A Ludwig Múzeumban látható Nem vagyok robot című kiállítás a digitalizáció mindennapi hatásait vizsgálja. Az általunk használt technológiák egyelőre a kényelmünket, feladataink gyors elvégezhetőségét biztosítják: ezt fenyegeti a szingularitás pillanata, amelyben az ember és gép között hangsúlyosan jelen lévő különbségtétel kiszámíthatatlanná és az emberiségre nézve destruktívvá válhat. A falszöveg szerint „ez a poszthumán átalakulás emberi létünk alapvető, meghatározó aspektusait hatja át,” ugyanakkor a digitális technológia „az élet természetes velejárója.” A kiállítás azonban kevéssé értelmezhető a poszthumanizmus kontextusában, sokkal inkább algoritmusok és technokritikus művek mentén operál, legfeljebb a transzhumanizmus gondolatáig merészkedik, amely azonban nem haladja meg az antropocentrikus világnézetet. A kurátorok, Készman József, Maj Ajna, Nolasco-Rózsás Lívia és Üveges Krisztina nyolc altéma köré csoportosították a műveket a jövő előérzetétől a digitális fenntarthatóság kérdéséig.
Páll Tamás Odú című többcsatornás videómunkájában egyesülnek azok a megközelítésmódok, amelyek a kreatív történetmesélést technológiai predikciókkal ötvözik. A falszövegben is említett biológus-tudománytörténész Donna Haraway fogalmával, a spekulatív fabuláció gyakorlatával írható le. Lényege, hogy fiktív elemekkel és történetmeséléssel képzelünk el egy még nem létező világot, a narráció az alkotás módjává válik. A bemutatott folyamatos változás személyes identitásokon, társadalmakon és konkrét helyszíneken zajlik, a valóság fantasztikumával a digitalitásban találkozunk. A mű kritikusan vizsgálja a neoliberális „játszmákat” is, melyek mementójaként a budapesti Pannon Parknak keresztelt biodóm fiktív bejárását is vizualizálja, amelyben az elképzelt ökoszisztéma a hungarodisztópia emlékművévé válik.
Pár lépéssel arrébb Zámori Eszter fa iPhone objektjét látjuk hashtagekkel elárasztva. A Kezedben tartod – tenyérékszer című designtárgy sokkal inkább hat terápiás eszköznek, mint műtárgynak. A #pótvégtag nem stimulál, inkább emlékeztet, vagy jelenlétre ösztönöz, bár amíg nem az ujjaink között jelenik meg a képernyő – mint mondjuk az Upload (2020) című sorozatban – talán nem a telefon méretű körtefa-felület jelenti majd a természet- és önmagunk felé fordulást. A mű ugyanakkor szemlélteti a technoszkepticizmust és valós közösségekre való igényünket, amely felülírja a közösségi médiában tanúsított állandó fél-jelenlétünket.
Az érzékelhetőség és érzékiség aspektusait mutatja be Fülöp Szabolcs signal_zone című installációja és videója is. Az általa is használt eszköz leképezi a minket körülvevő elektronikai eszközök által kibocsátott elektromágneses mezőt, audiovizuálisan befogadhatóvá teszi azt. Az előbb hangokká alakított jeleket képzőművészeti alkotásokká változtatja, láthatóságukkal biztosít létezésükről. A mű Bruno Latour ágencia-elmélete [1] és az ősi animista felfogás konkretizálásaként is értelmezhető, hiszen nemcsak az általunk észlelhetetlen jelenségeket mutatja be, hanem a dolgok cselekvőképességét, az emberi és nem-emberi határtalanságát is. Az animista felfogás is olyan stratégia, amely segíthet a posztantropocentrikus élet kialakításában: olyan szisztematikus egyenlőség felé mutat, amely kihasználás helyett társas együttélésen és nomád identitáson [2] alapul.
Nem vagyunk robotok, de mik igen? Az emberi szubjektum kapcsán többnyire technofuturisztikus attitűddel találkozunk a kiállításon, a digitális halhatatlanság kérdésköre viszont már a jelenünk. Tetten érhető a Metának tett nyilatkozatainkban (mi legyen a közösségi média profilunkkal a halálunk után), a mesterséges intelligenciák mindennapi használatában, amelyek emberi attribútumokkal, akár saját szeretteink tulajdonságaival felruházva működhetnek. A kiborg-léttel is ez a szekció foglalkozott, többek között Neil Harbisson megnyitó performansza – és mindennapjai is – a hibriditás létformáján alapulnak: az agyába vezető mikrofon segítségével képes színek érzékelésére és értelmezésére.
Ennek megfordításaként a gép emberivel való felruházására reflektál Zach Blas és Jemim Wyman Azért vagyok itt, hogy tanuljak :))))) című videómunkája, amelyben a Microsoft által fejlesztett Tay elnevezésű chatbotot keltik életre, aki 2016-ban néhány óra alatt rasszista, homofób és neonáci lett. Valódi fekete tükörként környezetének nyelvhasználatából tanult, nem vonható felelősségre, csupán egy társadalmi probléma indikátora. A videóban amorf lényként filozofál, vagy épp énekel; de esendőségének és esetlegességégének minden megnyilvánulása precíz tervezői munka eredménye.
A gépek tanulása rengeteg etikai kérdést vet fel, emellett hajlamosak vagyunk fejlődésként értelmezni az újabb vívmányok tulajdonságait. Az algoritmusok kötött szabályrendszere miatt mégis korlátozott ágenciával bírnak: erre reflektál James Bridle Autonóm csapda 001 modellje. A Parnasszosz alatt parkoló önvezető autó köré felvitt efemer záróvonal miatt a jármű mozgásképtelenné válik, saját értelmezési keretrendszerébe ragad. A só a terméketlenség átvitt értelmére, az emberi és gépi hatékonyság szembeállítására is reflektál, a kiállítótérben pedig mi is beállhatunk a kör közepére – közös és diszkurzív térnek azonban semmiképp sem tekinthető, hiszen a gépeken keresztül is csak önmagunkhoz beszélnénk.
Olyan lenne, mint azt bizonyítani az emberek által kialakított programnak, hogy mi is az alkotóik táborához tartozunk; mindannyiunk számára ismerős, captcha (Completely Automated Public Turing test to tell Computers and Humans Apart) alapú műveket láthatunk Aram Bartholl német művésztől. Az Ember vagy? 2013-as acél padlószobra az eltorzított karaktersornak állít ideiglenes emlékművet, míg azonos című 2017-es nyomott vásznai a jelenleg is használt képfelismerési feladvány változatán az utcaképeket tájképekre, a konkrét kérdéseket pedig a képektől független szövegekre cseréli. A fizikai világban értelmezhetetlen jelek és instrukciók a technológiai fejlődés ütemére hívják fel a figyelmet, amely egyúttal elválaszthatatlan a kapitalista világrend természetétől, hiszen abban keletkezik és fejti ki hatását.
Az alkotók (fejlesztők) – akárcsak Tay és a Microsoft esetében – gyakran a mesterséges intelligencia női attribútumokkal való felruházásával fedik el a szingularitás fenyegető lehetőségét, az elnevezésen túl főként a választott hang segítségével teszik potenciális nővérré, barátnővé, anyává. Az iPhone-okon található virtuális asszisztens esetével foglalkozik Arvida Byström Testetlen lány című videója, amelyben Siri önmagáról és nagyon is valós ökológiai lábnyomáról beszél. Kétségtelen, hogy a technológiai fejlődés bizonyos elemei károsak a környezetre, társas kapcsolatainkra, pszichénkre vagy döntéshozói képességünkre: az újdonságok felgyorsítják a folyamatokat, amelyben egyre nehezebb megkülönböztetni valós és külső hatás által generált élményeket, gondolatokat és érzéseket, miközben a mindennapi életünk rövidtávon kényelmesebbé válik.
A kiállítás A tény mint adat szekciója a fake news és post facts fogalmait járja körül, de a kiállított művek azzal az érzettel hagynak, hogy a tömegmédia a műalkotások előtt jár. Daniel Heiss installációjánál például amellett, hogy ma már néhány kattintással létrehozható egy hasonló alkotás, minden nehézség nélkül eldönthető az is, ki született és ki generált a bemutatott személyek közül, míg a TikTokon Paris Hiltonnak szerenádozó deepfake Tom Cruise-ról aligha – és őt sajnos sokkal többen látják majd, mint a tárlatot. Nem a kiemelt mű kritikája, hogy koncepciója kortárs popkulturális jelenségekhez képest elavultnak tűnik, de jelzi, milyen szerepet tölthet be a kiállítás egy kortárs magyar múzeum életében, és a változások ütemére adott reflexióként is értelmezhető.
Noha a fantasztikumnál maradva, de Lawrence Lek Geomanta című 48 perces CGI filmje azon kevés alkotások egyike, amely nem a jelen vagy múlt egy szeletét mutatja be, hanem a mesterséges intelligenciák és emberek közti viszony radikális jövőképét vázolja fel 2065-ben. Amellett, hogy az Odú kapcsán már említett fabuláció Lek munkájában szédítő képi világgal és narratív, éteri zenével párosul, egy olyan társadalmat mutat be, amelyben a mesterséges intelligenciák uralkodnak Szingapúrban, miután minden emberi tulajdonságot elsajátítottak. A főszereplő műhold ébredése után művész szeretne lenni, ám tiltott foglalkozás révén alkotás helyett beszélgetések folytán ismerjük meg a nyugati hagyományban marginalizált sinofuturista világot és a Geomanta gondolatait.
A tárlaton többször megfogalmazott poszthumán létmód feltétele lenne, hogy kilépjünk megszokott gondolkodási struktúráinkból és új módokon fogalmazzuk meg, mit jelent embernek lenni. [3] Ezzel szemben virtualitásban rejlő lehetőségeink bemutatásával, vagy az emberi kiterjesztésével ez nem valósul meg, pedig a képzőművészet alkalmas lenne olyan új viszonyulások és elképzelések bemutatására, amelyek túllépnek az emberközpontúságon.
A kurátori koncepcióban is olvasható, hogy a digitális technológia „mai állapotában olyan új normativitás, amely a munka és az élet része: nem ellenség, nem barát, nem a fejlődés kulcsa, a változás lehetősége, hanem az élet természetes velejárója.” Ennek ellenére a címbéli kijelentés (vagy szóvicc) olyan merítést eredményezett a művek tekintetében, amelyek továbbra is a kizáráson alapuló identitásformálásra reflektálnak, a poszthumán diskurzushoz kapcsolódnak ugyan, de kevésbé kritikai, mintsem leíró jelleggel, miközben nem tudnak lépést tartani a már közösségi médiában is mindennaposnak számító jelenségekkel. Az identitás problematikája kapcsán kihagyott lehetőségnek tartom a nemdigitális entitásokkal való kapcsolódási lehetőségek bemutatását is, hiszen ugyanebben az intézményben már a kétezres években kutatták a kérdéskört, – ld. Digitális testek – Virtuális látványosságok, LuMu, 2001. – amely valóban a kritikai poszthumanizmus területére vezethette volna a látogatókat.
[1] Bruno Latour (1947-2022) francia filozófus, aki elveti a kultúra-természet dichotómiát és a Földet történeti ágensnek ismer el. Ezen a premisszán alapul Parliament of Things c. kezdeményezés is: https://theparliamentofthings.org/
[2] Braidotti, Rosi (2018): Posthuman Critical Theory In. Posthuman Glossary. Bloomsbury Academic, p.340. A nomád identitás nem egységes és megbonthatatlan, hanem társas viszonyokba ágyazott, szubjektumok közötti kapcsolaton alapul.
[3] Hayles, Katherine N. (1999): How we became posthuman. Virtual Bodies in Cybernetics, Literature, and Informatics. The University of Chicago Press, Chicago, London, p. 285.