Az anti-copyright pénzügyi előnyei

A kultúra-termelők egyik állandó kételye az anti-copyright mozgalmakkal kapcsolatban, hogy a tulajdonlást biztosító jogi eljárások nélkül miként jutnának munkájuk ellenértékéhez és így hogyan tarthatják meg munkájukat. E problémát nem érintették a plagizálás, az elektronikus tükrözés, és az anti-copyright mozgalmak prominens képviselői, akik, úgy tűnik, megelégszenek az alapelvek inkább teoretikus, mintsem gyakorlati kezelésével. A legrégebbi (Lautréamont-ig visszanyúló) és leggyakoribb (lásd pl, Debord, Home, Benjamin, Gryson, Isou, Kraus, csakúgy mint Karen Eliot, az ®TMark, és a Luther Blisset Project), az információ privatizálásást ellenző álláspontot az a meggyőződés képviseli, hogy a kultúra építőköveihez való szabad hozzáférés nélkül a kísérletezés és felfedezés is talajt veszt.

Ha egyszer a kulturális érték (a képek vagy a nyelv) privatizálódik, kulturális tőkévé válik, és mint a tőke bármely más formája, a hierarchikus társadalmi rétegzettséget erősíti. A kultúra privatizációja olyan folyamat, amely által a jelentés a status quot kiszolgáló ideológiai kódrendszer keretein belül szilárdul meg. Ráadásul mindez a metafizikai értelemben vett teremtő hamis pozíciójába emeli a kultúra-termelőket és az alkotókat valamiféle félreértett misztikus invidualizmus felhőjébe burkolja. Az igazság pedig az, hogy ők csupán az újrakombinálás általános kulturális gyakorlatának résztvevői, egy olyan folyamaté, amelyben az individualizált géniusz reflexiójaként elgondolt reprezentációnak csak annyiban van létalapja, amennyiben cinikus húzásként alkalmazva javítja a művek eladhatóságát. Továbbmenve, a privatizált kultúra piaci kultúra, és mivel a kulturális ellenállók nem hajlandóak a piacnak újdonságokat szállítani, ezért az elmúlt évszázad során a piac számos módszert dolgozott ki arra, hogy a már rendelkezésre álló reprezentációból új jelentést csiholjon ki.

Talán ezek a stratégiák olyan iramban konkretizálódnak, amilyenben az anti-copyright mozgalmak, bár ezzel kapcsolatosan vannak jóval előbbre tartó gondolatok is, mint amilyen az, hogy a privatizációban való részvétel a piacnak való kiszolgáltatottságot jelent. E késő kapitalista sorsot elkerülendő, a művészeknek a bedolgozás szomorú sztereotípiája marad (melyet a tőkés gazdaság annak érdekében hozott létre, hogy ellehetetlenítse a szociális identitás és a szolidaritás működését), vagy máshol kell áruba bocsátania magát (azaz munkába állni). Bármerre fordul is a kulturális termelő, valós gyakorlati tanácsok helyett csupán a tiszta ideológia vagy az absztrakt teória imperatívuszaival találkozik.

Mindazonáltal az anticopyright kapcsán gyakorlati észrevételek is tehetőek. Legelőször is – bár gyakran ez kíséri – a copyright nem az egyéni hozzáférésről és használatba vételről szól. Létének alapja az, hogy egyrészt megvédje az egyik intézményt a másik fenyegetésétől, másrészt hogy egy termék felett kizárólagos kontrollt gyakorolhasson, mely által a piaci körülmények között megszerezhető legmagasabb profitra tehet szert. Az egyénnek mindehhez semmi köze; ezek meglehetősen primer szempontok. A kapitalizmus bármely formájában az egymással versengő intézmények mindent elkövetnek a versenytárs ellehetetlenítésére és saját boldogulásuk biztosítására, és ebbe a produktumok ellopása – így a különösen nemzetközi szinten működő ipari kémkedés, mint üzleti tény – is beleértendő. A luxustermékek a legkisebb, a digitálisak a legnagyobb mértékben érintettek: ez első körben az íróknak, videó- és filmkészítőknek, zenészeknek és net/web-művészeknek tűnhet rossz hírnek.

A szerzői jogi szabályozás mérsékli és lassítja a tolvajlás folyamatát, és a termékekhez való hozzájutás közértelmezését összezavarva, azt a szabad-rablásnál csak egy kicsit jobbnak állítja be. Ha a tolvajlás folyamata lassítható, az a termék és a piac viszonyának ésszerűbb alakíthatóságát eredményezi, de ez csak makro-szinten működik így. A piac perspektívájából nézve az egyéni szinten zajló tolvajlás szükségszerűen megmarad: a könyveket fénymásolják, a műalkotásokról fényképek készülnek, a zenei anyagokból samplerek lesznek, a videókat átmásolják – és az efféle másolatok szépen kézről-kézre vándorolnak.

És itt kezdődik a félreértés: a széles értelemben vett egyéni kultúra-termelők aggódni kezdenek az általuk létrehozott alkotás féktelen másolása számukra anyagi károkat okoz. Ez a félelem teljességgel alaptalan. Hacsak a művész nem válik intézménnyé, nincs ok az aggodalomra. Példaként az egyénből intézménnyé lett Elvis említhető. Az „Elvis” név nem egy valós személyre utal, hanem videókra, filmekre, hangfelvételekre – egyszóval árucikkekre. Elvis, az ember annyira irreleváns ebben a kontextusban, hogy élnie sem kellett volna ahhoz, hogy az „Elvis” termék létrejöjjön. A bármely kulturális területen létező hírességek nem személyek többé, hanem a saját gazdasági érdekeiket védelmező intézmények – és ezért van szükségük a copyright-ra. Azok számára, akik még mindig egyéni termelő, a copyright nem csak hogy felesleges, de leggyakrabban gátolja a produktivitást.

Vegyünk például egy írót, akinek a könyve öt vagy tízezer példányban kel el. Egyetlen nagy kiadó sem foglalkozik ezzel, túl kevés profitot hoz ahhoz, hogy érdemes lenne ellopni és így jogi szabályozásokba ütközni. Lesznek persze, aki lefénymásolják a könyvet és továbbadják a kópiákat. Ki tudja, talán valaki a neten is ingyen hozzáférhetővé teszi, egy külföldi kis kiadó még le is fordíttatja és publikálja. A CAE álláspontja szerint mindezek hosszú távon csak jót tesznek, és szerzői jogi mentességgel bátorítani is kell az ilyen kezdeményezéseket. Minél többen tudnak ugyanis a könyvről, annál többen szeretnék majd megvásárolni és nagyon valószínű, hogy nyomában megbízások, előadások és egyéb anyagi támogatást hozó lehetőségek születnek majd. A szöveg szabad átadásából származó jövedelemkiesés máshol térül meg. Minél gyorsabban terjed ugyanis az információ, annál hatékonyabb azokban a közegekben, melyekben relevanciája van és az egyének szintjén annál több anyagi javat hoz. A digitális korban a sebesség és a sokszorosítás befektetés is. E folyamat szerzői jogi korlátozásokkal történő lassítása a produktivitás ellen hat – mind az egyéni befektetés, mind a tartós kulturális termelés vonatkozásában.

(ford. Erőss Nikolett)

Mindennek megfelelően a Critical Art Ensemble írásai letölthetőek a http://www.critical-art.net/ oldalról.
(a ford.)

A szöveg a CAE „Digital Resistence” című kiadványa utolsó fejezeteként jelent meg.