Találkozás a centrumban

A csütörtöki beszélgetésekről

 

“Minden találkozásból születik” – írta Tábor Béla. A 20. századi magyar szellem története kiváló gondolkodók több olyan találkozását is ismeri, amelyikből új és jelentős szellemi irány született. Ilyen találkozás volt a harmincas évek elején úgyszólván egyidőben az antibolsevista baloldalon Szabó Lajos és Tábor Béla találkozása az ún. oppozícióban, a bolsevizmussal és a kapitalizmussal egyaránt szemben álló illegális forradalmi szocialista mozgalomban, az antifasiszta jobboldalon pedig Kerényi Károly és Hamvas Béla találkozása a Sziget-körben. Jelentős többszemélyes találkozásra – azaz kettőnél több és rokonságuk ellenére különböző álláspontokon lévő originális gondolkodó találkozására – kétszer került sor a múlt századi magyar szellemtörténetben. Az első világháború előtt az első jelentős magyar filozófiai folyóirat, A Szellem körül, illetve a Vasárnapi Körben, Fülep Lajos (1), Lukács György és Zalai Béla (2) között (olyan kiváló és később világhírű tanítványokkal körülvéve, mint Mannheim Károly, Hauser Arnold vagy Tolnay Károly). A második világháború után pedig – a ma is élő másik Budapesti Iskola (3) működésének csúcspontjaként – az ún. „csütörtöki beszélgetések” során Szabó Lajos (4), Tábor Béla és Hamvas Béla között (Kemény Katalin és Mándy Stefánia részvételével, majd néhány fiatal, a későbbi szituacionista Kotányi Attila valamint Bíró Endre és Kunszt György bevonásával).

E találkozás személyes-biografikus előtörténete a harmincas évekre nyúlik vissza. Tábor Bélát 1930 őszén barátja, Szirtes Andor, kiváló george-ista társadalomkutató elvitte a Szociáldemokrata Párt nem hivatalos égisze alatt működő Jaurés Körbe Szabó Lajos előadására. Mintegy 2-300 fiatal – korschista oppozíciósok, baloldali diákok, trockisták, kommunisták vegyesen – próbálta követni az akkor még marxista gondolkodó vallástörténeti tárgyú fejtegetéseit. Az előadás után a leghátul álló Tábor Béla szót kért, és úgy foglalta össze a hallottakat, hogy „ha jól értem, az előadó szerint a vallás forradalom, az egyház ellenforradalom”. Szabó Lajos felkapta a fejét, és élénken átszólt a tömegen keresztül: “Pontosan ezt akartam mondani”. Így kezdődött életre szóló szoros barátságuk és majd’ negyedszázados munkakapcsolatuk. 1932-től már nem csak a direkt politikai praxist, hanem a marxizmus elméleti kereteit is szűknek érezték, és egyre élesebben bírálták. Fokozottan kezdtek érdeklődni a mélylélektan iránt. Kapcsolatba léptek annak egyik legjobb hazai marxista ismerőjével, a – Kassák Lajos által alapított és vezetett – Munka Körből 1930-ban Szabó Lajossal, Justus Pállal (5) és másokkal együtt kizárt Békefi Zoltánnal (6), aki hatásukra rövidesen szakított az illegális kommunista párttal.

A következő tíz évben Szabó Lajos, Tábor Béla és Békefi szoros szellemi munkaközösséget alkottak. A harmincas évek elejétől Szabó és Tábor néhány év alatt bejárta azt az utat, amelyet a nyugat-európai értelmiségi elit fél évszázaddal később – 1968 és cirka ’88 között – tett meg a marxizmustól a freudizmuson át Nietzschéig és az egzisztencializmusig. A harmincas évek közepére útjuk teljesen elvált a marxista mozgalométól. Az Ó- és Újszövetség olvasása, Schmitt Jenő Henrik gnózisa, a görög és az indiai hagyomány, valamint a klasszikus német filozófia, továbbá a nietzschei és a kierkegaardi egzisztencializmus feldolgozásán keresztül jutottak el a dialogikus gondolkodók – Franz Rosenzweig, Martin Buber és Ferdinand Ebner – biblicizmusához. 1936-ban Szabó Lajos javaslatára – eredeti tervük szerint a Szellemi Együttműködés Ligájának budapesti konferenciájára időzítve – Tábor Béla és Szabó Lajos megírták és publikálták Vádirat a szellem ellen c. közös könyvüket. Ebben dialogikus egzisztencialista alapállásból értékelték és bírálták a századközép legfontosabb szellemi áramlatait a pozitivizmustól a pszichoanalízisen át a szociologizmusig. Szabó 1937-ben A hit logikája címen adta ki teocentrikus logikáját. Tábor Béla (7) A zsidóság két útja c. könyve az első magyarországi zsidótörvények után, 1939 augusztus elején jelent meg, célja a magyar zsidóság szellemi mozgósítása volt. (8)

Szabó Lajos ugyancsak a harmincas években a Fővárosi Könyvtárban ismerte meg az ott olvasószolgálatot ellátó Hamvas Bélát (9). Hetente újabb és újabb vaskos filozófiai, teológiai, történettudományi, közgazdaságtani, pszichológiai, természettudományi és egyéb német nyelvű könyveket kölcsönzött ki, amelyeket a margón jelekkel, illetve széljegyzetekkel sűrűn ellátva hozott vissza. (Ezekből a lapszéli jelekből fejlesztette ki egyébként két évtizeddel később kalligráfiáit.) Egy idő után Hamvas Béla csodálkozva megkérdezte tőle, hogy mi célból olvas ilyen intenzíven ennyi mindent. Miután tisztázták, hogy nem a könyvek „összefirkálása” érdekli, Szabó Lajos egyetlen szóval válaszolt: „önkontroll”. Ezt követően élénk szellemi kontaktus alakult ki köztük. Néhány évvel később Hamvas recenziót írt a Válasz c. folyóiratnak a Vádirat a szellem ellenről (melyet a lap arra hivatkozva adott neki vissza, hogy ilyen fiatal szerzőkről nem lehet ennyire elismerő hangon írni). Hamvas és Tábor Béla nem ismerték egymást személyesen a háború előtt, de a keleti fronton tisztként szolgáló Hamvas – megtudva, hogy alakulataik közel állomásoznak egymáshoz – levelezőlapon fejezte ki reményét a munkaszolgálatos Tábor Bélának, hogy mennél hamarabb találkozhatnak.

A hármas találkozásra végül 1945 őszén került sor, már Tábor Béla és a Mándy Stefánia (10) házassága után az ő Haris közi lakásukban. A szellemi munkaközösség célja – a vitaindító előadást tartó Szabó Lajos bevezetőjének megfogalmazása szerint – az volt, hogy „létezés és élet olyan szélső pontjait fogják kutató magatartásuk egészébe, melyeknek egységes megragadására és kölcsönös produktívvá-tételére” a korabeli szellemi életben nem történt kísérlet.

A vitaindító szöveg Szabó Lajos háború alatt készült Biblia és romantika c. írása volt – nyilván nem véletlenül. A Biblia és romantika ugyanis – miután bevezetőül a kutatásról mint „emberi alapvető életmozdulatról”, annak médiumairól és közösségi céljáról beszél – úgy definiálja az egyformán „egyetemes utak kiásását megkezdő” biblikus és romantikus kutatás közötti döntő különbséget, hogy a romantikus alkotókat „az egymásról-nem-tudás”, „az egymásra-igent-nem-mondás jellemzi”, míg „a bibliai karakterek… téren és időn túl… igent mondanak egymásra és a közösen követett útra”. A megalapítandó szellemi kutatóközösség pedig nyilvánvalóan éppen ilyen, ebben az értelemben antiromantikus és biblikus, egymásra igent mondó gondolkodók szövetsége volt.

A referátum a továbbiakban leszögezi, hogy ma már nem elég pusztán a Bibliára hivatkozó egyházakra és dogmákra igent mondani, mert a „dogmák megformulázása” régi korok „alapszavaival történt”, az akkori nyelv mára azonban inflálódott. Az élő vallás „az etika egészével… azonos”, eleven centruma: a lelkiismeret, „a szellem alapfunkciója”, „a személy legszemélyesebb pontja”, amelyben még „személy és szó egy”. Két lelkiismereti mértéket fogalmaz meg ezután Szabó Lajos. Az egyik: „Mindent megtettem-e mindenki másnak és főleg önmagamnak felvilágosítására?”. A másik a „Vezess vagy kövess!” követelménye, amely a hétköznapokban és a szellemen belül egyaránt érvényes. A szellemen belüli értékrangsor helyreállítása a feltétele az egész valóság hierarchikus értékelésének a szellemi hagyománytól és a matematikai axiomatikától a természettudományon és a kísérleti termelésen keresztül a nagyiparig. Ezt nevezi Szabó Lajos „ipari axiomatikának”. „A szellem nem kér, hanem ad, és ezt sohasem unja meg… és attól növekszik…, ereje és növekedése elleni egyetlen hatékony küzdelem az elzárkózás”, ám mivel a szellem „hatványozott élet”, ez egyben „az élet folyamatos öngyilkossága” is. Ezt írva 1941-ben Szabó Lajos gondolhatott a világháborúra is. A szellem a „katasztrófákkal” szemben „időről időre tehetetlen”, de ebből „új, belső szenvedése születik”, amivel „önmagában teremti meg a szenvedő nem-elzárkózó befogadót”. Történelmileg ezt a lehetőséget látta „egy szélesen értelmezett”, „Kelet és Nyugat megújuló szellemi hagyományait ütköztető” „Közép-Európa magyar centrumában”. Ezt felolvasva 1945-ben pedig a szerző nyilván gondolt az épp akkor születő munkaközösségre is.

Szabó Lajos vitaindítójára Hamvas Béla és Tábor Béla egyaránt több hosszabb, részint írásos korreferátummal válaszolt. Hamvas reakciója alapjában rendkívül pozitív és egyetértő volt. A közös ellenfelet a bálványimádásban, illetve a Mammonban jelöli meg. Szabó Lajos „Mammon”-definíciójára („kizsákmányolás-erőszak-hazugság”) alapozva felteszi a kérdést, hogy a „tanulmány visszavezethető-e az alapvető Mammon-Isten antagonizmusra?” Nyilvánvalóan az ipari axiomatika, illetve a közgazdaságtan, sőt a szocializmus kérdésköreire utalva szögezi le, hogy „a feladat nem bizonyos tudásterületeket kizárni, hanem minden területet hieratikusan művelni”. A konkrét szituációra reflektál, amikor azt mondja, hogy „a valódi életközösség megteremtése: az Én-Te-Sok körének realizálása, amellyel az Enyém-Tied kiküszöbölődik”. E megbeszélésből azért alakulhat ki közösség, mert „trialógus”. „Isten arca: az Egy – az Én, a Kettő – a Te, a Három – a Seregek”, és „a valódi hieratikus közösségi lét előfeltétele a Három Egysége… a Seregek felvonulása. Ez történik itt” – mondja, természetesen nem szárazföldi hadosztályokra, hanem a bibliai apokaliptikus írásokban szereplő “Mennyei Seregekre” utalva.

1945 decemberében hangzott el Tábor Béla korreferátuma. Kiindulópontként Szabó Lajos bevezetőjének első két mondatát idézi. Ebből, valamint Hamvas korábbi, saját egzisztenciális helyzetét konkretizáló írásos „személyes közbevetéséből”, különösen „a belülről és felülről történő megoldás kizárólagosságára” vonatkozó megfogalmazásából bontja ki egzisztenciális vagy szellemi topológiáját, „kísérli meg megállapítani” „cselekvési hagyományaik egymáshoz való viszonyát”. Hamvas „belülről és felülről történő” „személyes cselekvési hagyományához” viszonyítva Szabó Lajos és az ő saját, „a szocializmus belső” síkjáról kiinduló hagyományát „a belső és külső metszéspontjáról való megoldási kísérlet” hagyományának nevezi. Kritikusan említi még külön „a német idealizmus belülről való megoldását” valamint „a kívülről való determináció jellegzetesen polgári, jellegzetesen mammonisztikus babonáját”, és részletesebben elemzi a fasizmust mint a legszellem- és legemberellenesebb, „alulról jövő megoldási kísérletet”. Így jut el ahhoz, „ami összehozta őket” ott és akkor: „a centrumból való megoldáshoz”, azaz „a metszéspontok metszéspontja”, „a centrum centrumul vevéséhez”.

Korreferátumában Tábor Béla mindhármójuk esetében egyértelműen különbséget tesz „cselekvési hagyományaik” „kiindulási síkja” és a között az „alapállás” között, ahová elérkeztek. Hangsúlyozza, hogy bár hárman vannak, csupán két személyes cselekvési hagyományról beszélhet, hiszen az övé és Szabó Lajosé közös volt. Azt is mondta, hogy bár „valamennyien a kiindulási pont módszereinek energiáit közvetítjük jelenlegi cselekvési síkunkra” és hogy ők ketten Szabó Lajossal „a szocializmus felől jöttek”, ám azon „túlról fakadó egzisztenciális igény-energiával“. Ezt azért állíthatta, mert az ő „kiindulási síkjuk” a marxista oppozíció volt, és „az oppozíció már kiindulási pontjában, tehát ezotérikus marxista fázisában is a teória és ideológia marxi megkülönböztetését tekintette módszertani alapelvének. (…) A teória Marxnál az igazság kutatását jelenti, az ideológia pedig a ’hamis tudatot’, vagyis olyan ’tudatot’, amely az igazság kutatása helyett hatalmi érdeket (Marxnál: ’osztályérdeket’) szolgál. A spirituális oppozíció (amit következetesen csak ketten képviseltünk Szabó Lajossal) azt tekintette (szellemi) feladatának, hogy a teoretikus magot kihámozza az ideologikus burokból, minden szellemi megnyilvánulásban (ezért szélesedett egyre inkább szellemi érzékenységének köre), de ezt a kritériumot a marxizmus megítélésére is alkalmazta – így távolodott el egyre inkább a marxizmustól, annál is inkább, mivel ez egyre fokozódó mértékben azonosult exotérikus, ’vulgarizált’, popularizált önértelmezésével.” (11)

A centrumközösségen belül a részt vevők nézetei természetesen több ponton is eltértek. A közös és eltérő pontok tisztázása spontánabb beszélgetésekben folytatódott; emellett a vita során később is születtek hosszabb, írásos hozzászólások. Láthatólag teljes, nyilván gyorsírással lejegyzett formában fennmaradt az 1946. február 7-i beszélgetés (12), amelynek során az álláspontok nagyon nyílt, de minden bántó éltől mentes vitában ütköztek egyfelől Hamvas, másfelől Szabó Lajos és Tábor Béla között. Az álláspontok tisztázódásával – amint Tábor Béla megfogalmazta, Szabó Lajos egy gondolatát a konkrét szituációra alkalmazva – „a felületi ellentmondások relativálódtak”: „Ami a vita egy bizonyos rétegében alapvető ellentmondásnak számított, mélyebb rétegében felületivé válik… Most ezt a mélyebb felületi ellentmondást kell alapvetőbb ellentmondásra visszavezetni”. Tehát egy alapvető egyetértés – Hamvas Béla szavaival „a hagyomány mindig jelenlevő életközössége melletti tanúság”, Tábor Béla szavaival „a centrumból való megoldás” – közös talaján valódi viták zajlottak. Olyanok, amelyek célja épp a „kiinduló pozíciók különbségéből” adódó felületibb vitapontok alapvetőbb ellentmondásokra történő visszavezetése volt. Éppen ezáltal történt reális kísérlet egy minden felekezet-feletti, egyetemes szellemi közösség megalapítására. Néhány évvel később Szarepta c. művében ezt a közösséget Hamvas is – elfogadva Tábor Béla „óvatosabb megfogalmazását” – praeecclesiának nevezi. (Szabó Lajos – aki a harmincas évek közepére az egyház fogalmát radikálisan elszakította a klérustól és rehabilitálta, úgy definiálva, hogy az „az alkotók időfeletti szivárványszövetsége a kinyilatkoztatás fényében” – a kifejezéssel szemben azt hozta fel, hogy „az előkészítő mozzanattal egyetértek, de Egyház van, ahhoz kapcsolódni lehet, de alapítani nem”.)

Ez a közösségalapítás természetesen nem légüres térben zajlott. Szellemtörténeti és profán történeti eseménysorba ágyazódott. 1945-ben a több hónapos budapesti ostrom és a magyar nemzetiszocialisták rémuralma, a deportálás és üldöztetés, a sokéves háború, front- és munkaszolgálat, valamint az azt megelőző két évtizedes horthyánus reakciós korszak után a progresszív értelmiség úgyszólván minden képviselője úgy érezte, hogy egy csapásra elviselhetetlen, vagy legalábbis súlyos nyomás alól szabadult fel és tág lehetőségek nyílnak meg előtte. Ebben az érzületben egyaránt osztozott a baloldalinak semmiképpen sem nevezhető Hamvas, aki pedig a negyvenes évek elejére már a keresztény középosztályból származó, nem náci érzelmű érzékenyebb magyar fiatalság egyik szellemi vezérévé avanzsált, a baloldali, de a szovjet megszállást és a bolsevizmust elutasító Fülep Lajos, vagy a sok éve a bolsevizmussal a legélesebben szemben álló és a szovjet rendszer igazi természetét hajdani oppozíciós marxistaként kiválóan ismerő Szabó Lajos és Tábor Béla is. Hamvas egy írásos „személyes kommentárjában” 1946. január 31-én egyenesen úgy fogalmazott, hogy „a múlt év februárjában és márciusában, az ostrom után az egész emberiség számára itt Budapesten alkalom nyílt a kollektív ‘mennybemenetelre’ – Isten országába való átlépésre”. „Rövid idő múlva” ugyan – írja – „ez a lehetőség megszűnt”, de „az idő szövete még nem tömör, hanem lyukacsos és szakadozott és kitörési lehetőség állandóan kínálkozik”. Ez a Hamvasra 1945-ben jellemző szellemi és lelkiállapot tette őt fogékonnyá átmenetileg az „egzisztenciális szocializmus” és a közgazdaságtan problémakörének asszimilálására (aminek máig ható mellékzöngéjeként az utóbbi évek magyar szélsőjobboldali sajtójában értetlen glosszák minősítik visszatérően az egyébként általuk nagyra becsült Hamvast – alaptalanul – en bloc baloldalinak).

Mindenesetre a mámoros újrakezdés hihetetlenül felfokozott szellemi aktivitásának közegében a Haris köz mintegy két-három évig rendszeresen 20-50 fős összejövetelek, előadások, viták színhelye volt. Fülep Lajos, Mezei Árpád (13), Molnár Antal (14), Fekete Nagy Béla (15) és természetesen Szabó Lajos és Hamvas Béla, talán Tábor Béla tartottak előadásokat. A Haris közben alakult meg az Európai Iskola (16), melynek Hamvas, Mándy Stefánia, Szabó Lajos is a tagjai voltak. Az Európai Iskola többi összejövetelét már másutt rendezték, de Kállai Ernő (17), Mezei, Jakovits József (18), Bálint Endre (19), Vajda Júlia (20), Gedő Ilka (21) és más művészek továbbra is gyakran megfordultak itt a vitákon, vagy csak épp felugorva beszélgetni.

Itt indította meg 1946 őszén Szabó Lajos néhány fiatal részére szemináriumi előadásait, amelyeknek lejegyzett szövege azóta már könyv alakban is megjelent. Ezzel párhuzamosan néhány hónap múlva a szoros értelemben vett „csütörtöki beszélgetések” lényegében lezárultak. Ebben nyilván közrejátszott az is, hogy a viták – döntően Szabó Lajos és Hamvas között – mélyültek. Hamvas 1946 őszén hosszú levélben foglalta össze álláspontját Szabó Lajos „kritikai megjegyzéseivel” szemben. Ugyanakkor még kb. egy évig nagyon aktívan részt vett a fiatalokkal kibővült szemináriumokon, amelyeken olykor Tábor Béla és Mándy Stefánia is jelen volt.

Ennek az egész szellemi aktivitásnak az ezoterikus magva a „Csütörtökök” voltak. Tábor Béla – teológiából átvett – kifejezésével ezek adtak neki üdvtörténeti dimenziót. Hamvas fent idézett „személyes közbevetésében” azt írja: „A főkérdés: az üdvtörténet melyik pontján állunk?” Meggyőződése szerint egy „új világciklus induló idejében élünk”, „Pünkösd-időt”, „amely egyelőre még lehetőséget nyújt a körforgásból való kilépésre”. „A hármas közös erőfeszítést olyan eszkatológiai elhatározásnak érzem, amely a történet falain rést ütve… az emberiség üdv útját (fölemelkedő útját) előkészíti”. Az eszkatológiai helyzetet illetően az egy héttel későbbi, február 7-i beszélgetés során Tábor Béla úgy írja le eltérő szellemi pozícióikat, hogy „Hamvas Béláé poszt-eszkatologikus, a Biblia és romantikáé és a magamé is: pre-eszkatologikus. Mind a kettő (…) az eszkaton vonalához tapad, de míg az első a vonalon túlról (…) nyúlik vissza a történelembe, a második a vonalon innen állva nyúlik át.” Szabó Lajos állásfoglalása – mondja Tábor Béla – „az eszkatológiai szituáció éretlenségéből” indul ki. “Ezzel szemben Hamvas Béla érettnek érzi az eszkatologikus szituációt”. Tábor Béla itt történelmi analógiát hoz fel: „az első világháború után a szocialista mozgalmak kulcskérdése volt, vajon a kapitalizmus utolsó válságát éljük-e vagy sem. A III. Internacionálé annak idején a maga síkján igenlő választ adott a kérdésre, érettnek ítélte a társadalom-eszkatológiai szituációt, amely nem volt érett és ebből hibák sorozata adódott. A végtől való távolság meghatározása tehát valóban nélkülözhetetlen előfeltétele minden történelmi cselekvésnek. Kérdés, vajon érett eszkatológiai szituációban van-e mód olyan visszaesésre az utolsó fázisból, mint amilyent Hamvas Béla 1945 februárjában feltételezett?” E gondolatmenet konklúziójaként keresztelte azután Tábor Béla kísérletileg „történelmi programjukat” „pre-ecclesia teremtésének (a Keresztelő János-i pozíciónak megfelelően)”.

A közös üdvtörténeti munka azonban nagyon is profán történelmi kontextusban zajlott. Amikor ez a kontextus mintegy két éves – korlátozott, de mégis elevenen pezsgő – szabadság és demokrácia után újból diktatúrába fordult, a munkaközösségnek meg kellett szűnnie. Lukács György és mások Hamvas, illetve az Európai Iskola elleni ideológiai támadásai után súlyosabb retorziók következtek. Hamvas Bélát 1948-ban kirúgták a Fővárosi Könyvtárból, hamarosan évekre vidéki építkezésekre kényszerült raktárosnak. Tábor Béla még 1947-ben kilépett munkahelyéről, a Miniszterelnökségről, tudva, hogy Szabó Lajossal együtt – mint régi oppozíciós, antibolsevista marxisták és Justus Pál barátai – különösen veszélyeztetett helyzetbe kerülhetnek. Minden szisztematikus és négyszemközti beszélgetésnél szélesebb találkozást be kellett szüntetni. Így a szaporodó vitapontok tisztázására sem volt már mód. Szabó Lajos Kotányi Attilával 1956 decemberében Nyugatra emigrált. Hamvas és ő váltottak néhány levelet, de ez nem pótolhatta a személyes találkozást. Tábor Béláékkal Hamvas végig jó barátságban maradt. Amíg vidéken élt, ritkábban találkoztak, de kéziratait akkor is rendszeresen megmutatta.

Hamvas Béla Patmosz c. kéziratos kötete Szabó Lajos-esszéjében próbálta meg lereagálni „a körnek az ő számára legizgatóbb alakjával” kapcsolatos feszültségét, ezek az írások azonban pszichológiailag túlságosan is determináltak – egyébként nyilván nem írta volna le Szabó Lajosról, hogy „még befejezett tanulmánya sincs”. Ugyanakkor a Patmosz két kötetében Csontváry mellett ő az egyetlen magyar alkotó, akiről külön esszét írt. Fontosabb és többet árul el a „Csütörtökök” Hamvas Béla szellemi életpályáján játszott szerepéről, hogy a saját gondolkodását krisztiánusnak nevező Szabó Lajos hatására az addig tradicionalista és Kelet szellemi hagyományát a kereszténységnél nagyobbra értékelő Hamvas élete utolsó két évtizedében a kereszténységet a tradíció betetőzésének fogta fel, és a Tábor Bélától átvett „üdvtörténet” valamint a Szabó Lajostól származó „alapállás” kulcs-szavai lettek. A háború okozta katarzis, valamint otthonának, könyveinek, kéziratainak a harci cselekmények miatti pusztulása mellett ez a munkaközösség volt a harmadik döntő meghatározó kiindulópontja utolsó alkotó korszakának. Ennek legjobb bizonyítéka a már idézett, 1951-54 között született Szarepta c. munkája, amely lényegében a „csütörtöki beszélgetések” kommentárja. „Folyamatos hármas megbeszéléseink légkörében tudtam, ha sikerül, magasabb stádiumba lépek” – írja mindjárt az első lapon. Újraolvasva a jegyzőkönyveket, úgy érzi: „most találkoztunk másodszor”, és ezeken a szövegeken kívül, „kivéve a szentkönyveket, minden más olvasmány hiányérzetett keltett” benne.

Egyik oldalon Szabó Lajos és Tábor Béla, a másikon Hamvas Béla más irányból érkeztek 1945-ben, és részben más irányba mentek tovább 1948 után. De egy mélyebb – Hamvas híres könyvcímével szólva – „láthatatlan történetben” mindig is egy közösséget alkottak és alkotnak. Azokét, akiknek a siker helyett a dicsőség volt a fontos – ahogy Hamvas fogalmazta. Tábor Béla pedig megrendülten azt mondta Fülep Lajos halálakor, hogy egész életében három embert ismert, akiknek „a létezés nagysága volt a legfontosabb”, és ez a három: Fülep Lajos, Hamvas Béla és Szabó Lajos.

 

Függelék:

A Dialogikus Budapesti Iskola tagjainak más művei, ill. információk róluk német és angol nyelven:

Németül:

EIKON, Die spekulativen grafischen Bildschriften von Lajos Szabó (mit seinen theoretischen Schriften, ungarisch-deutsch), hrsg. von Attila Kotányi, Ernst Museum, Budapest, 1997

Béla Tábor: Nachwort zur zweiten Ausgabe der Zwei Wegen des Judentums (übersetzt von Madeleine Merán)

L. Surányi: Descartes, Bolyai, Lobatschewskij und die Zurückführung der Geometrie zu ihrer subjektiven Wurzel in: Jenseits von Kunst, hrsg. P. Weibel, Passagen Verlag é.n. 614-617.

Lajos Vajda, 10 Bilder, mit einem Geleitwort von Stefánia Mándy (ungarisch-deutsch) Corvina, Budapest, 1971.

Angolul:

Béla Tábor: Epilogue to the second edition of The Two Paths of Jewry (translated by Pál Hegedüs and Jessica Sacks)

 

A tanulmány a „2000” folyóirat 2002. november–december-i számában megjelent szöveg átdolgozott változata.


1 Fülep Lajos (1885-1970) magyar művészetfilozófus, művészettörténész. A múlt század elején Firenzében élve barátságot kötött G. Papinivel, G. Amendolával és körükkel. Charles De Tolnay tanára és mestere.

2 Zalai Béla (1882-1915) magyar filozófus. Főműve: Allgemeine Theorie der Systeme. Budapest, MTA Filozófiai Intézete, 1982.

3 Budapesti Iskolának nevezik a filozófiában Lukács György és tanítványainak marxista körét a 20. század második felében. Létezik azonban egy másik teoretikus Budapesti Iskola is a 20. század harmincas évei óta, melynek képviselői a szellem és a dialógus primátusát vallják, s mindig elutasítottak minden institucionalizmust. Ez a dialogikus Budapesti Iskola több mint ötven évig illegális körülmények között működött. Tagjai sem a nemzeti szocialista, sem a bolsevik rezsimek idején nem publikálhattak. Évtizedekkel korábban és sokkal radikálisabban álltak szemben a bolsevizmussal, mint Lukácsék, gondolkodásuk pedig messze túlhaladta a marxizmus horizontját. A dialogikus Budapesti Iskola a racionalizmust és irracionalizmust egyaránt az egységes szellem bomlástermékeiként fogja fel. A racionalizmust túl szűk keretnek ítéli a szellem valóságos problémáinak érdemi kutatásához. A latin „ratio” szó a görög „logosz” szó jelentésmezejének csak egy metszetét fedi le. Kimarad belőle az, amit latinra verbummal fordítottak: ez az élő beszéd, a személyes szó. A verbumot és ratiot egyaránt magában foglaló logosz az igazság kutatásának tere. Az igazság nem tárgyi, hanem személyes, dialogikus viszony. Ilyen értelemben a dialogikus Budapesti Iskola logocentrikus, a demitologizáló korszellem nyelvi-gondolati közegében fogalmazza újra az örök alapkérdéseket. Azokat a kérdéseket, amelyeket a Biblia, Plotinosz, a spekulatív gnózis és misztika, a klasszikus német filozófia, Kierkegaard és a dialogikus gondolkodók vetettek fel.
l. részletesebben: http://www.lajosszabo.com/BPDISKMAGY.html

4 A dialogikus Budapesti Iskola alapítója, Szabó Lajos (1902–1967) marxistaként indult. A huszas években Frankfurtban az Institut für Sozialforschungban és Berlinben Karl Korschnál tanult. Hazatérve a budapesti antibolsevista baloldali oppozíció egyik szellemi vezetője lett. 1944-ben Auschwitzba deportálták. 1945–48 között tartott előadásainak anyaga 1997-ben jelent meg: Szemináriumi előadások. Budapest, Typotex,1997. A sztálinizmus alatt szoros kapcsolatok szövődtek a földalatti Budapesti Iskola és a szintén betiltott avantgárd képzőművészek között. Szabó maga is kalligráfus lett. 1956-ban néhány tanítványával Nyugat-Európába emigrált, Brüsszelben, majd Düsseldorfban élt. Kiállításai voltak többek között Brüsszelben a Palais Beaux Art-ban, Párizsban, Düsseldorfban, Dortmundban. Mozgalmi pszeudonímja AO volt, ami az „Anti-Organisation” rövidítése. Sok rajzát is így szignálta. Összegyűjtött filozófiai művei: Tény és titok. Veszprém, medio, 1999. Németül l. EIKON, Die spekulativen grafischen Bildschriften von Lajos Szabó. ed. by Attila Kotányi, Ernst Museum, Budapest, 1997.

5 Justus Pál (1905-1965) oppozíciós, majd szociáldemokrata teoretikus, politikus; brilliáns, rendkívül művelt elme. 1945 után országgyűlési képviselő, a Szociáldemokrata Párt egyik vezetője. 1949-ben a fő magyarországi koncepciós per, a Rajk-per első rendű vádlottjaként életfogytiglani börtönre ítélik. A börtönben emlékezetből lefordítja Shakespeare összes szonettjét magyarra, melyet utóbb publikál. 1955-ben szabadul, ezután haláláig a a Corvina Könyvkiadó szerkesztője.

6 Békefi Zoltán fiatalon a világháború első éveiben munkaszolgálatosként halt meg.

7 Tábor Béla (1907–1992) ezután zsidó munkaszolgálatos volt a keleti fronton, majd ő is megjárta német lágereket. 1947 után műfordításból élt Budapesten. A szovjet megszállás alatt a lakásán tartott szemináriumokat. Írók, festők, művészettörténészek, építészek, tudósok egyaránt voltak tanítványai között, akikkel intenzív személyes és teoretikus beszélgetéseket folytatott. A folyamatos szellemi munka mellett ezt tartotta másik legfontosabb tevékenységének. Eközben folyamatosan dolgozott pneumatológiáján: személyiség-, logosz- és szimbólumelméletén. A diktatúra bukása után – általa írott elő- ill. utószóval ellátva – kiadták régebbi könyveit. Poszthumusz jelent meg egy válogatás kötetben vagy egyáltalában nem publikált írásaiból: Személyiség és logosz. Bevezetés és kommentárok a valóság ostörténetéhez. Budapest, Balassi, 2003.

8 Angolul vö. Béla Tábor: Epilogue to the second edition of The Two Paths of Jewry (translated by Pál Hegedüs and Jessica Sacks)

9 Hamvas Béla (1897-1968) magyar gondolkodó, esszé- és regényíró. 1944-ig és 1983-tól számos könyve jelent meg. Angol életrajz, szövegek róla és tőle: http://www.hamvasbela.org/

10 Mándy Stefánia (1918-2001) magyar költő, művészettörténész.

11 Tábor Béla: Szocializmus, gnózis és oppozíció. In: Uo: Személyiség és logosz, Budapest, Balassi, 2003, 248. p.

12 Közreadva: „Csütörtöki beszélgetések”. Trialógus 1946. Új Forrás. Tatabánya. 1993/10. 43-50.pp

13 Mezei Árpád (1902-1998) művészetfilozófus, pszichológus. Marcel Jeannal írt francia nyelvű közös könyvei: Maldoror. Paris, 1947, Genese de la pensée moderne. Paris, 1950; Histoire de la peinture surrealiste. Paris, 1959. Ez utóbbi a téma alapművének számít. A hetvenes évektől az Egyesült Államokban élt.Itt írta T. A. Philllips-szel közös munkáját: The Complete Art Critic. Toronto, 1973.

14 Molnár Antal (1890-1983) magyar zeneesztéta.

15 Fekete Nagy Béla (1905-1983) magyar festo.

16 Az Európai Iskola (1945-48) a progresszív magyar művészek és művészetteoretikusok legjelentősebb 20. századi csoportosulása volt.

17 Kállai Ernő (1890-1954) a legjelentősebb modern magyar művészetkritikus. 1920-35 közt Berlinben élt, publikált. Ekkori könyve: Neue Malerei in Ungarn. Leipzig, 1926. A Bauhaus és a Jahrbuch der jungen Kunst c. folyóirat szerkesztője; a Weltbühne c. lap munkatársa. 1935-től Budapesten élt. Az Elvont Művészek Csoportja és az Európai Iskola fő teoretikusa. A bolsevik rezsim hatalomra jutása után, 1948-ban megfosztották katedrájától a budapesti Iparművészeti Főiskolán.

18 Jakovits József (1909-1994) a magyar szürrealista szobrászat legnagyobb alakja. Kiállítási- és munkalehetőség híján 1966-ban az Egyesült Államokba emigrált, ahol héber betű-kalligráfiákat készített. Élete utolsó éveiben hazatelepült.

19 Bálint Endre (1914-1986) magyar festő. 1958-ban az Éd. Labergerie az ő több mint ezer illusztációjával adja ki a Jeruzsálemi Bibliát. Mándy Stefánia Balint c., képeivel gazdagon illusztrált, művészetét bemutató francia nyelvű könyvét a Desclée de Brouwer adta ki 1966-ban.

20 Vajda Júlia (1913-1982) magyar festő.

21 Gedő Ilka (1921-19859 magyar festő.