A modernitás a mi antikvitásunk?

Ténylegesen így lenne?


Rögvest adódik a kétség, hogy vajon muszáj-e szó szerint vegyük a kiinduló, sokkal inkább állítást, semmint kérdést, pusztán azért, mert az egyik legnagyobb presztizsű képzőművészeti intézmény, a Documenta kínálja?

*

Ha ugyanis adott a teoretikus keret, képtelenség megkerülni, muszáj azon belül navigálni. Ám, minthogy a kifejezés kérdőjeles, értsük úgy, hogy az felhívás további kérdések felvetésére? Mert ha maga a felvetés kétségeket is támaszt és ellenállást szül érvényességét illetően, az mégis csak elgondolkodtató, hogy milyen érdekek, szükségletek, motivációk állhanak egy ilyenfajta összehasonlítás életrehívása mögött a harmadik évezred kezdetén. Számomra a kérdés ebben rejlik.

*

Mit jelenthet vagy jelezhet hát ez a hirtelen lépésváltás a tájékozódás irányát és spektrumát illetően az utolsó Documentához képest, mely jelentősen kiszélesítette a művészet geográfiai értelmezését?

*

Egy ilyen újra leszűkített teoretikus keretben mi történik azokkal a régiókkal, amelyeknek közelmúltjában nincs egyéb, mint egyfajta kvázi-modernitás, azaz nincs olyan közelmúlt, amelyen átívelve összehasonlításokat lehetne végezni a régmúlttal? És mi van azokkal a művészeti színterekkel, amelyeknek még csak nem is jelene a modernitás, legfeljebb vágyott jövője? Ők ennek a koncepciónak a vakfoltjába kerülnek?

*

Valóban annyira távol lennénk már a modernitástól, hogy releváns, érvényes egy ilyenfajta felvetés vitára bocsájtása? Nem tekinti-e a kérdés eleve adott körülménynek, burkolt állításnak, hogy a modernitásnak nemcsak vége, de már jó ideje, s mint ilyen, nyomasztó örökség egyfelől, meghaladásra, versenyre késztető erő másfelől?

*

Voltaképpen kinek a modernitásáról is beszélünk, kinek a számára lehet egyáltalán az antikvitás metafora releváns? Avagy egyszerűen csak egy alapvetően európai kulturális koncepció duzzadt világméretűvé, figyelmen kívül hagyva, hogy a világ a globalizáció révén ugyan többé-kevésbé kapcsolatba került a modernitással, de kulturálisan nem minden sarkának van feltétlen köze az antikvitáshoz? Talán nem áll fenn annak a veszélye, hogy egy ilyen rafinált, de azért egyértelmű kulturális konstrukció zavart okoz azokban, akik napi gyakorlatukban éppen hogy a modernitás és modernizmus nyomasztó, mindent megbénító dominanciája ellen ágálnak, annak ellenében akarják artikulálni a maguk állításait és egy cseppet sem érzik, hogy az már a távoli múlt lenne, amivel érdekfeszítő intellektuális dialógust lehetne folytatni? És azokról még nem is szóltunk, akik csak szeretnének egyik vagy másik oldalon labdába rúgni, akik látómezejébe csak mostanság úszott be a a modernitás és annak művészeti képviselete.

*

Avagy ez esetben is csak a jól ismert kulturális globalizáció esete forog fenn, egyfajta hatalmi expanzió, amely egyszerűen nem számol azokkal, akik nem ízülnek a szűkreszabott keretek közé?

*

A cím netán tudatalatti félelmeket testesít meg, azaz nem más, mint a nyugati civilizáció intellektuális dominanciájának elvesztésétől való páni félelem és szorongás kivetülése?

*

Avagy szó sincs ilyen bonyulult összefüggésekről, s mindössze holmi intellektuális restség okán használtatik az antikvitás kifejezés a múlt szinonimájaként?

*

Nem kéne mégis a pszichológiánál maradva árulkodó freudi elszólásnak tekinteni a limitált és nagyon is határozott hatalami viszonyokat jelző szembeállítást?

*

Netán a haladásba és utópiába vetett hit elvesztése süt át a teoretikus felütésen? Vagy sokkal inkább szeptember 11. utáni szellemi lélekrajz-lenyomatnak kell a megadott tematikát tekintenünk, melyet a jövő feletti aggodalom, a társadalmi impotencia (beleértve a kultúrát) érzése hat át és mely egyfajta nosztalgiát generál aziránt a korszak iránt, amelyet még a kultúra és művészet társadalomátalakító erejébe vetett hit vezérelt?

*

Még az is meglehet, hogy vágykiteljesítő gondolat az, amivel szembesülünk; melynek révén visszaálmodhatjuk magunkat egy olyan időszakba, amikor a művészet még fontos volt, heroikus, pozitív, világformáló erőnek tartatott, s még volt tétje, nem pusztán a szórakoztatóipar egyik alágazata volt.

*

Az antikvitás sokáig eltérő kulturális megnyilvánulások legitimálójaként funkcionált, de ugyanakkor stimulálóan is hatott, amennyiben roppant kihívást jelentett a későbbi kulturális produktumok számára. Ennek fényében vajon mi az, ami jelen felvetésben leginkább manifesztálódik; annak a hite, hogy képesek vagyunk meghaladni a modernitás csúcsteljesítményeit, vagy ellenkezőleg, a modernitás maga a vágy kielégíthetetlen tárgya, a soha el nem érhető ideál?

*

Szellemi skizofrénia szimptómáját diagnosztizálhatjuk magában a felvetésben, amennyiben az egyszerre fogalmazza meg a leválasztás igényét a vágy tárgyáról is az antikvitássá való minősítés által, s ennél fogva bezáródva egy önmagába forduló, a kettéhasadt Én két fele között zajló terméketlen belső párbeszédbe?

*

Avagy inkább a modernitás másságként való kezelése lenne a múltbatolás, míg az összehasonlító metafora a modernizmussal szembeni kisebbrendűség érzésének kifejezése lenne?

*

Talán közelebb vinne a rejtett motivációkhoz, ha a szembeállítást apa és fia közötti rivalizálásként értelmeznénk, amelyben a leválás, önállósodás vágya együtt jár az apa hibáival, tévedéseivel való tudatalatti azonosulással, éppen azokkal, melyektől egykor a fiú szenvedett, s melyek az elszakadás vágyát indikálták?

*

Netán egyszerűen csak a kultúra öregedési szimptómáját detektálhatjuk, visszakanyarodást azokhoz az eszmékhez, ideákhoz, melyek lerombolása az ifjúkor idején a legnagyobb kihivást jelentették?

*

Avagy most kapta volna meg a kegyelemdöfést a hőn szeretett modernitás, modernizmus, melynek agóniájával oly elviselhetetlen szembesülni?

*

Ha a posztmodernet nem a modernitás totális tagadásaként tételezzük, akkor az előbbit akár úgy is tekinthetjük, mint ami kiterjesztette a modernizmus nagy utópiáját mindazokra is, akik a modernizmus Európa-centrikus, fehér férfi által dominált világképéből ki voltak rekesztve. Ebből a nézőpontból a kérdésfelvetés mi egyéb lenne, mint ennek a demokratizálódási folyamatnak a hirtelen berekesztése és visszatérés egy jóval limitáltabb, diszkriminatív kultúrafelfogáshoz? A liberalizálódás tehát csak szemfényvesztés volt azok megtévesztése, akik azt komolyan vették, s hittek benne, s elillant, mint egy délibáb?

*

Ha régmúlt századokban az antikvitáshoz való viszonyt alapvetően annak imitálása határozta meg, a modernitásnak a mi antikvitásunkként való kinevezése burkoltan nem azt sugallja-e, hogy számunkra sincs más út, mint a modernitás imitálása?
Mi ez voltaképpen; a jelen generáció, kultúra, kortárs művészet kudarcának beismerése és/vagy az előző generáció, kultúra, a tegnap kortárs művészete előtti behódolás? Nem félő, hogy ez a behódolás megbénítja a jelen generációit és kortárs művészetét, amely ennél fogva képtelen lesz saját történelmi küldetését kiteljesíteni? Vagy a felvetés eleve eliminálja ezt a dilemmát, s a jelen generációjának kapitulációjához, totális reményvesztettséghez, kiábrándultságához asszisztálunk?
Még az is lehet, hogy túl messzire ment a kritikai teóriák szigorú reflektivitás igényének napi gyakorlata a kritika és főleg az önkritika gyakorlásában és komplett önfelszámolásra vezetett. Lehetséges, hogy a jelen meghatározó generációjának történelmi hivatása az lenne, hogy félreáll anélkül, hogy véghezvitte volna a folyamatot, amit elkezdett?

*

Segélykiáltást hallanánk, fájdalmas kitörést annak felismerése láttán, hogy a művészet nem képes a világ bajaira gyógyírt nyújtani, alternatívát, megoldást kínálni? Biztonságosabb a művészet számára a múltba nézni, mint a jövőt firtatni, vagy a jelennel szembenézni? A jövő felködlő képe tényleg annyira szörnyűséges, hogy mindenestül hátat kell fordítani neki, s tekintetünket az egykori boldog békeidőkre vetni, ahogy oly sokszor történt már a történelem nehéz időszakaiban?

*

S valóban meg vagyunk győződve a modernitástól való kellő távolságunkról, ami pedig feltétlen szükséges ahhoz, hogy valamely kiegyensúlyozott viszonyba kerüljünk vele, s ne essünk bele az önsajnálat vagy öngyűlölet csapdájába?
Tán nem lenne szükség egy teljességgel ignorált közelmúltra ahhoz, hogy azon átívelve régmúltat dicsőíteni lehessen, mely közelmúltat a “sötét” középkor jelentette a reneszánsz számára? Éppen úgy, mint generációk identifikációjánál, mely a lázadást kiváltó szülők generációjával szemben a nagyszülők generációjának elveihez tér meg.

*

Hogy tudhat valami feltámadni, ami még meg sem halt? Azok számára, akik még nem temették el a modernitást, hanem nagyon is együttélnek vele, vagy éppenséggel még csak vágyják annak közelségét, a kérdésfelvetés nem okoz-e érzéki csalódást, hallucinogén élményeket, hiszen szellemeket idéz akkor, amikor ők még a temetésre sem gondolnak?

*

Nem valamely, a dolgok kézbevételére és irányítására irányuló rejtett autoriter igény húzódik meg a kérdésfelvetés hátterében, midőn az a világot újra homogénnak és egyetemesnek tételezi? Felvetődik a gyanú, hogy az a szakmai alapállás, mely intellektuálisan támogatta a helyi identitások formálódását és artikulációját, és teret adott a másság felől érkező hangoknak, európai fehér férfiként és zsigerileg mégsem tudta megemészteni a dominancia és az azzal járó hatalom elvesztését. Innen nézve a témaválasztás mi egyéb, mint az elvesztett dominancia siratása és visszaálmodása?

*

Talán mégis inkább a világ jelenlegi kaotikus állapotai miatt érzett artikulálatlan szorongások felszínre töréséről van szó, a világ sorsáért aggódó értelmiségi felelősségérzetének és a helyzet kilátástalanságának konfrontálódásáról, és közben a megoldás lázas kereséséről, ami végül oda konkludált, hogy nincsen más választásunk, mint a múltbafordulás?

*

És egyáltalán lehetséges-e valamit életre kelteni anélkül a vágy nélkül, hogy meghaladjuk, túlszárnyaljuk azt? Vagy pontosan ez lenne a burkolt üzenete a történelmi metafórának? Hogy az egyetlen lehetséges út a modernitás kiaknázatlan potencialitásainak aktivizálása?

*

S nem kell-e attól tartanunk, hogy egy ilyen deklarált utalás a múltra mesterségesen lefékezi a dolgok menetét, megbénítja az aktív alkotó energiákat, s csírájában fojt meg minden jövőre utaló optimizmust? Avagy intellektuális csavarral ez épp az ellekezőjét jelentené, a jelenre irányuló roppant kihegyezettséget?

*

Nem önpusztító, önmegsemmisítő aktusra való felhívás-e mindez; a múlt dicsőítése a jelen kárára? Nem ássa alá az ilyesmi végletesen a jelen művészgenerációjának önbecsülését és hitét, azáltal, hogy gigászivá növeli a múlt teljesítményét, minek fényében eltörpül a jelen gyakorlata, éppúgy, mint azokban a korszakokban, amelyek abszolút mércének az antikvitást állítottak? Megkockáztatom: tán nem is a modernitás/modernizmus tényleges súlya és felsőbbsége az, ami korlátok közé szorítja a jelent, hanem az a hatalmas és irányított figyelem, ami a modernitásra vetül.

*

De még az is lehet, hogy pusztán egy intellektuális retorikai penzumot mértek ránk a szervezők azáltal, hogy kissé elcsúsztatták az évszázados antik kontra modern dilemmát, hogy ezáltal rákényszerítsenek bennünket, hogy elgondolkodjunk végre azon, mi is zajlik a világban, ha már érdemben nem tudunk beleszólni annak dolgaiba.