növekszenek; hogy az állam olyannyira elfeledkezik problematikus kapcsolatáról igazsággal és valószerűséggel, hogy alkalmasint megfeledkezik a hazugságairól is, és óráról-órára lecseréli őket. Olaszországnak épp mostanában volt lehetősége megfigyelni ezt a technikát az Aldo Moro elrablása majd kivégzése körüli hajcihőben, [8] a valaha volt legmagasabb fokon, amit persze, itt vagy másutt, hamarosan túlszárnyalnak majd. Az olasz vezetés verziója, amelyen a retusálások végtelen sora inkább rontott, mint javított, és amelyet minden kommentátor kötelességszerűen nyilvánosan elfogadott, egy pillanatig sem volt hihető. Nem is az volt itt a szándék, hogy elhiggyék, hanem hogy egyedül az szerepeljen a kirakatban; és hogy utána elfelejtsék, éppen úgy, mint egy rossz könyvet.

A Moro-ügy egyfajta mitologikus opera volt, nagyszabású cselszövésekkel, ahol a terrorista főszereplők hol rókák, hogy csapdába ejtsék a zsákmányukat, hol oroszlánok, hogy senkitől se féljenek, már ameddig fogva tartják az illetőt, hol pedig bárányok, [9] hogy lehetőleg semmi olyan eredménye ne legyen a csapásuknak, ami kicsit is károsítja a rezsimet, amelyet elvileg épp tetemre hívnak. Azt mondják, az a terroristák szerencséje, hogy a lehető legügyetlenebb rendőrséggel van dolguk, amelybe ráadásul gond nélkül sikerült beszivárogniuk, egészen a legfelsőbb szintekig. Ez a magyarázat nem sikerült túl dialektikusra. Egy felforgató szervezet, amely bizonyos tagjait kapcsolatba lépteti az állambiztonsági szervezettel – hacsak nem évekkel korábban épültek be, hogy ott a feladatukat lojálisan végezve várják ki, míg eljön a nagy alkalom a szolgálatra –, nem lehet meglepve, ha néha bizony a manipulátorait is manipulálják; és akkor nem lenne meg benne ez az olimposzi bizonyosság a büntetlenséget illetően, ami a „vörös brigád” vezérkari főnökét jellemzi. De az olasz állam tud jobbat is, támogatói egyhangú tetszésére. Mint mondja, ahogy bármely más államnak, úgy neki is eszébe jutott, hogy a speciális egységei ügynökeit beépítse a földalatti terrorista hálózatokba, ahol könnyedén gyors karriert futhattak volna be egészen a vezetésig, mindenek előtt megbuktatva a feletteseiket, ahogy azt Malinovszkij [10] tette, aki még a ravasz Lenin eszén is túljárt mint a cári Ohrana ügynöke, vagy Azef, aki a Szociálforradalmár párt „harci szervezetének” fejeként már olyan magas szinten űzte a mesterséget, hogy maga gyilkoltatta meg Sztolipin miniszterelnököt. [11] Az állami jószándékot azonban hátráltatta egy szerencsétlen egybeesés: a titkosszolgálatot éppen akkor oszlatták fel. Mármost, titkosszolgálat mindezidáig sosem oszlott fel úgy, ahogy például egy óriástankhajó rakománya oszlik el a parti vizekben, vagy a modern ipari termelés töredéknyi eredménye Sevesóban. [12] Egyszerűen nevet változtat, miközben megőrzi az irattárait, a besúgóit és a tartótisztjeit. Így lett az olasz SIM-ből (Servizio informazioni militari), a fasiszta rezsim szabotázsairól és külföldi merényleteiről elhíresült katonai hírszerzéséből SID (Servizio informazioni difesa), azaz honvédelmi titkosszolgálat, a kereszténydemokrata rezsim alatt. Egyébként, mikor egy számítógépen a „vörös brigád” valamiféle doktrína-robotját programozták, siralmas karikatúrájaként mindannak, amit egy, az állam eltűnését szorgalmazó szervezetnek elvárhatóan gondolnia és tennie kéne, a kompjúter nyelvbotlása – bizony, ezek a gépek is az őket informálók tudattalanjának foglyai – ugyanezt a „SIM” rövidítést társította az egyetlen művi koncepcióhoz, amit a „vörös brigád” automatikusan ismételget, csak ezúttal a „Multinacionális Vállalatok Nemzetközi Társasága” [13] jelentéssel. Ezt az „olasz vérben fürdő” SID-et azért kellett nemrégiben feloszlatni, mert, mint az állam post festum bevallja, ez az a szervezet, amely 1969 óta saját kezűleg végrehajtotta, leggyakrabban robbantásokkal, a számos mészárlást, amelyeket eddig évszaktól függően az anarchistáknak, az újfasisztáknak vagy a szituacionistáknak tulajdonítottak. Most, hogy a „vörös brigád” pontosan ugyanezt a munkát végzi, és ez egyszer legalább jóval magasabb műveleti értékkel, a SID nyilván nem harcolhat ellenük: mivelhogy feloszlatták. Minden titkosszolgálat esetében, amely megérdemli a nevét, magának a feloszlatásnak is titkosnak kell lennie. Nem tudjuk meg tehát, hogy az állomány milyen hányada részesült tiszteletbeli nyugdíjazásban; milyen hányadát osztották be a „vörös brigádba”, vagy esetleg adták kölcsön az iráni sahnak, hogy felgyújtsanak egy mozit Abadanban; végül milyen arányban likvidálta őket diszkréten az állam, amely vélhetőleg igen felháborodott megtudván, hogy néha túllépték az utasításait, és amelyről tudjuk, habozás nélkül megöli Brutus fiait, [14] hogy érvényt szerezzen törvényeinek; rendíthetetlen szilárdsága, amellyel a legkisebb engedményt is elutasította Moro megmentésére, ékesen bizonyítja, hogy rendelkezik a köztársasági Róma minden érces erényével.

Giorgio Boccát, akit az olasz sajtó legjobb elemzőjeként tartanak számon, és aki elsőként dőlt be Censor Valósághű jelentésének, [15] prompt magával húzva az egész nemzetet (de legalábbis a kiművelt kasztot, amely újságokba szokott írni), nem tántorította el a mesterségtől ostobaságának eme szerencsétlen demonstrációja. Talán kapóra is jön neki, hogy akkor ez ilyen kísérleti úton bizonyítást nyert, mert különben még azt hihetnénk, bosszúból vagy félelemből írta meg 1978 májusában a Moro – Una tragedia italiana című könyvét, [16] amelyben siet egytől-egyig benyelni az összes közkézen forgó ködösítést, majd, kiválónak találva őket, azon nyomban vissza is böfögi az egészet. Egyetlen pillanatra kerül közel a kérdés lényegéhez, persze a visszájáról, mikor így ír: „Mára megváltoztak a dolgok: a vörös terrorral a hátuk mögött a szélsőséges munkásfrakciók már szembeszállhatnak vagy megpróbálhatnak szembeszállni a szakszervezeti politikával. Aki már vett részt munkásgyűlésen egy gyárban, mondjuk az Alfa Romeónál Aresében, láthatta, hogy a szélsőségesek csoportja, amely pedig nem számlál többet vagy száz főnél, az első sorból kiabálhatja a vádjait és sértéseit, amit a kommunista párt kénytelen eltűrni.” Mi sem természetesebb annál, hogy a forradalmi munkások sértegetik a sztálinistákat, [17] és ebben szinte minden elvtársuk támogatja őket – lévén hogy forradalmat akarnak csinálni. Vagy ne tudnák hosszú évek tapasztalatából, hogy az első lépés elüldözni a sztálinistákat a munkásgyűlésekről? Franciaországban 1968-ban, és Portugáliában 1975-ben éppen azon bukott meg a forradalom, hogy ezt nem tehették meg. Értelmetlen és gyűlöletes dolog úgy beállítani, mintha a „szélsőséges munkáscsoportok” azért jutottak volna erre a szükségszerű felismerésre, mert „a hátuk mögött” állnak a terroristák. Éppen ellenkezőleg, azért kellett valakinek mozgásba lendíteni a „vörös brigádot”, amelynek illogikus és vak terrorizmusa csak zavarba hozza a munkásokat, és azért ragadja meg a sajtó az alkalmat, hogy a kétség árnyéka nélkül a terroristákban találja meg a munkások élcsapatát és veszedelmes vezetőit, mert az olasz munkások igen nagy számban utasították el a szakszervezeti-sztálinista rendőrségbe való betagozódást. Bocca azt sugallja, hogy szegény sztálinisták azért kénytelenek elviselni az elmúlt hatvan évet tekintve bőségesen kiérdemelt sértéseket, mert fizikailag fenyegetik őket a terroristák, akiket a munkásautonómia bármikor bevethet ellenük. Ez egy különösen mocskos hazugság, miután mindenki tudja, hogy egészen addig a pillanatig, és még jóval utána is, a „vörös brigád” nagyon vigyázott, hogy személyükben ne támadjon sztálinistákat. Bármennyire is szeretne ebben tetszelegni, a „vörös brigád” nem véletlenszerűen választja meg az aktív időszakait, és nem tetszés szerint az áldozatait. Egy hasonló légkörben persze elkerülhetetlen, hogy megszaporodnak a kisstílű, őszinte terrorista akciók, amelyek elkövetőit jelenleg többé-kevésbé felügyelet alatt tartják és megtűrik, hogy legyen egy akvárium, amiből parancsra mindig ki lehet halászni és tálcán mutogatni egy-egy bűnöst; de a központi akciók „csapásmérő erőit” csakis profik alkothatják; erre minden részletében bizonyság a stílusuk.

Az olasz kapitalizmus és vele a kormányzati személyzete nagyon megosztott a sztálinisták felhasználásának ténylegesen életbevágó és elsőrendűen bizonytalan kérdésében. A magán nagytőke bizonyos modern szektorai mindig is határozottan mellette voltak; más ágazatok, amelyeket a félállami vállalkozói tőke sok menedzsere támogat, ellenségesebbek. A magas rangú állami személyzet széleskörű önállóságot élvez, mert ha süllyed a hajó, a kapitány döntései felülírják a hajótulajdonos döntéseit, ám maguk is megosztottak. Minden klán jövője attól függ, hogy hogyan tudja érvényesíteni a maga érveit azzal, hogy a gyakorlatban próbálja ki őket. Moro hitt a „történelmi kompromisszumban”, [18] azaz, hogy a sztálinisták képesek lesznek végre szétzúzni a forradalmi munkások mozgalmát. Egy másik irányvonal, amely pillanatnyilag abban a helyzetben van, hogy a „vörös brigád” irányítóit irányítsa, nem hitt benne; vagy legalábbis úgy becsülték, hogy a sztálinistákkal, azért a kevés szolgálatért, ami telik tőlük, és amit így is, úgy is nyújtanak, nemigen kell kesztyűs kézzel bánni; sőt, kicsit erősebben kell ütni őket, nehogy túlságosan elkanászodjanak. Belátható, hogy az elemzésük nem volt minden érték nélkül való, hiszen – jóllehet, Moro elrablása látszólag a végre parlamenti határozattal szentesített „történelmi kompromisszum” elleni támadás nyitánya volt – a sztálinista párt továbbra is úgy tett, mintha hinne a „vörös brigád” függetlenségében. A foglyot addig tartották életben, amíg csak lehetségesnek tűnt meghosszabbítani a barátai [az OKP] megaláztatását és kínos zavarát, akiknek úgy kellett eltűrniük a zsarolást, hogy közben nemesen úgy tettek, mintha nem értenék, mit is akarnak tőlük az ismeretlen barbárok. Mindez azonban rögvest véget ért, amint a sztálinisták, nyilvánosan utalva bizonyos homályos manőverekre, kimutatták a foguk fehérjét; és Moro becsapva halt meg. A „vörös brigádnak” valójában van egy másik, általánosabb érdeket szolgáló funkciója is, mégpedig az olyan proletárok elbizonytalanítása és hiteltelenítése, akik valóban az állam ellen készülődnek, illetve alkalmasint egy nap a veszélyesebbjük likvidálása. Ezt a funkciót a sztálinisták helyeslik, mert segíti őket nehéz feladatuk végrehajtásában. A rájuk nézve veszélyes oldal túlkapásait a kritikus pillanatokban a nyilvánosság előtt tett burkolt célzásokkal, valamint az államhatalommal folytatott állandó, bizalmas tárgyalásaik során célzott és nagyhangú fenyegetésekkel korlátozzák. Elrettentő fegyverük, hogy egyszer csak mindent elmondanak, amit kezdettől fogva tudnak a „vörös brigádról”. De köztudott, hogy ezt a fegyvert nem vethetik be anélkül, hogy ne zúznák szét a „történelmi kompromisszumot”; ezért őszintén szeretnék, ha ugyanolyan diszkrétek maradhatnának ezzel kapcsolatban is, mint annak idején a nevét kiérdemlő SID hőstetteivel kapcsolatban. Mivé is lenne egy sztálinista a forradalomban? Így hát tovább csuklóztatják őket, de nem túlságosan. Mikor aztán, tíz hónappal Moro elrablása után, ugyanez a legyőzhetetlen „vörös brigád” először kifektet egy sztálinista szakszervezetist, a kommunistának nevezett párt azonnal felemeli a szavát, persze szigorúan betartva a protokolláris formákat: megfenyegeti szövetségeseit, hogy ezentúl olyan pártként lesznek kénytelenek számon tartani őket, amely ugyan mindig lojális és konstruktív marad, de ezentúl a többségi koalíció oldalán, nem azon belül.

Az új fazék megtartja első szagát, és a sztálinista is mindig elemében lesz, ahol a sötét állami bűn bűze terjeng. Miért is húznák hát az orrukat az olasz állam csúcsain zajló viták légköre miatt, késsel a kabátujjukban és bombával az asztal alatt? Vajon nem ugyanebben a stílusban rendezték a nézeteltérést, mondjuk Hruscsov és Berija, Kádár és Nagy, Mao és Lin Piao között? Az olasz sztálinizmus vezéralakjai egyébiránt maguk is mészárosok voltak ifjúkorukban, az első történelmi kompromisszumuk idején, mikor 1937-ben, a „Komintern” többi alkalmazottjával egyetemben le kellett vezényelniük az ellenforradalmat a spanyol demokratikus köztársaság javára. Akkor a saját „vörös brigádjuk” rabolta el és végezte ki Andrés Nint, egy másik titkos börtönben.

E szomorú evidenciákkal sok olasz eleve nagyon is tisztában volt, mások pedig, jóval többen, azonnal felfogták őket. De leírva sehol nem jelentek meg, mert utóbbiaknak módjuk nincs publikálni őket, előbbieknek meg kedvük. [19] Az elemzés ilyen szintjén lehet jogosan beszélni „spektakuláris” terrorizmusról, nem pedig annak a vulgaritásnak a mentén, amit oly sok újságíró és professzor ismételget szolgai módon finomkodva, miszerint a terroristákat néha az a vágy hajtja, hogy beszéljenek róluk. Olaszország az egész világ társadalmi ellentmondásainak summázata, és megpróbálja, az immár jól ismert módon, egyetlen országban egyesíteni a burzsoá és bürokratikus-totalitárius osztályhatalom elnyomó Szent Szövetségét, ami immár nyíltan működik az egész földön, az összes állam gazdasági és rendőri szolidaritásában; még ha ott is megesnek viták és leszámolások olasz módra. Mivel jelenleg Olaszország csúszott legközelebb a proletárforradalomhoz, egyben a nemzetközi ellenforradalom legmodernebb laboratóriuma is. A többi, még a régi, a spektákulum előtti polgári demokráciákból született kormányzat csodálattal tekint az olasz kormány szenvtelenségére, amit képes megőrizni a viharos leépülés közepette, a nyugodt méltóságra, amellyel a sárban fetreng. Olyan lecke ez, amelynek hosszú időn át maguk is jó hasznát fogják venni.

Valójában a kormányzatok és az őket támogató alárendelt erők egyre nagyobb szerénységre hajlanak. Már azzal beérik, ha sikerül az elkeseredetten uralni vágyott, de egyre furcsábbá váló folyamatok vészesen ingadozó, fejvesztett irányítását rendes, rutinszerű ügymenetnek feltüntetni. És mint náluk, az idők szele a spektakuláris árucikkek esetében is meghökkentő fordulatot hozott a hazug önigazolásban. Eddig a teljesen átlagos, mindennapi dolgok is, mint egy autó, egy pár cipő vagy egy szociológiai doktorátus, úgy kerültek felmutatásra, mint rendkívüli javak, mint a kulcs egy felsőbbrendű, egyenesen kivételes léthez. Ma viszont a spektákulum kénytelen olyan dolgokat átlagosként és mindennapiként bemutatni, amelyek ténylegesen rendkívülivé lettek. Ez itt vajon kenyér? bor? paradicsom? tojás? ház? város? Persze, hogy nem azok, miután bizonyos belső átalakulások láncolata következtében, amelyek rövid távon gazdaságilag hasznosak voltak azoknak, akiknél a termelőeszközök összepontosulnak, csak a nevük és jórészt a külsejük maradt változatlan, az íz és a tartalom eltűnt belőlük. Ha biztosítanak is minket, hogy a különböző fogyasztási javak vitathatatlanul megfelelnek hagyományos elnevezésüknek, a bizonyíték csak annyi, hogy nincs rajtuk kívül más, ezért mindenféle összehasonlítás lehetősége elveszett. Miután úgy intézték, hogy csak nagyon kevesen tudják, hol található az igazi, ha van még egyáltalán, a hamisítvány jogszerűen veheti fel a kihalt eredeti nevét. És ugyanaz az elv, amely az emberi táplálkozás és lakhatás területét uralja, mindenfelé kiterjed, egészen a könyvekig vagy a legfrissebb demokratikus látszatvitákig, amelyeket a spektákulum mutogatni akar.

A válságát élő spektakuláris uralom lényegi ellentmondása, hogy éppen ott bukik el, ahol a legerősebb volt: a lapos anyagi kielégülés biztosításában, amely sok más kielégülést kizárt, mégis elégségesnek ítélték arra, hogy fenntartsa a termelők-fogyasztók tömegeinek folyamatos ragaszkodását. És éppen ezt az anyagi kielégülést szennyezte be, ezt nem adja meg többé. A spektákulum társadalma mindenütt kényszerben, megtévesztésben, vérben fogant, de boldog folytatást ígért. Azt hitte, szeretik. Ma már nem ígér semmit. Nem mondja többé: „ami látszik, jó; ami jó, látszik”. [20] Csak annyit mond: „Ez van”. Nyíltan bevallja, hogy lényegét tekintve többé nem reformálható, bármennyire is alaptermészete a változás, azaz minden egyes dolog átváltoztatása valami rosszabbá. Általában véve minden illúzióját elvesztette önmagával kapcsolatban.

A hatalom szakértői, meg az összes számítógépük permanens multidiszciplináris konzíliumokon dugják össze a fejüket, hogy módot találjanak, ha nem is a beteg társadalom meggyógyítására, de legalább arra, hogy akár a kómán túl is fenntartsák az élet látszatát, ahogy Francónál vagy Boumediène-nél. Van egy régi toszkán népdal, amely gyorsabban és bölcsebben zárja le a kérdést: E la vita non è la morte, E la morte non è la vita, La canzone e già finita. [21]

Aki figyelmesen elolvassa a könyvemet, látni fogja, hogy nem ad semmiféle biztosítékot a forradalom győzelmére, sem a hadműveletek hosszára nézvést, sem arra, hogy milyen rögös utakat kell majd végigjárnia, de a legkevésbé a forradalomnak azon képességére, amivel félvállról hivalkodni szokott: hogy mindenkinek elhozza a tökéletes boldogságot. A magam felfogásától, amely történeti és stratégiai, az áll legtávolabb, hogy az életet pusztán azért, mert így volna kellemes mindenkinek, valamiféle fájdalom és gonoszság nélküli idillnek tételezzem; s így tehát azt sem gondolom, hogy néhány nagytőkés és vezető visszaélései volnának az egyedüli okai sokak nyomorúságának. Mindenki a maga szerencséjének kovácsa, és amint a tétlenség veti ágyát, úgy alussza álmát. Az osztálytársadalom katasztrofikus széthullásának legnagyobb eredménye, hogy a történelem során először értelmét veszti a régi kérdés, hogy az emberek tömegei valóban szeretik-e a szabadságot: mert mostantól kénytelenek lesznek szeretni.

Jól tesszük, ha felismerjük a forradalom nehézségét és hatalmas feladatait, ha egy osztálynélküli társadalmat akarunk létrehozni és fenntartani. Elkezdeni nem nehéz: bárhol, ahol az autonóm proletárok gyűlései, nem ismerve el semmilyen rajtuk kívülálló hatalmat vagy tulajdont, és minden törvény és specializáció fölé helyezve a maguk akaratát, megszüntetik az egyének, az árugazdaság, az állam elválasztását. De győzni csak akkor fog, ha egyetemes érvényt szerez, nem hagyva semmi teret az elidegenedett társadalom semmilyen túlélő formájának. Akkor eljön egy új Athén vagy Firenze, amely már senkit sem vet ki magából és a világ végéig ér; és amely, legyőzvén minden ellenségét, végre boldogan adhatja át magát a történelmi élet valódi megosztottságának és végtelen viszályainak.

Ki hihetne még ennél kevésbé radikálisan realista dologban? A nyomorult és nevetséges jelen minden terve és eredménye fölött ott virít a felirat: Mene, Mene, Tekel, Ufarszin, [22] amely az illúzió minden városa elkerülhetetlen bukását hirdeti. E társadalom napjai megszámláltattak; érvei és érdemei megmérettek és könnyűnek találtattak; lakosai két pártra szakadtak, és az egyik a pusztulását akarja.

 

 

 

 

Fordította: Erhardt Miklós


[1]    Alain de Benoist (1943), jobboldali újságíró, politika-filozófus; a kérdéses mű vélhetőleg a Vu de droite. Anthologie critique des idées contemporaines. (Paris: Copernic, 1978)

[2]    Carl von Clausewitz: Der Feldzug von 1815 in Frankreich. Berlin, 1835.

[3]    „… az olyan elmélet, mégha hamis is, amely úgy tűnik, mintha elégségesen igaz volna ahhoz, hogy elindítsa a proletárok lázadását, már magában jó dolog volna.” Guy Debord levele Paolo Salvadorinak, 1979. február 7.

[4]    Mosca dei Lambertinek tulajdonított mondás, Dantétól idézve: „S egy másik ottan – mindkét keze csonka – / karja csutáit a fekete légbe / emelte, hogy a vér arcába csorga, / s «Ne feledkezz el Moscáról se» – kérte – / «én mondtam, jaj! hogy: Fődolog a tett, / s ez hozott átkot a toszkáni népre.»” (Dante: Isteni színjáték. Pokol, 28. ének, saját kiemelés)

[5]    A dépassement, ahogy azt A spektákulum társadalma világossá teszi (191. tézis), a hegeli dialektische Aufhebung magyarra „megszüntetve-megőrzés”-ként (Szemere Samu) fordított fogalmának közelítése. A fordításként szintén használatos meghaladás-t itt a jobb olvashatóság kedvéért választottam.

[6]    V.ö.: „Ha tehát elolvasnák a könyvecskét, láthatnák, hogy a 15 év alatt, melyet a kormányzás művészetének tanulmányozásával töltöttem, nem tétlenkedtem, és nem játszottam…” (Niccoló Machiavelli, 216. levél, Francesco Vettorinak, 1513. december 10. in: Különbség, (12) 1. (2012) 38. (Sztupkai Benjámin fordítása)

[7]    „[a dialektika] Racionális alakjában a polgárságnak és doktrinér szószólóinak botránkozás és szörnyűség, mert a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának, szükségszerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát múlandó oldaláról is, semmi előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár.” (Marx: Utószó A tőke második német kiadásához. MEM 23, 20. o.)

[8]    Aldo Morót, az olasz Kereszténydemokrata Párt (DC) elnökét, több alkalommal miniszterelnököt, 1978. március 16-án rabolta el a Vörös Brigádok nevű olasz szélsőbaloldali terrorszervezet. 55 napig tartották fogva, ez idő alatt a Brigádok titkos tárgyaláson halálra ítélték, majd életéért cserébe a hatóságoktól 16 fogságban lévő társuk szabadon bocsátását követelték. Holttestét Róma belvárosában, egy parkoló autó csomagtartójában találták meg1978. május 9-én.

[9]    Az eredeti kettős jelentés itt elveszik: a mouton a francia börtön-argóban „téglát” is jelent, a valódi foglyok közé ültetett hamis foglyot, aki a bizalmas beszélgetésekről jelent.

[10]  Roman Vaclavovics Malinovszkij (1876-1918), bolsevik politikus, az Ohrana (a cári titkosrendőrség) ügynöke. A cári rendőrség az ő segítségével tartóztatta le többek között Sztálint 1913-ban, de fontos szerepe volt az Orosz Szociáldemokrata Munkáspárt szakadásában is, amit az Ohrana támogatott. Miután lebukott, és Lenin bizalmát is elvesztette, a bolsevikok 1918-ban elfogták és rövid eljárást követően agyonlőtték. (Wikipedia)

[11]  Jevno vagy Yevno Azef, kettős ügynök, az Ohrana besúgója és az Eszer párt egyik vezetője, mindkét oldalon számos politikai merénylet felelőse, szervezője. Miután lebuktatták, a kommunisták bosszúja elől 1909-ben külföldre menekült, ahol eltűnt szem elől, majd 1918-ban Berlinben, a moabiti börtönben hunyt el. A Sztolipin elleni 1911-es merényletben minden valószínűség szerint nem volt szerepe. (lásd Bebesi Tamás: „Egy sikeres orosz kettősügynök a 20. század elejéről: Jevno Azef”, in: Kémek, ügynökök, besúgók – Az ókortól Mata Hariig, Mediawave Konferenciák VI. Szombathely, 2014.

[12]  1976. július 10-én az észak-olasz kisváros, Meda mellett robbanás történt a Hoffmann–La Roche Givaudan vegyi gyártelepén, és jelentős mennyiségű dioxin gáz (amelyet az USA a vietnámi háborúban lombtalanító vegyi fegyverként vetett be) került a levegőbe. A dioxin néhány mikrogrammnyi mennyiségben is halálos mérgezést okoz. Mivel a káros hatások legsúlyosabban Sevesót érintették, a baleset e kisváros nevével került be az ipari katasztrófák történetébe. (Wikipedia)

[13]  Société Internationale des Multinationales; a Vörös Brigádok saját közleményeiben valójában Stati Imperialisti delle Multinazionali (multinacionális vállalatok imperialista államai) szerepel, V.ö.: http://www.scudit.net/mdmoro_com1.htm (utolsó elérés: 2022. okt. 24.), a Debord által hozott feloldásnak nincs nyoma az interneten.

[14]  Utalás Machiavelli szavaira: „Aki zsarnokságot alapít és nem öli meg Brutust, vagy aki köztársaságot alapít és nem öli meg Brutust a fiaival együtt, nem sokáig tartja meg a hatalmát.” (Debord hivatkozás nélküli megjegyzése, lsd. http://www.notbored.org/debord-7February1979.html)

[15]  Valósághű jelentés a kapitalizmus megmentésének utolsó esélyéről Olaszországban („Rapporto veridico sulle ultime opportunitá di salvare il capitalismo in Italia.” Milano: Scotti Camuzi, 1975.) – a situacionista Gianfranco Sanguinetti által Censor álnéven írt pamflet. A képzeletbeli Censor régimódi olasz konzervatív arisztokrata, aki lényegében a situacionista társadalomkritika détournement-jával figyelmezteti a társadalmi elitet a közelgő forradalomra. A pamfletet az olasz társadalmi elit több mint 500 tagjának postázták. (http://www.notbored.org/censor.html)

[16]  Milano: Bompiani, 1978.

[17]  A „sztálinisták” kifejezést Debord itt mindig az Olasz Kommunista Pártra használja.

[18]  A compromesso storico az Enrico Berlinguer vezette OKP (a korabeli olaszt politika másik legnagyobb támogatottságú pártja a Kereszténydemokrata Párt – DC – mellett) kísérlete volt kitörni a kényszerű ellenzéki szerepből, amit a kereszténydemokrata miniszterelnök, Aldo Moro támogatott. Magába foglalta, hogy az OKP nyíltan elítéli a sztálinizmust és a Szovjetuniót, elindítva ezzel az “eurokommunizmus” irányvonalát, és így a kereszténydemokraták beengedik a parlamenti többségbe. A kompromisszumot több politikai erő, a radikális baloldal és az önmagát annak deklaráló Vörös Brigádok mellett a DC Giulio Andreotti vezette jobboldali szárnya, és a baloldal képviseletére ácsingózó Olasz Szocialista Párt is támadta. A máig közkézen forgó elmélet szerint utóbbiaknak is szerepe volt Moro elrablásában majd kivégzésében.

[19]  V.ö. “Tudom. Tudom a puccs felelőseinek a nevét. (…) Tudom. De nincs bizonyítékom.” Pier Paolo Pasolini, “Che cos’è questo golpe?” in: Corriere della sera, 1974. november 14. Pasolini egyik legkeserűbb és legnagyobb port kavart, szinte napra egy évvel a halála előtt írott újságcikke, amelyben retorikus formában felsorolja, hogy milyen állami vagy államközeli összeesküvésekkel van tisztában; és hogy miért nem oszthatja meg a tudását. Kötetben: Scritti corsari, Garzanti, 1975.

[20]  G. Debord: A spektákulum társadalma. 12. tézis; v.ö.: „Ami észszerű, az valóságos; s ami valóságos, az észszerű”, G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai. Akadémiai Kiadó, Bp. 1972, 20. o. (ford. Szemere Samu)

[21]  „És az élet nem a halál / És a halál nem az élet / Vége már a dalnak.”

[22]  Ószövetség, Dániel próféta könyve, 5. fejezet