Hiány 2

A képzőművészetet körülölelő mechanizmusok működéséről, mozgatóerőiről, a magyar művészet nemzetközi jellegéről szeretnék beszélgetni veled. A kiállítási statisztikák alapján, amelyeket összeállítottunk, úgy tűnik, te vagy a külföldön legtöbbet kiállító művész ebből a generációból. Ez tudatos építkezés eredménye, vagy véletlenül alakult így?

Inkább azt vártam, hogy beszélgetésünk akörül fog forogni, hogy milyen a magyar művészet külföldi recepciója, s azt terveztem, hogy rögvest kifordítom ezt a kérdést, és kitekintés helyett szigorú, kollektív, belső vizsgálatról beszélek. A „külföldi fogadtatás”mint értékszabályozó és meghatározó rendszer eleve problematikus, amennyiben csak ez létezik, tehát amennyiben nem áll mögötte itthon egy erős szcéna vagy médiajelenlét és mindezek hiányából adódóan a nemzetköziség képzete válik egyfajta abszolút mércévé. „GastARTbeiter”a címe annak a műnek, amit Luchezar Boyadjiev, Szófiában élő művész készített tavaly: komplex műve egyfajta kulturális vendégmunkássá válásról szól. Ez a GastARTbeiter mozzanat nagyon pontosan jellemezte a 90-es évek kelet-európai művészetét, beleértve a magyar szcénát is.

Hogyan alakul ki egy erős szcéna? Mi a főiskola, és mi a többi intézmény szerepe? Betöltik-e ezt a szerepet az intézmények?

Egy erős művészeti közeg kialakulása kétlépcsős: az első mozzanat a szellemi-társadalmi kényszerek és a bennük élő személyek, alkotások kölcsönhatása, a művekben tárgyiasult erők megnyilvánulása által jön létre. Azért fogalmazok ilyen borzalmasan, mert ezek nehezen visszafejthető intuitív momentumok. Egy ilyen erős momentum volt például a Tűzoltó utcai eseménysorozat, majd egészen más szempontból az Intermédia tanszék létrejötte, majd később a kilencvenes évek második felében egy független, intézményektől független kelet-európai network megalakulása. Így 99-ben az internet nyújtotta lehetőségek és helyközi buszjáratok technikai kombinációjával tudtuk Belgrádban Milica Tomic-csal és Branimir Stojanovic-csal az „Extra-Territoriát”létrehozni. Nekem mindezek a történések azért is nagyon fontos voltak, mert sohasem tudtam kizárólag az arctalan nemzetközi élet számára dolgozni.

Az első lépcső sokszor adott Budapesten: egyfajta „jó közeg” most újra kialakulóban van, akár a Hajós utcára gondolok, ami a szcénán belüli beszélgetések igényét tükrözi. A második lépcső, a művek közönség felé történő artikulálása viszont krónikus probléma. Kérdés az, hogy vannak-e olyan kurátorok, és intézmények, amelyek úgy képesek egy művet vagy gondolatkört a szélesebb társadalmi recepció irányába elvinni, hogy ezek a művek, modellek vagy vázlatok ebben a folyamatban kibontakozzanak, felerősödjenek. Az viszont már politikai akarat vagy igény kérdése, hogy azok, akik kurátorként fejtenének ki fontos alkotói munkát, milyen jellegű ellenállásba ütköznek az intézményrendszeren belül.

Hogyan lehetne Budapestet elhelyezni a „művészet globális térképén”? Az a furcsa érzés kezd kialakulni bennem, hogy az intézmények egyre több energiát fordítanak saját magukra, és egyre kevesebbet a művészetre és a művészekre. Nevezhetjük ezt egyfajta intézményi válságnak is, amely részben a rugalmatlan struktúrából fakad, részben pedig ezen intézmények alulfinanszírozottságából. Változott-e az elmúlt évtizedben a művészet intézményrendszere Magyarországon? Beszélhetünk-e intézményi válságról? Mi magyarázza a művészekhez hasonlóan szabadúszó kurátorok, kritikusok szinte teljes hiányát?

Ami az intézményeket illeti: a legtöbb kelet-európai fővárosban ’89 után létrejött az „egy irodás” művészeti szcéna. Ez azt jelentette, hogy szinte minden fővárosban volt egy vagy két személy, és iroda, mely felvállalta a szervező és közvetítő szerepét az úgynevezett progresszív, nemzetközi művészeti világ felé. Ez sok helyütt az SCCA volt, de „független” kezdeményezések nyomán is létrejöttek fontos szerepet játszó csomópontok. Nálunk is volt egy ilyen rövid korszak, erről írsz előző cikkedben. Ezt „szeretik”a nemzetközi kurátorok, mert ha van egy megbízható ember, akinek az értékítéletére, kapcsolataira számíthatnak, az megkönnyíti az eligazodást az ismeretlen terepen. Vannak olyan városok, ahol nem szakadt meg ennek a kontinuitása, tehát ahonnan a Mészöly Suzy szerepét betöltő emberek nem távoztak. Ezen túl Budapest nagy város, nagyon is sok állami intézménnyel. Így például bécsi kurátorok arról panaszkodnak, hogy nem jönnek Pestre, mert elveszettnek érzik magukat az intézmények erdejében. Sokszor hallottam, hogy Tirana ezen a téren mennyivel jobb, ott tudják, hogy Edi Mukához kell fordulni (aki egyébként valóban komoly munkát végez).

Mindennek ellenére mégsem egyfajta „GastARTbeiter-közvetítőiroda” visszaállítása lenne a feladat, hanem komoly, nemzetközileg is releváns kiállítások szervezése. Mindez nem azt jelenti, hogy nem lettek volna számunkra fontos kiállítások Budapesten (pl.a Pillangó hatás, Perspektíva). A fontos kiállítások hiánya leginkább a médiumtól független konstrukciók terén jelenik meg, valamint a festészet területén. Most inkább arról az összbenyomásról beszélek, amit nyújtunk, ha valakit végig kell kalauzolnom az állami intézmények kiállító terein.

Nekem hiányzik egy-két intézménytípus annak ellenére, hogy a bécsiek szerint talán túl sok van. Egyrészt a jelentősebb nemzetközi kiállításokra való érdemi készülést támogató intézmény (példa: egyszerűen felháborító, hogy a velencei biennáléra készülő művész azt kell hogy nyilatkozza, hogy dekoratív szobafestésből él). Másrészt egy nagy kiállítási térrel és dinamikus kapcsolatrendszerrel rendelkező intézmény, amely a fiatalok és a középgeneráció egyéni teljesítményeinek nemzetközi kontextusban történő bemutatását tűzi ki célul (példa: szívesen megnéznék egy Szabó Dezső – Thomas Demand kiállítást mindkét részről sok művel, vagy mondjuk egy Wim Delvoye – Lakner Antalt.

Nagy általánosságokban nem tudom. Egészen konkrétan: most néhányan megpróbálunk másfél év múlva egy jó kiállítást összehozni. A projekt munkacíme: Moszkva tér. Ennek kapcsán mostanság Hegyi Dórával és Anders Kreugerrel arról vitatkozunk, hogy mi annak az adekvát formája, hogy a művészet Magyarországon nyisson a társadalom felé. Hogy a Moszkva tér és Mammut között feldolgozzuk saját múltunkat és jelenünket, hogy megpróbáljunk újfajta „közös tereket”létrehozni (a mű és a közönség számára): ez eltérne a kilencvenes évek kontext-art-jától, ahol a köztér és a közeg, egyfajta kényszerű hétköznapiság rátelepedik a művek autonómiájára. És ez természetesen egy olyan kiállítás lenne, ahol nincs különbségtétel nemzetközi és magyar művész között.

De konkrét projektünktől eltekintve a potenciálisan jó kiállítás paraméterei közül csak egyet emelnék ki: egy releváns kiállítás három hónapig is nyitva tarthat. Nem szükséges az, hogy havonta peregjenek a kiállítások, mint ahogyan ez most történik, így egy-egy projektre több pénz és energia jutna. Egy másik banális alapfeltétel, hogy az említett képcsarnok-esztétikától elrugaszkodva elegendő teret hagyjunk egy műnek. A legtöbb mű saját szobát, termet igényel.

Mi az oka annak, hogy pl. Nemes Csaba egyszer kijut az Isztanbuli Biennáléra, és nem követi öt másik meghívás ezt az eseményt? Nem elég jó a kapcsolatteremtő képessége? Vagy nem beszél elég jól nyelveket? Nincs mögötte egy galéria menedzsmentje? Mert egy biennálé-részvétel afféle minőség-garanciaként is működik, tanúsítja a specialisták számára, hogy a szerző képvisel egy bizonyos szintet, nemzetközi kontextusban is releváns a tevékenysége. Véleményed szerint létezik-e nemzetközi diskurzus, nyelv, amit a szerzők egy bizonyos csoportja – a biennálékon gyakran kiállítók – jobban beszélnek, mint a többiek?

Ha nagyon gonosz akarok lenni, a legfőbb baj az, hogy Csaba nem beszél kínaiul, én sem beszélek még. Mivel egzotikum-értékünk már rég elveszett (és valójában nem is szerettük annyira a posztkommunista egzotikum szerepét), a nemzetközi kapcsolatokban csak az unalmas normalitásra törekedhetünk. Ennek az unalmas normalitásnak az egyik alapja, hogy a nemzetközi fluktuáció valamennyire kölcsönössé váljon. Ez a kölcsönösség azt is jelenti, hogy mi magunk is természetes tényként kezeljük, hogy régiónkból is indulhatnak fontos, nemzetközileg is releváns művészeti impulzusok. De ahhoz, hogy ez fluktuáció életbe lépjen, nem szabad megengedni, hogy olyan káros arculatfomáló (image maker) sorozatok, mint a „Mai Magyar …” váljanak dominánssá. Szükséges, hogy itthon is bemutassunk nemzetközi művészeket (ezt Néray Katalin már programszerűen felvállalta), és hogy adott esetben, ahogyan ez mindenütt szokás, egy külföldi kurátort is beengedjenek, ill. meghívjanak itthoni múzeumokba. A magángalériák bonyolult érdekrendszeréről itt nem is beszélek.

Ehhez a kölcsönösséghez politikai akarat és pénz kell, és ennek szintén itt kell megteremteni az alapját, (vagy legalábbis részben), s erre csak akkor van esély, ha befelé (maszlag helyet) pontosan tudjuk artikulálni a kortárs művészet különböző arcait.