A császár kardja — Művészet a WIPO fennhatósága alatt

Két márvány mellszobrot helyeztek el a WIPO (Szellemi Tulajdonjogok Világszervezete) genfi konferenciatermének egy- egy sarkában, egy ókori görög párost. A baloldalon Arisztotelészt láthatjuk, a következő felirattal: „Az elmélyült vizsgálatnak az a módszere, hogy a dolgokat kezdettől fogva fejlődésükben tanulmányozzuk.” Akárhogyan is vesszük, ez egy elfogadható kiindulópont. A jobboldalon viszont ott áll Nagy Sándor mellszobra, ezzel a szöveggel: „A bátor ember soha sem lankad a jó munkára való törekvésében”.

A művészet sok mindent jelenthet. A WIPO mellszobrai azonban semmi kétséget sem hagynak. Egyértelmű: vagy a baloldalra állsz, a filozófia, a haladás és a fejlődés mellé, vagy a jobboldalra, a tulajdon és a „végtelen igazság(szolgáltatás)” oldalára.

Rendben, Arisztotelész Nagy Sándor tanítója volt. Azóta azonban már más idők járnak. Van-e valaki, aki még mindig lehetségesnek gondolja, hogy egyszerre állhatunk mindkét helyen: bal és jobb oldalon, a nyí lt kommunikáció, egyszersmind a törvény általi terület-kisajátítás, illetve az evolúció és a birodalom oldalán?

Elszomorító, sőt ha görög szemmel vizsgáljuk, egyenesen tragikusnak mondható, hogy erre a kérdésre sok művész, író, zenész és filmes válasza egybehangzó „igen”. Ez pedig bizonyos kö vetkezményekkel jár, amelyekről az alábbiakban szeretnék szót ejteni.

Embert barátjáról

A legtöbb művészféle nagylelkű, nyitott gondolkodású, kutató elméjű ember, aki mélyen hisz a szabadságban. John Cage-től szokták idézni a következő mondást: „Nem tudom, mi a művészet, de azt biztosan tudom, hogy a rendőrséggel nincs semmi dolga.” A művészek viszont egyre inkább belekényszerülnek a Cage által megtagadott kompániába, mégpedig azáltal, hogy a szerzői jogi szabályozási rendszeren – az „immateriális imperializmus” mechanizmusán – keresztül fogadnak el fizetséget.

A szerzői jog egyik szerepe manapság éppen az, hogy a fennálló rend szövetségeseivé tegye a művészeket. Amikor fenntartjuk jogainkat kozmikus törekvéseink egy piciny szeletére — vagy átruházzuk ezt a jogot a terjesztőre –, lényegében azokkal a rendőrökkel egyesítjük erőinket, akik egy előterjesztett európai szellemi- tulajodonvédelem végrehajtási irányelve szerint hamarosan felhatalmazást kapnak arra, hogy betegyék lá bukat az emberek otthonaiba, kiderítendő, nem rejtegetnek-e véletlenül számítógépeiken, CD-iken, hangkazettáikon, vagy akár fénymásolatokon valamilyen nagybecsű magántulajdont. Valamely kizárólagos tulajdonunkat képező álmunk esetleg éppen ott lapul az ágyukban, a matrac alatt. Művészek, milyen érzés egy idegen ember ágyában találni magatokat – egy ágyban a rendőrséggel?

Nemrégiben, néhány színészi, rendezői és színházi kiválóság részvételével Párizsban folytatott megbeszélésen egy zeneszerző szót emelt a copyright francia változatának védelmében, amit arrafelé „droit d’auteur”-nek neveznek. Már-már vallásos jelentőséggel bírt ez számára. Amikor azt a kérdést tették fel neki, vajon a zsarukat ki kellene-e vezényelni az erdőbe is, ahol egy rave bulin esetleg éppen az ő zenéjét játssza néhány kölyök, habozá s nélkül rávágta: „oui”. Nem csak a megélhetéséről van szó, ez számára elvi kérdés. Büszke arra, hogy a világ legjobb zeneszerzőit tömörítő jogvédő szervezetnek a tagja. Állítólag 100 000 tagot számlálnak. Szavazati joggal közülük természetesen csak 2500-an rendelkeznek, hiszen ehhez évi 5000 eurót kell keresni. Tulajdonképpen nem több mint 300 tagjuk él valójában szerzői jogdíjából, ismerte be végül. Ez pedig az összes zenész mindössze 3%-a. Akkor mit akadékoskodnak a többiek? Mi okuk lehet rá?

„Merénylet az emberi kézjegy ellen”

Az egyéni mondanivaló fontos dolog: ebben a legtöbb képzőművész, író, filmes és zeneszerző egyetért. A copyright, vagyis a szerzői jogdíj azért jött létre, hogy védje a művet és a szerző kézjegyét. Ez Beaumarchais, ez a demokrácia, ez az európai történelem. Igen, így van, ez törté nelem.

Arpad Bogsch, a WIPO volt vezérigazgatója már 1990-ben azt magyarázta egy kiadói szemináriumon, hogy a technológia fejlődése és az „elektronikus másolótechnikák” elterjedése miatt szükségessé vált egy történelmi lépést tenni vissza, a jövőbe. Azok az előjogok, amelyek valamikor hagyományosan a műalkotások létrehozóit illették, fokozatosan — és nemzetközimé retekben — átruházódnak majd a kiadókra. Olvassuk csak el e bátor katona íráshoz nem szokott kézzel rótt sorait: „A WIPO által 1983-ban, a rádió- és televízió-műsorokkal, valamint a nyomtatott szóval kapcsolatos jogbitorlásról rendezett Világfórumon felmerült az a gondolat, hogy a gordiuszi csomó tekintetében Nagy Sándor által kifejlesztett „know-how”-t kellene e helyütt is alkalmaznunk. Ahelyett, hogy a szóban forgó nehéz problémákat a bonyolult és teljességgel eltérő nemzeti szerzői jogi törvények alapján próbálnánk kezelni, inkább a kiadók számára kell egy szomszédos jog-típusú védelmet elfogadnunk.” Szomszédos jog, kedves emberek, ebbe mindannyian beszállunk. Csak még egy kérdés, festők és költők: a gordiuszi csomótól eltekintve, mit fog Nagy Sándor miszlikbe aprítani a szomszédságotokban?

A krokodil hidegvérű lény, akit a természet rengeteg foggal látott el. A mítoszok és legendák tanúsága szerint könnyeinek hullatásával próbálja kioltani leendő áldozata gyanakvását, megtörni ellenállását. A kreatív iparágak egyik képviselője, az 1990-es WIPO-szeminárium meghívottjaként szegény, idős édesapja szavait idézte: „A hamisítás merénylet az emberi kézjegy ellen”. Ez a megtámadott és megsebzett „művész” Bernard Lacoste volt, az a férfiú, akinek a cége potom áron előállított ingekre teszi rá igen drágán védjegyét. Szegény Bernard — sírjunk egymás vállára borulva. A képzőművészek, filmesek és zeneszerzők felajánlják a tökéletes logót, amitől az IP majd elegáns lesz. „A ruha teszi az embert”, szeretik mondogatni. De mi van velünk? Minket esznek meg vacsorára.

Kronosz és az ókori görögök

Mi a copyright? A holt munkának az élőre kivetett adója. És kicsoda Kronosz? Az isten, aki felfalja saját ivadékait. Lejárt az időnk, vissza kell térnünk a kezdetekhez. Minden esetben, amikor egy műalkotás jogait átruházzák a terjesztőre vagy a kiadóra, nem az a nevetségesen csekély összeg az igazán tragikus, amit ezért a művész kap, hanem a szavak, érzelmek, gondolatok, képek és álmok magántulajdonba vétele. Vagyis lakat kerül arra az ajtóra, ahonnan a művészet jön. A technológiai fejlődés, amely elindulását a nyilvános és ingyenes egyetemeknek köszönheti, lehetőséget adott végre a kezünkbe, hogy mindenkivel megoszthassuk kreativitásunkat. Manapság a nem éhező művészek 99%-a egyébiránt amúgy is közpénzekből él. Miért tartsuk fenn a szerzők jogairól szóló mítoszt azzal, hogy bejelentkezünk ugyanazoknak a törvényeknek a hatálya alá, mint az egész világra kiterjedő kapitalista koalíció? Miért álljunk a jövő felzabálására irányuló tervük mellé? Miféle filozófia ez egyáltalán?

Nemrégiben John Cage örökösei próbáltak pert indítani valaki ellen azért, mert felhasznált egy részt Cage 4’33”-es csendjéből. Most hallassátok a hangotokat, festők és költők, amíg még tudjátok! Hol lenne ma Arisztotelész, ha Platónt perrel némította volna el a Szókratész-hagyaték?

Brian Holmes Párizsban élő művészeti író és kultúr-kritikus, aktivista és fordító. A művészi és politikai gyakorlat kereszteződései jelentik fő érdeklődési területét. Egy könyve a sok közül: „Hieroglyphs of the Future: Art and Politics in a Networked Era” [A jövő hieroglifái – Művészet és politika a hálózatok korában] (Zagreb: Arkzin, 2003).

(ford. Szekeres Andrea)

forrás:
http://world-information.org/wio/wsis/texts