 |
A szellemi tulajdon ellentmondásai
|
A szoftverszabadalmak jogi megalapozottsága kétséges, működésképtelenek és gátló hatásúak a fejlődésre. Az Egyesült Államokból indultak, ahol a természeti törvények nem szabadalmaztathatóak, s amely elvet a legfelsőbb bíróság két perügyben (Gottschalk kontra Benson, 1972; Parker kontra Flook, 1978) is kiterjesztett a kompjúter-algoritmusokra és a szoftveres eljárásokra is. Ugyanakkor az 1981-es Diamond kontra Diehr ügyben a bíróság kimondta, hogy önmagában az a tény, hogy egy ipari eljárásban szoftver is szerepel, még nem jelenti, hogy nem vonható szabadalom alá. Ha nem is annyira az ítélet szellemében, mint inkább arra alapozva, a szoftverszabadalmi zsilip tehát megnyílt: csak az IBM például 2002-ben 3411 – nagyrészt szoftverekre vonatkozó – szabadalmat jelentett be.
Bár minden szabadalom-lekövetés hosszú folyamat, a szoftverek területén még komolyabb problémák adódnak. A kompjúter-programok ugyanis több ezer algoritmust és eljárási módot (technikát) tartalmaznak, és a szabadalmi hivatal standardjai szerint ezek mindegyike szabadalmaztatható – annak ellenére, hogy jó részüknek a többi programozó szempontjából egyáltalán nincs ekkora jelentősége, hiszen hasonló problémák esetén kapásból hasonló megoldással állnának elő.
A kompjúter-algoritmusok osztályozására sem alakult ki semmiféle rendszer, nem hogy rendelkezésünkre állna valamilyen keresést lehetővé tevő adatbázis. Nem túlzás, ha azt mondjuk, beláthatatlan a leellenőrizendő irodalom. Itt vannak a felhasználói kézikönyvek, az interneten és máshol publikált, billió sorokra rúgó forráskódok, cikkek ezernyi különböző nyelven kiadott elektronikus és nyomtatott kompjúter-újságban. Míg egy hagyományos kutatási területen tevékenykedő tudós évente mondjuk 20-30 oldalnyit publikál, egy programozó könnyűszerrel túl van ezen egy pár nap leforgása alatt. Még ha lehetséges is volna mindezt lekövetni, egy cég sem vállalná az ezzel járó időbeni lemaradást.
Mindezek miatt teljesen értelmetlen egy szoftvergyártó cégtől azt elvárni, hogy minden általa alkalmazott algoritmust szabadalmaztasson. Ha fel is méri, hogy melyeknek a bejegyzése lenne fontos a cég számára, ez még nem elég: az írás alatt lévő szoftverrel sérthet már szabadalmaztatási eljárás alatt lévő szabadalmat. A szoftver-szabadalmak szigorú védelme pedig a szoftver-innováció befagyasztását jelentené.
A szoftveriparra nézve ez beláthatatlan következményekkel járna: mivel a szoftverek nem kopnak el, a profit-termelés egyetlen módja, ha a gyártók fejlesztenek, új vonásokkal gazdagítják a meglévőeket. Mivel a többi iparág is nagymértékben a szoftverfejlesztésre támaszkodik, a rájuk gyakorolt hatás is jelentős. Gondoljunk csak az MPEG-4, új mozgókép-tömörítő standardra, amely az elektronikai és médiaipar számára megkerülhetetlen, azonban a hozzá kapcsolódó 29 szabadalmat 16-an jegyzik.
A nagy szoftvercégek kerülőutat választottak: mindegyikük birtokában számos szoftverszabadalom van, amelyeket megosztottak egymással. Perrel fenyegetve könnyedén kizárják a feljövő versenytársakat. Ennek drasztikus hatása van például az Indiához hasonló szegényebb országokra, melyek betörni szándékoznának a nemzetközi szoftverpiacra. A következmények különösen a kis cégekre jelentenek veszélyt, az olyanokra, melyeket például diákok tartanak fenn garázsokban vagy diákszállókon, és amelyeknek rendelkeznek a szükséges szabadalmi kutatások és díjak megfizetéséhez szükséges összegekkel. És éppen ezek a cégek tartogatnak értékes innovációs lehetőségeket. A szoftverszabadalmak ezért egy egészségtelen oligopolisztikus rendszer kialakításának eszközei az ipar meghatározó szektorában.
A szoftverszabadalmak szükségtelensége is alátámasztható. A Microsofthoz hasonló cégek, melyek a legsikeresebbek ebben az üzletágban, nem a szabadalmakra támaszkodtak piaci előnyük fenntartásakor. Mára pedig rengeteg olyan nyílt forráskódú szoftver született, amelyeket anélkül használnak más fejlesztők is, hogy közben a szabadalom lényegi elvének elvileg ellentmondó pereskedéstől kellene tartaniuk.
A szoftverszabadalom problémája kitűnően illusztrálja az elképzelések és matematikai képletek szabadalmaztatásának abszurditását egy olyan korban, ahol az információ könnyen másolható és terjeszthető. A vita, egyébiránt cseppet sem új: Thomas Jefferson, aki az Egyesült Államok első szabadalmi hivatalát vezette, és aki a szabadalmi eljárást bensőségesen ismerte így írt: „Ha a természet bármit is sérthetetlenebbnek alkotott meg, mint az összes többi kizárólagos tulajdont, az az ötletek kigondolásának képessége, amelyet az egyén egészen addig kizárólagosan birtokol, amíg meg nem oszt másokkal. Sajátossága, hogy senki sem birtokol belőle kevesebbet, hiszen mindenki az egészet birtokolja. Akinek átadom a gondolatom, tudást is kap anélkül, hogy az enyémet csökkentené, mint ahogy ha gyertyát gyújt az enyémről, attól még az enyém nem alszik ki. A gondolatoknak szabadon kell szárnyalniuk a körbe a világon az ember morális és kölcsönös okulására, előmenetelére, úgy, ahogy azt a természet sajátosan és jóakaratúan megalkotta, mint a tűz, amely terjed anélkül, hogy ereje fogyna, vagy a levegő, amelyet lélegzünk, amelyben mozgunk és élünk, és amely elzárhatatlan és kisajátíthatatlan. Az invenció, a természeti törvényeknek megfelelően nem lehet birtoklás tárgya.”
Az az ipar baja – amint azt Pricewaterhouse Coopers 2000-es tanulmánya bemutatta -, hogy az amerikai S&P 500 vállalatok összvagyonának 78%-a szellemi vagyon, amelyet elszántan védenek. Hiába látják a szoftverszabadalmak megkérdőjelezhetőségét, sincs más módszerük a védelemre. Történt ugyan próbálkozás a szerzői jogok érvényesítésére – például, amikor a Microsoft lemásolta az Apple grafikus interfészét – ezek azonban nem vezettek semmire a bíróságokon. Amint mondják: ha csak kalapácsod van, minden probléma szögnek tűnik.
A részvénytársaságok meg nem alkuvó világával szemben a passzív rezisztencia tűnik a civil társadalom számára az egyetlen megoldásnak ahhoz, hogy józan eredményre jusson. Tulajdonképpen ugyanaz a helyzet állt elő, amellyel Mahatma Gandi szembesült, amikor India brit kormányzói meg akarták adóztatni a sót. Ekkor, a híres, demonstratív sógyaloglás végén, az illegalitás betetőzésként sót gyűjtött a Dandi-i tengerparton. Az információs korszakban a só helyébe az ötletek és a gondolatok kerültek, s ez a helyzet hasonló megmozdulásokat tesz indokolttá.
Arun Mehta New Deldi-ben élő oktató és aktivista, jelenleg a Kaleidoscope Rt nevű film és televíziós társaság igazgatója, a Net Radiophony India munkatársa, valamint a Society for Telecommunications Empowerment elnöke.
(ford. Erőss Nikolett)
forrás:
http://world-information.org/wio/wsis/texts