— A MűvészetMalom-beli kiállítás, melynek kapcsán beszélgetünk, egy szűkített retrospektívnek van hirdetve, ezért kezdő mozzanatként felidézném az első élményemet a munkáiddal kapcsolatban: az 1988-as Stúdió-katalógus, ami egy régivágású kiadvány volt (egy oldal, egy művész, portréfotó, repró, rövid életrajz). Nagyon meglepett, hogy az akkor nagy névnek számító Hegyi Lórándtól volt ott egy elemzés részlete egy ismeretlen fiatal művész munkája mellett. Emlékszel erre?
— Hogyne. A szegedi tanárképzőre jártam korábban, és az ottani KISZ-klubban csináltam minden évben egy kiállítást. Ott elég pici volt a kortárs képzőművészeti közeg, inkább bölcsészekkel voltam együtt. Részben ebből a körből jutottam hozzá szamizdatokhoz, olyan kiadványokhoz is többek között, mint például az Artpool Letter — amit aztán én hoztam fel a budapesti főiskolás barátaimnak, akik az egésztől tíz méterre voltak, mégis én mutattam meg nekik. Akkoriban elsősorban nem a hazai, hanem a világ művészete érdekelt, és azt hiszem, eléggé képben voltam, legalábbis ilyen művészeti magazin szinten.
— A katalógusban a mű címe, amiről Hegyi írt, úgy rémlik, A gnosztikus város volt.
— Igen. Megvolt annak a logikája, hogy a tudományt valami abszurddal „mérgezzem”…
— Ez egy képsorozat volt, vagy egy installáció?
— Ez egy imitált tudományos-régészeti kiállítás volt, leletekkel, fotókkal, rajzokkal. Akkoriban épp Hegyi Lóránd jött előadást tartani Szegedre, mutatta ott a diákat, jött a Poirier házaspár, meg Charlie Simonds, ezekre a nevekre kifejezetten emlékszem, én meg mondtam, hogy nekem meg itt van a szomszédban egy hasonló kiállításom, és elrángattam oda. Nagyon jó fej volt, mert eljött. A kiállítás már be volt zárva, de meg tudtam mutatni neki, és elmondtam, hogy teljesen más logika alapján jutottam valami hasonlóra. Akkoriban vettek fel engem a Stúdióba is, éppen ezzel az anyaggal.
— Gellér B. István munkáit ismerted?
— Egyáltalán nem. Két héttel a saját megnyitóm előtt Óbudán mentem valakihez, aki nem volt otthon, és akkor bementem a szomszédos Zichy kastélyba. Épp az Amadinda játszott, és ott volt Gellérnek kiállításmegnyitója, A növekvő város. Nagyot néztem, odamentem hozzá és elmondtam neki, hogy perceken belül egy hasonló kiállítást fogok megnyitni Szegeden. Nos, ezután jött a Hegyi előadása, miszerint ez az ál-régészeti koncepció létezik a nagyvilágban is.
— Hegyi ezt a művészi attitűdöt annak idején individuális mitológia címszó alatt tárgyalta.
— Az én logikám valami másból jött: talán a Wahornnak láttam valami álbiológiai témájú grafikáját, én meg arra gondoltam, ha már tudomány-kifordítás, az az én esetemben a régészet legyen, amiben benne volt a csillagászati és az antropológiai érdeklődésem is. Birkásnak is megmutattam a képeket, aki mondta, csináljak belőle könyvet, ehhez írt a Hegyi Lóránd előszót. Persze, ez annyira régen volt, az akkori kreativitásnak és tartalomnak más módon kellett folytatódnia. Itt, a Malom-beli kiállításon is akartam reflektálni ilyen dolgokra, a formai hasonlóságra, hogy ezek hogyan jönnek létre, egy nagyon komoly önreflektív, sőt önironikus mozzanatot szántam a kiállításnak, de végül ez a része nem valósult meg.
— Visszakapcsolva még egy kicsit a korai időszakra: volt olyan mestered, aki hatással volt a pályád alakulására, vagy teljes egészében önképzés révén indultál el — annak ellenére, hogy elvégezted a tanárképző főiskolát és később, a kilencvenes években az amszterdami Rijksakademie rezidense voltál?
— Az általános iskolai rajztanárom Békéscsabán, Gazsy Endre volt volt az, aki beindított. Mikor mutogattam neki kissrácként a dolgaimat, azt mondta, jó-jó, rajzolni mindenki meg tud tanulni, de minket nem ez érdekel. Teljesen más gondolkodásra van szükség, és Goethe Jó szerencse oltárát említette példaképpen, ami egy kockán egy gömb. Ez az ember, egy volt hadifogoly egyébként, Balatonboglárról is tudott, és nyíltan, bátran beszélt bármilyen dologról. Hihetetlen felvilágosodottsága és humora volt. Nekem ő egy ilyen előkép. A KisKépzőben Birkás és Bodóczky is rengeteget nyitottak a horizontomon, noha nem voltak közvetlenül a tanáraim.
Aztán a nyolcvanas években sok mindenbe belefuthatott az ember, olyan egyéniségekbe is, akik szintén nagy hatással voltak rám, mint például a Dr. Végh László. Vele egy ismerősöm lakásán találkoztam, és nagyon felpörgetett. Sok mindenre felpattintotta a szemem, hogy itt össze van keverve a szar a málnalekvárral, és valahogy radikálisabbá tette az embert. Nagy pofája volt, mindenkit szidott, és engem is kérdőre vont. Te meg ki vagy? Mit akarsz csinálni? Művészetet? Akkor mit keresel még itt, miért nem pattansz meg, meg ilyeneket. Meg hogy mit felvételizgetek itt a főiskolára? Nagyon megragadó volt a retorikája. Valószínűleg rólam már nem jelentett…
— A szakirodalom szerint akkoriban már nem kellett jelentenie.
— És volt egy halom más ember is. Én nagyon figyeltem mindenre, és azt tudtam, hogy nem feltétlen az a fajta művészet érdekel engem, ami itt történik, és mindent megtettem azért, hogy kinézhessek nyugatra. Az útlevél miatt felvételiztem a Tanárképzőre is, hogy túljutva az egy év sorállományon hamarabb utazhassak. Vonatokat takarítottam egy évig, aztán ki is utaztam, Interrail-el. Aztán volt egy hónap — Skóciától a Riviréráig —, hogy nem fizettem szállásért, mindig vonaton aludtam…
— Egyedül vágtál neki az útnak?
— Igen, de gyakran találkoztam ismerősökkel is, például Párizsban meg Skóciában. Sok mindent láttam, de egy kiállításra kétszer is kifizettem a drága belépőjegyet: a Pompidou Központban a lódzi Muzeum Sztuki vendégkiállításán nagyon elcsodálkoztam. 1983-ban, a lengyel szükségállapot idején ilyet produkált a lengyel művészet! Minden szempontból nagyon példaértékű volt. Aztán a rengeteg korai élmény között meg kell említenem a Bizottságot is. Nem ismertem őket, csak 89-ben költöztem Szentendrére, addigra az a bizonyos szentendrei aranykor már rég lezajlott, nekem meg sorra születtek a gyerekeim, akkor nem is akartam olyan sokat bulizni, mint mások. Viszont itt még mindig egy befogadó társaság volt, és az eltérő ambícióim és történetem ellenére is azt gondolom — inspirálóak és jó fejek voltak. Ez a szellem a nagyvilágban egyszerűen hiánycikk.
— A Rijksakademie-re hogy jutottál el? Akkor már megvoltak a gyerekek? Családdal mentél ki?
— Igen, de a felvételi interjúra még egyedül utaztam. Nagyon vicces volt. Akkoriban még nem volt internet, de én valahogy mindig kiszagoltam az ilyen lehetőségeket. Először is meg kellett tudni, hogy ilyen létezik. Aztán a jelentkezési laphoz is hozzá kellett valahogy jutni. Amúgy a mostani kiállításon bemutatott videó-klipben látható mű is egy nyertes pályázat eredménye volt. Egy rózsaszín vízierőművet építhettem a bécsi WUK kultúrközpontban. Amikor külföldre pályáztam, szinte mindig sikerültek a dolgok, még az akkori nagyon szakadt nyelvtudással is nagy volt az önbizalmam. Visszatérve a Rijksakademie van Beeldende Kunst-ra: ez egy posztgraduális intézet, teljesen nemzetközi, és kapcsolatokat kerestek más országokkal, például a Stúdión keresztül is. Az volt a metódus, hogy az FKSE előzsűrizi a jelentkezéseket.
— Tehát a Stúdión keresztül ment a dolog?
— Amikor a Stúdióba beadtam az anyagot, akkor nem jutottam túl a magyar előzsűrin. De nem érdekelt, a következő évben beadtam egyénileg a jelentkezést. 15 diát kellett elküldeni, és egyszer csak valaki telefonált a Tündének, hogy ezer közül benne vagyok a második körös hatvanban, akiket szeretettel várnak egy helyi interjúra. Autóstoppal 48 óra alatt ki is értem, és akkor felvonták a szemöldöküket, hogy túl korán jöttem, van még 20 perc. Megittam a kikészített másfél liter kávét, németül úgy-ahogy tudtam, de angolul nem igazán. Viszont az interjún egy halom olyan ember mutatkozott be, akiknek a munkáit ismertem az előző documentáról: Jean-Marc Bustamante, Hermann Pitz, és így tovább. Mondták, hogy beszéljek valamit a legelső diáról. Beszélni kezdtem, és ők rengeteget nevettek (így jött ki rajtam a fáradtság, úgy látszik). Beraktam a kazettát, ami épp az akkori vajdás kiállításomon készült…
— Mi volt ezen a kiállításon?
— Hú, nem is tudom már pontosan, az akkori installált kísérleteim. Kicsit le is fikáztam őket, aztán már ők kérleltek röhögve, mutassak végre valamit, amivel elégedett vagyok. Lényeg az, hogy közfelkiáltással felvettek. Akkor a Tünde kérdezte a telefonban, ott fogunk élni? Mondtam, igen. Mire hazaértem, mindent megszervezett, egy pesti (!) hirdető-újság révén meg is oldotta a reménytelennek ígérkező amszterdami lakáskérdésünket. Bepakoltunk a kocsiba és mentünk, a gyerekekkel együtt.
— Mennyi időt töltöttetek kint?
— Amszterdamban két és fél évet. Az első évben nagyon keresgéltem magam. Nyelvi tökéletlenségek miatt nem nagyon tudtam bekapcsolódni mélyebben azokba a sztorikba, amiken mindenki vitatkozott, meg nem is érdekelt feltétlenül annyira. Viszont nagyon figyeltem, és keresgéltem, hogy mit lehet csinálni. Az első évben is jó reakciókat kaptam, de a második évben mozdult meg igazán valami. Akkor nagyon sokan meglátogattak a nyitott műterem alkalmával, és akkor kaptam jó meghívásokat. Ekkor már nagyon ügyesen tudtam kommunikálni. Szerintem ez egy különlegesen jó időszaka volt az akadémiának — ez a posztgraduális képzésfajta akkoriban szinte egyedülálló volt. Onnan kaptam meghívást Franciaországba, egy bizonyos Domaine de Kerguéhennec nevű kortárs művészeti központba, amit az akadémiával történő kirándulásaink alapján már kicsit ismertünk. Ez egy nagy kastély és park, a documenta IX társkurátora, Denys Zacharopoulos ebbe a kortárs művészeti központba került igazgatónak, és akkor odavitte a fél documentát (Franz West ágyait például, amiken ültünk-heverésztünk meg Per Kirkeby fekete palatábláin kajáltunk). Gyakorlatilag az egyedüli voltam — az óriási nyomulás ellenére —, akit Zacharopoulos meghívott a Rijks-ről.
— Szóval ez egy ösztöndíj volt?
— Inkább egy személyesebb jellegű meghívás rezidencia-programra, noha az igazgató ajánlólevelére még a magyar minisztérium is hozzájárult. Úgy volt, hogy két-három hónapot leszek ott, de aztán fél évig maradtunk, mert volt ott egy kiállításom, ami prolongálódott, és a közeli Lorient akadémiáján is vendégtanárkodtam közben. A periódusom végén az összes diák eljött a megnyitómra. Amúgy Zacharopoulos nagyon inspiráló személyiség, a vacsorák gyakran 4-5 óra hosszúak voltak, mivel minden este tartott az asztaltársaságnak valami előadást. Ez a Begyepesedett agy is ott volt kiállítva, először belső térben, aztán a kastéllyal szemben lett felállítva, aminek mindenféle érdekes konnotációja volt. Ott maradt a gyűjteményben, de valószínűleg már nem ápolják úgy, több igazgatóváltás is volt azóta. Ez mindenesetre a későbbiekben jó referencia volt, a Rijksakademie-vel együtt.
— Visszatérésed után nekem az volt a benyomásom, hogy hatással volt a munkádra a kint töltött idő.
— Egyértelműen. Nekem igazából a műtermembe érkező emberekkel való beszélgetések jelentették a legtöbbet, akik között angolok (Richard Deacon, John Hilliard, Judith Godhard) is voltak, aztán Hermann Pitz, Jan Vercruysse, Dan Graham, meg arte poverás (Penone, Calzolari) olaszok. Kerguéhennec-ben közvetlen szomszédként élhettük át a Marina Abramovic tanítási módszereit.
— Az arte povera nekem is eszembe jutott most, ahogy végigsétáltam a kiállításon. A művek többségét ismertem már, de ez a vonal most erőteljesebben megnyilvánult. A kilencvenes évek első felének térbeolvadó installációművészetének markáns hangulatával való kapcsolat volt a másik domináns érzetem. Tehát akkor a poverás szemléletet teljes mélységében Amszterdamban érezted át?
— Számomra a könnyedség és az erős tartalom összekapcsolódása volt inspiráló, no meg az az elkötelezettség és szabadság, amivel a munkájuk kapcsán találkoztam. A legkisebb befektetéssel a legnagyobbat durranni. Ehhez sok dolognak kellett letisztulnia bennem, és a holland szellem ebben nagyon sokat segített. Nagyon nehezen tudtam akkoriban megfogalmazni, hogy mi a fenét csinálok, de ahogy nemrég visszalapoztam — rengeteget vizsgáltam most a műveimet, hogy mi az a forma vagy üzenet, ami búvópatakként mindig előjön a műveimben? Mivel viszonylag ritkán vannak kiállításaim, általában inkább bevállalom, hogy kicsit sűrűbben vannak a műtárgyak, de most elhatároztam, hogy rendesen végiggondolom, hogy mi miről szól, hogyan válik koherenssé az eltérő megjelenési forma ellenére is. Nagyon sokat segített az a kutatás, amit a doktorim alkalmával végeztem.
Elképzeltem, hogy valaki bejön, akkor hogyan sétál végig, milyen utat jár be? A kronologikusan vagy lineárisan szerveződő bemutatásmódot elvetettem, nem egy konstruált életművet akartam bemutatni. Egészen másfajta kiállítás is lehetett volna, tízszer ennyi dologgal, de egyfajta befogadási dramaturgiát próbáltam megragadni — ami persze sokat alakult. Az elején a napágyas körberakott installáció jelenik meg, és a legvégén pedig az off-biennálés mozgáskorlátozott székes kör. Vannak további kör dolgaim, például az Amszterdamban csinált bevásárlókocsis — úgy tizenöt évente csinálok egy ilyet, de hát mindent azért nem lehetett most itt bemutatni. Az inkább ironikusabb attitűdtől így jutok el a legfelső térben oda, ahol valami alkotói belevetettség is megjelenik.
Nem műfajokban gondolkodom, hanem megnyilvánulásokban. Ilyen hülyéskedések, amikben azért sok minden benne van, de ugyanakkor nagyon komoly művészeti referenciákat is tartalmaznak. Benne van az is, hogy lehet, hogy valamit tizenöt éve már kiállítottam, de azóta is gondolkodtam róla, fejlesztettem rajta. Például ott van az a mű, ami először a Chinese Characterben volt bemutatva. Ott mindig leverte valaki a megnyitó tolongásában, én meg a levegőben elkaptam és szépen visszatettem. Ennek rengeteg verzióját készítettem el azóta, tele komoly alkotói döntésekkel. Minden egyes térnek megvan a maga sztorija. Egy–egy műben is sokszor benne van az egész.
— Visszautalva a doktori kutatásra: annak a kulcsa számomra az az egymásra rímelő formákból álló képsorozat az első teremben…
— Az Asszociáció-dominó, igen.
— Erre fűzted fel a doktori kutatást is?
— Ezek az asszociációs láncok, analógiák, és ez a játék az egésszel végigvonulnak a doktorimon is. Itt részben az alkotói folyamat modellezése fontos, meg a látensen átöröklődő kulturális tartalmak. Mindenesetre nálam nincs olyan, hogy ötlet hiányában tétlenkedem. Akkor a Konspiráció-generátor már régen megvolt, azt raktam be utolsó fejezetként az esszémben is, ami egyrészt poénos, másrészt tartalmaz minden előzően leírt, korábbi tapasztalatot. Hogy mennyire más szerkezete van az agyunknak, a beszédünk meg végképp alkalmatlan ahhoz, hogy le tudja egyáltalán írni a valóságot. És ennek egy szerintem nagyon erős példája az a gyertya, amit nagyon nehezen tudok én is megfogalmazni még ma is, hogy abban mi az, ami véleményem szerint ordítóan érdekes, de itt is valami ilyesmiről van szó. Könnyedén el tudod intézni egy fél mondattal, hogy „na ja!”, másrészt pedig ha belegondol az ember, hogy mi a fene működik bennünk, és mennyire más az egész.
— A lángnak nincs árnyéka.
— Igen, egy transzparens tárgynak miért is lenne árnyéka? Annak idején már ki is állítottam Budapesten egy ceruzavázlatát, aztán elkészült ez a professzionalizált változata is, egy holland fotós készítette el nagy figyelemmel. A jelenség evidenciája ellenére mégis sokan megkérdezték, hogy ezt hogy csináltam, csak nem digitálisan? Akkoriban volt az analóg-digitális váltás.
— Vannak visszatérő motívumok, például a Tatlin-torony. Ez honnan jön, hová kapcsolódik?
— Rengeteg ezzel a motívummal játszó művem van. Annak idején Szegeden csináltunk egy Harmadkor című folyóiratot, azt telerajzoltam Tatlinokkal illusztrációként. Aztán a 87-es documentán is láttam Tatlin referenciájú műveket, amik ezzel játszottak (pl. Zvi Goldstein, Albert Hien). Akkor én már nagyon ki voltam hegyezve erre a motívumra, és ezeket vettem észre talán a legjobban. Benne van a lineáris gondolkodás, a kör meg a spirál is. Ez a mozzanat benne volt már az álrégészeti sztoriban is.
Lényeg az, hogy nekem ez egy alapmotívum volt, aztán pedig hülyéskedtem ezzel, Brueghel Bábel-tornyába is belemontíroztam — ezt is mint valami leleplezett összeesküvést, természetesen, a konspiráció-teória generátor homlokzatára. Kevéssé ismert, hogy a Nemzeti Színház melletti Zikkurat tetejére is terveztem egy építészeti akció keretében valami hasonlót ráépíteni. Ez a forma valahogy mindig előjön, külön emeletet tudtam volna építeni ilyen művekből. Mint ahogy van egy-egy téma, amit baromi érdekes lenne összekapcsolni más műegyüttesekkel, és mindig csiklandoz engem, hogy hogyan tudom valami mással összerakni azt a videót a habgolyóval, ami a csapban mindig eltűnik, és aztán kiugrik, mikor megtelik vízzel, és aztán újra, tehát ez az oda-vissza játék.
Ezt, ahogy egymás mellé rakok dolgokat, Matt Mullican is visszaigazolta — ő is az egyik tutorom volt, amerikaiasan impulzív figura, ő mondta, hogy szereti, ahogy ez-az-amaz így egymás mellett vannak. Ennek is nyoma van az objekt-falamon, ahol nagyon szépen megterveztem, hogy bizonyos tárgyak a falon vannak, síkban, mások félig kiemelkednek, relief-szerűen, aztán van, ami befelé megy, és van, ami már 3D-ben kinn van, és így tovább. Van az az ollós üvegedény például, annak meg két oldalát emeltem ki, mert ha lentről nézzük, akkor a teret formálja szerintem, ha fentről nézzük, akkor pedig objekt. Ezeket is mind végigjátszottam rajzban-makettben.
— A térbeli munkák többsége valamilyen egyensúly-szituációt mutat vagy játszik ki, tulajdonképpen ez az ollós is, de ugyanígy az üveglap a biciklikkel, vagy az összefűzött bringakerekek…
— Igen, annak Tériszony a címe…
— …vagy akár a falat lökdöső srác a lengő videóval, vagy a kígyóként meredező lánc…
— Ezek nagyon törékenyek, bennük van a tárgyak védtelensége. Talán ez az a bizonyos ‘metafizikai otthontalanság’. Ez számomra fontos karakter. Mutatják, exponálják magukat, hogy így mondjam. Végülis, az ember sokszor ezt csinálja, kiteszi magát, mer élni, bevállalja a dolgokat. Szerintem ebben a kiállításban ez a keresés mozzanat nagyon fontos. Nekem az, hogy életmű, sose volt képben, merész dolog…
— Az életmű számbavétele optimális esetben társas tevékenység, akkor jön képbe, ha van egy kurátor, aki kutatja, tanulmányozza, majd körültekintően összerakja az anyagot.
— A kutatást nem spórolhattam meg. Szinte minden egyes művem más késztetés, más stratégia mentén jött létre és a legtöbb nagyon kontextus-függő. Az összes alkotásomat átfésültem, kielemeztem, hogyan viselkedik egy másik térben, hogyan erősíthetik egymást. Nem véletlenül csináltam 4-5 makettet is a felkészülés ideje alatt.
A könnyedség elérése elég sok munka és ez egy rendkívül bonyolult kiállítás. A nagyobb méretű alkotásaim annak idején egyenként is nagy vállalkozások voltak. Büszke vagyok, hogy a megrestaurált computer- vagy videó-művek a megnyitóra mind működtek.
Gyakorlatilag életformát kellett váltanom ehhez a kiállításhoz, miközben a régi műveket már rég el akartam engedni és teljesen új dolgokba belevágni. Retrospekcióként nem is egy lezárt dolgot képzeltem el, hanem valami olyat, amiben látszik, hogy rengeteg potenciál van a továbbiakra.