Érdemes először e két szót pontosan definiálni, hogy elkerüljük az esetleges értelmezési zavarokat. A messiás „felkentet vagy segítőt” jelent.
A keresztény vallásban Jézus a Messiás, aki kereszthalálával megváltotta az emberiséget eredendő bűntől, szenvedését és halálát engesztelő áldozatként ajánlotta fel az emberiség bűneiért. A gonoszság hatalmát és a halált azonban csak második eljövetelekor győzi le véglegesen. Ekkor ítélkezni tér vissza a feltámasztott embereken: a jók és tiszták Isten országába kerülnek, míg a rosszak örök tűzben égnek el.
A zsidó vallásban ezzel szemben a Messiás (Isten felkentje) az Idők végén érkezik, csak ekkor következik be a megváltás. Az ítélkezés elmarad, hiszen az ember alapvetően megjavul, megszűnik az emberi kizsákmányolás, a háború és szenvedés. A héber nyelv ezért nem is túlvilágról vagy másvilágról, hanem jövendő világról (olam habá) beszél, amely egyszerre hely és idő, a világszféra és az örökkévalóság, mert „a két világ voltaképpen egy, és egynek kell lennie”.
A debreceni Modem Messiások című kiállítása a keresztény messiás-fogalmat veszi alapul, Jézust, aki áldozatával elhozta a megváltás reményét, és Isten szövetségét kiterjesztette az egész emberiségre (ennek ugyan ellentmond Chagall festményének szerepeltetése, ami a zsidó messiásfogalommal operál, de ennyi kilengés megbocsátható). A különböző képek tematikája megegyezik, de értelmezési stratégiájuk mégis más.
Az eklektikus megközelítés alapvetően javára válik a tárlatnak, hiszen a világban Ady szavaival élve: „Krisztusok járnak, Nagy hadakban és nagyranőtt Krisztusok”. A hamis messiások-szekció nagy hadakban járó Krisztusai a megváltáskor lelepleződnek, már csak egyetlen Krisztus létezik. Dicséretes, hogy nem kronológiai vagy történelmi szempont vezérelte a kurátorokat, sőt a teológiai vagy pszichológiai nézőpontot is messzire elkerülték.
Mivel azonban a kiállítás nem kevesebbet tűzött ki célul, minthogy egyszerre mutatja be az egész emberi életet a materiális testtől a spirituális megtisztulásig, a történelem születését és halálát – születését a bűnbeeséstől, halálát az Ézsaiás megjövendölte megváltástól számítva („S azon a napon Jisáj gyökere lesz az, amely a népek zászlajául emelkedik, hozzá nemzetek fordulnak, és nyugalma dicsőséges lesz.” Ézsaiás Könyve, 11.1-10.) – valamint a különböző messiás- és megváltás-értelmezéseket a profántól a szakrálisig, az észlelés homokként folyik ki kezünkből.
Az ismertető szerint „aki megnézi a Modem kiállítását, másfél-két óra alatt egy olyan utat jár be, amely alámerüléssel kezdődik, és megtisztulással végződik”. Kétségkívül a testtel indul a tárlat és a feltámadással fejeződik be, de megtisztulni mégsem lehetséges, mert az eklektikus összkép és a különböző messiás-értelmezések kioltják egymást. Számtalan jelentést villantanak fel, érdekes gondolat- és kérdéscsoportokat alkotnak, de a konceptuális erőtér határozottan ellentétes a megtisztulással.
A Test szekció olyan munkákat tartalmaz, amelyek a szépséggel és naturalizmussal (Man Ray: Meztelen nő), illetve a test bűnösségével (André Kertész fotóin a nő mint a vágy „titokzatos” tárgya) foglalkoznak. Szintén ide került Picasso Matador és meztelen nő című alkotása, ami a tárlat egyik igazi kakukktojása, még akkor is, ha megpillantásakor minden látogatónak felcsillan a szeme. A hagyományos férfi és női szerep jelenik meg a képen a test vidám, életteli szexualitásával, az életösztön örömével. A meztelen nő nem kiszolgáltatott, hiszen az erős férfi átöleli és védelmezi, szépsége természetes, nincs benne semmilyen titok. Egyikük sem ismeri a szégyen, a szemérem, pláne a bűn fogalmát, szemükben legfeljebb ez a kérdés tükröződik: „drágám, mi mit keresünk itt?”.
A kiállítás következő, elkerített termében bécsi akcionisták kínozzák testüket a megváltás reményében. Hermann Nitsch Mária szeplőtelen fogantatása című akciójában egy meztelen nőt kötöznek keresztre, majd a pap nemzőszervet csatol rá, miközben az egyik „beavatott” serlegből hinti az áldást. Ezután disznóvérrel kenik be, a vér egyszerre profán („a pogány orgiák alapelemét képező testnedv”) és szakrális („Jézus vére, ami megváltotta az emberiséget bűneitől”). Nitsch a megváltást nagyon materialisztikusan fogja fel. A lélek nem kap szerepet. A megváltás pusztán testi aktus. Itt a szimbólum a dogma megkérdőjelezése, de egyben a tradíció kioltása is, az átlényegülés eltűnik.
Marina Abramovic szerb body art művész hasára éles késsel ötágú csillagot vés, a mágikus pentagramma jelét. A jel az emberi testet jelöli az öt őselem és az öt érzék kapcsolataként. Ugyanúgy lehet a Sátán és a fekete mágia jelképe, mint Krisztusé, a hajnalcsillagé vagy a betlehemi csillagé. A mágia mindig akarat, míg a megváltás már túl van jón és rosszon, ezért mágikus aktussal lehetetlen kikerülni a bűnbeesés láncolatából.
A bűnbeesés mindig szorosan összefügg a halál élményével és tudatával, valamint a halállal, mint a megváltás aktusával, hiszen a materiális gondolkodás szerint a fizikai megsemmisülés maga után vonja a lelkit is vagy – mivel a ’lélek’ szó nem szerepel a materializmus szótárában – az Én-tudatot, az egót.
A halott ember szekció a kiállítás ismertetője szerint az individuális megváltást mutatja be, ami kizárólag testi és szekularizált lehet. Itt nyilván felmerül a kérdés, hogy egyáltalán beszélhetünk-e individuális megváltásról. Nagy valószínűséggel nem. Az individuális megváltás merő pszichológia és üdvtan. Az aszketizmus vagy éppen önsanyargatás nem a megváltáshoz – és a középkor óta nem is az imitatio Christihez – kapcsolódik, hanem a megvilágosodáshoz. Nem feltétlenül a megvilágosodás buddhista értelmében, hanem annak kitágításában. Az életről és testről való lemondás a spirituális tartalmak előtérbe helyezését tűzi ki célul, a szellemi szférák evilági elérését. Az individuális európai útkeresés/útvesztő mindig azt az érzetet kelti, hogy az illető valahogy lemaradt az üdvösségről. Az individuális megváltás mindig valaminek a része.
Egyszer kisfiú korában Martin Buber modern vallásfilozófus nagyapjánál, Slomo Buber lembergi tudósnál vendégeskedett. Slomo a Messiásról beszélt neki.
-Kire vár a messiás, hogy eljöjjön végre? – kérdezte értetlenül a fiú. Mire a nagyapa a gyerekre mutatott:
-Rád! A messiás mindnyájunkra vár, és egyre vár…
A történet tanulsága, hogy a kollektív megváltás nem választható el az egyénitől.
A szekció nagyjából felöleli az egész európai kultúrát, a válogatás teljesen ad hoc jellegű, hiszen Mona Lisa mosolya szintén a mulandóságban rejlő örököt és az örökben rejlő mulandóságot jelképezi, Yves Tanguy gépei a vaskorszak emberiségének megváltását hordozzák, a robotok eredendő bűn nélküliségét és bűntelen ürességét, ahogy Josef Albers Tisztelet a négyzetnek című konstruktivista képe is a megváltás utáni geometrikus tökéletességet hirdeti. Csak, hogy megmaradjunk az ad hoc jellegnél.
Andres Serrano katolikus neveltetésű fotóművész a test romlását, a hús szétmállását kapja lencsevégre hullaházas sorozatában, Marlene Dumas (Hófehérke és a következő generáció) a halált a test és a szépség elmúlásaként, a világból való kiszállásként ábrázolja, míg Wim Delvoye vitrailen (színes templomi ablaküvegen) áttűnő csontvázai mintegy röntgenfelvételen próbálják elkapni az elmúlás pillanatát, az élet és halál köztes létét, a csontvázon keresztül felsejlő lelket.
Dalí önarckép-fotója a keresztre feszített csontvázzal nemcsak Jézus isteni mivoltára és a megváltás tényére kérdez rá, hanem a megváltás lehetőségére és a túlvilágra is. A csontvázról lerohadt a test, ennyi maradt az emberből. Ecce homo. A halált ugyanolyan lehetetlen ábrázolni, mint a megváltást, csak a félelmet és a szorongást tudjuk megragadni.
Edvard Munch művében (A halottaságynál) a halált a gyász és az emberi veszteség szemszögéből mutatja be, de ebben a szorongásokkal teli Munch-világban nincs helye a megváltásnak. A halál fojtogató szilárd masszaként veszi körül az embereket, kitörni belőle képtelenség.
Csók című képe a testi szerelmet ábrázolja, ami Munchnál szintén nem mentes a szorongástól és a félelemtől, de a két ember összeolvadása által mégis legyőzi a halált, kilép az időből. A szerelem csak pillanatokra hozza el ugyan a megváltást, de nem pusztán testi, sem individuális, ugyanúgy a valódi megváltás reményét villantja fel, mint a kereszthalál.
A történelem ígérete szekció a történelmi vezérek, megváltást ígérő eszmék, politikai ideológiák (főleg a kommunizmus és fasizmus köréből vett példák), a hamis messiások bugyrát járja körül, a leghangsúlyosabb alkotás mégis Szervátiusz Tibor Tüzes trónon című szobra. Dózsa azonban nem ígért megváltást, csak fellázadt az elnyomás ellen, és személye a későbbi korokban az elnyomó hatalom elleni harc jelképévé vált. Nem akart messiás lenni, sem diktátor. Ha a hamis messiások fogalmát ennyire kiterjesztjük, mindannyian könnyen azzá válhatunk, ha egyszerűen azt mondjuk valamire, elég. Vajon Marx volt a hamis messiás, mert megálmodott valamit, vagy Lenin és Sztálin, aki megvalósította?
A megváltás keresztje szekcióhoz sötét folyosó vezet. Kicsiny Balázs: Ivócsarnok installációja ebben a környezetben más értelmet nyer, a megváltás ígéretét. A tizenkét térdeplő gumicsizmás, pizsamás, búvársisakos figura mintha a Grál-serleget ürítené ki. Hiába vagyunk a víz alatt, a kegyelemtől elzárva, a megváltás mégis lehetséges. Ez a mű itt amellett tesz tanúbizonyságot, hogy az individuális és a közösségi megváltás külön és egyszerre is létrejöhet. Az összetartozás nem számolja fel az egyéneket, nem olvasztja közös tégelybe őket, a feszültség mégis megmarad az egyén és a kollektíva között.
A megváltás termében a klasszikus tablóktól (George Rouault: Keresztre feszítés vagy Odilon Redon: Krisztus a kereszten) a pop-art felé haladva megannyi értelmezési sík csúszik egymásra, hit és blaszfémia, megváltás és annak kétségbevonása, művészet és giccs.
Egy-egy kép önmagában megérne egy kiállítást, olyan húsbavágó kérdéseket érint: Bálint Endre Szerb kálváriája vagy Czigány Dezső Gyermektemetése egyszerre erős hitvallás és a megváltás lehetőségének megkérdőjelezése. Mintha csak ezt kiáltanák a koporsót cipelő szülők: Gyermekünk meghalt, hogy Hozzád hasonlóan megváltó legyen, és megváltasson, de vajon Te megváltó vagy-e, ha engeded, hogy gyermekünk meghaljon?
Keith Haring Szárnyas oltára fantasztikus életigenlésről árulkodik, szembehelyezkedve a keresztény túlvilágkultusszal, a hangsúlyt a földi időre teszi. Nem blaszfémikus, de a hagyományos megváltás-teoretikával mindenképpen ellentétes.
Andres Serrano munkája, a Piss Christ egyfelől Krisztus újkori beszennyezésére mutat rá, ugyanakkor éppen ezzel a gesztussal szennyezi be. Az ellentmondásos, rendkívül hatásvadász és már-már bugyután didaktikus mű nem hiszem, hogy a megváltásról bármit is mondana, legfeljebb az emberi hozzáállásról mesél.
A terem legkevésbé illeszkedő műve Craigie Aitchison Rózsaszín keresztre feszítése, ahol Jézus rózsaszín háttér előtt függ egy pálcikakereszten, tekintete inkább üres, mint elkínzott, unottan várja a halált és a feltámadást, valamint Mátrai Erik Felhővideója, ahol az ég kaleidoszkópszerűen áll össze keresztté, a giccs zavarba ejtő hatásosságát aktivizálva.
Már csak az argentin Alfredo Cramajo Cutiérres 1937-es Jézus-triptichonja hiányzik, amelyen Krisztust piros szalagokkal kötözték keresztre, és töviskoszorúja alól véres patakban omlik le rasztás haja. A megváltást nem lehet rózsaszínné varázsolni, hiszen az épp a szenvedés által történik meg.
A kiállítás érdekességét a tárlat gerincét alkotó munkák adják, amelyeken keresztül bepillantást nyerhetünk a XX. század különböző megváltás-értelmezéseibe. Itthon ritkán lehet ilyen nagyszabású összeállítást látni. Kifelé menet mégis azon tűnődtem: miért van a fejekben és a falakon ekkora zűrzavar? A sokszínűség még nem hozza el az ígért megtisztulást.
A felhalmozott képek csak eltakarják az üres falakat. A halált.