Hónapok
teltek már el a szörfös utolsó könnyed hangvételű
haditudósítása óta. Ennek talán az
évad ingerszegénysége is okozója lehetett,
mindenesetre villámcsapásként rázta fel tétova
érdektelenségéből a Rosszcsontok című
műcsarnokbeli kiállítás meghívója.
Kapkodva hozta a létrát, idegesen mászott a gardróbba
fel, hogy a bőröndök alól előkaparva sporteszközét
mihamarább indulhasson a riportra, ugyanis Nem Hitte El Amit Olvasott
(NHEAO)! Persze a kényelmesebbik fele rögtön azzal kezdte
csendesíteni a forrongót, hogy kritika helyett egyszerűen
csak elég szó szerint leközölni a kiállítás
hivatalos szóróanyagát, mert az már önmagában
annyira kínos és öngyilkos, hogy minden épelméjű
sportolóban kivágja a biztosítékot:
”A Rosszcsontok azokat a tendenciákat foglalja össze, amelyek leginkább közel állnak a mindenkori avantgárd szemléletéhez és az avantgárd művész életviteléhez. A tárlat célja, hogy a magyar kortárs képzőművészet revelatív változásait bemutassa és e változásokat helyezze a figyelem középpontjába.
Ez a mesterekkel, a provincializmussal és a múlttal való kapcsolat lazítását is jelenti, továbbá a kritikusokkal és az értékképző elittel való újrapozicionálást, nem csupán egy európai felzárkózás, hanem a tengeren túli csatlakozás igényével.
A 90-es évek elején, a sokadik meghirdetett manifesztum után úgy tűnt, hogy az avantgárd végérvényesen intézményesítette magát, és nincs az a szemléletmód, amely eredeti állapotához visszamenekíthetné, lévén az újkonceptualista, legkevésbé kommercializálható, és leginkább opportunista tendenciák intézményesültek. Mintha a Politikai Korrektség túlteljesített volna valós szándékán, és azokat a korlátokat zárta volna maga köré, amelyeket önmaga kívánt érvényteleníteni. A szociális érzékenységgel megfogalmazott >>magatartás-minőség<< doktrínák között vergődik, és egyre inkább elkötelezi magát az önmaga által gerjesztett ellenfélképnek, azaz intézményesül. A kiállítás olyan művészeket mutat be, akik képesek fenntartani függetlenségüket, még akkor is, ha ennek egzisztenciális következményei lehetnek.”
Tegye fel a kezét, aki leírta ezeket a szavakat ilyen sorrendben egymás után! – szakadt ki belőle az érdeklődés, de ha egyszer már ennyit tökölt a deszka vakszolásával, akkor nem akadhat meg egy B5-ös eltévedt kurátori büntetésen, egy a Sötétség Birodalmából küldött irodalmi próbálkozáson, hiszen mégis a konkrét műtárgyak adnak értelmet az igazi szörfös életnek.
A
műalkotások már eleve hatalmas hátránnyal
indultak, hiszen a hős fejében addigra már hegynyi
méretűvé nőtt prekoncepciókkal kellett
megküzdeniük, és sajnos vesztettek.
Az első Losonczy István:
Non
Stop, Barlangos testen kívüli élmény
című
munkája egy balatoni pizzéria fali dekorációjának
emlékeit idézi fel fekete-fehér pszichoanalitikus
városi tájképével fehér habos háromdimenziós
keretben. Az álom tematikát Szántó Dániel
Merci
c.
képregénye
viszi tovább. A sűrű vonalkáoszt mint stílust
nem szereti, de elfogadja a hős, viszont ebben az esetben e horror
vacui ellen küzdő forma még áttekinthetetlenebbé
tette a képregény dramaturgiai fonalát. Így,
mivel a műfaj és az alkalmazott stílus nem illik össze,
a szörfös a történetből csak annyit tudott
kivenni, hogy abban a mákteázás és autós
karambol motívumai keverednek.
Szintén autóbaleset a témája Szigeti András
kitömött egér
csendéletei
nek.
A sorozathoz lazán kapcsolódik a
Risico
Tours
projekt plakátja is, a kora 90-es évek Crash-hangulatú
3D-s akt montázsa nem kúszik át a léc alatt.
Korodi János vonalzó és papírdarab konstrukció
sorozat
án
nem volt ideje behatóbban töprengeni, mivel a másik
teremből, bizonyos kékre festett falon repülő
kenyér felhők látványa felől hirtelen
behatás érte. Goran Dimic:
Utolsó
magyar
nap
című művének kissé megkésett
szürrealizmusa kiváltotta a NHEAL-t (Nem Hitte El Amit Látott)
a szörfös szervezetében. Az illogikus kiállítás-rendezésnek
köszönhetően csak sejtései vannak arról,
hogy a munka másik része a szemközti falon elhelyezett
visszapillantó tükrök sora, amelyekben a kék fal
reflektálódik. A tükrökről autóillatosítók
mintájára magyar történelmi figurák portréi
lógnak, bár fájlalta, hogy nincs illatuk a képecskéknek.
Sejtjeinek állapota csak rosszabbodott a terem közepére
esetlegesen épített bódéba lépve Szilágyi
László halomba hordott olaj
munkáitól
.
”kortárs”, ”revelatív”, ”avantgárd”
– bugyogtak fel a fogalmak a még megemésztetlen NHEAO-ból
a testében.
Fuchs Tamás blurös computer grafikára hajazó
olajképei
és Csáki László
intarziái
mellett kúszva el a hős állapota stagnált.
Uglár Csaba
Álomperem
print
sorozata
leginkább a Quake nevű öldöklős számítógépes
játék lecsupaszított verziójára emlékeztette,
pontosan azokra a scenárióikra, amelyekből remegő
térdekkel, de győztesen került ki tucatnyi katona megsemmisítése
után. A halott vagy az öntudatlanságig lerészegedett
testek minimalista textúrákkal bevonva kellemesen bizarr
tömegjelenetekké álltak össze. A sorozatnak valószínűleg
jobbat tett volna, ha azt Uglár valahol egy önálló
kiállítás keretében mutatja be.
Bodó Sándor, megérezvén a lápvidék
veszélyeit, igyekezett eltávolodni és személytelennek
lenni
egy
talált fotó és egy törvényi rendelkezés
összepárosításával (Gas óriásplakáton
talált nacionalista firka arról, hogy az angol nyelv és
a multik miként kebelezik be kultúránkat vs. egy
2003-mas rendelet, mely kötelezővé teszi az idegen
nyelvű nyilvános feliratok magyar kiegészítését),
de Bodó szigorú távolság-tartásában
a tartalom minimalizmusa majdnem kritikus szintre csökkent. Komoróczky
Tamás
videó
ja,
a Raka_Tiki_Taki_Tö_Ki, laza formalista vicc a különböző
ritmusban tiki-takizók összevágásával.
Horváth Tibor: Töke van a menyasszonynak című
videóinstalláció
ját
a szörfös, vagy a kamuművészet műfajába
kénytelen sorolni, vagy nem érti: vízparton fémdetektorral
kutat elvesztett értéktárgyak után egy gumikesztyűs
kéz, a vetítés felett pedig egy serleg/urna áll
„vagyika„ felirattal az elsötétített helyiségben.
Szilágyi Lenke elismert, klasszikusan durva fotóiból
válogatott be néhányat az underground tematikához.
A
lassan halványuló NHEAL érzés az utolsó
terembe lépve egy tizedik emeletről leszakadó lift
súlyával találta újra gyomorszájon
a sok sebből vérző sportolót. A hatalmas padlón
szétfolyó plasztik installáció Galbovy Attila,
Kováts Gergő és Péli Barna munkája
Mus címmel. Nyilván a hős addigra már leharcolt
dekódolási fogyatékosságai tették képtelenné
e magán kozmológia értelmezését, egy
szuszra elbeszélve az alábbiakat látta tehát:
__a
fekete nejlon paca egyik felén egy fekete kukából
egy piros figura mászik ki miközben a háttérben
egy szőke nő piros tölcséren át önt
pirosat egy zöld üvegbe mely nyakába egy MUS feliratú
alak kapaszkodik a csoporttól jobbra pedig egy alig megformált
görnyedő figura átlátszó csövet
tart ami visszavezet az előtérbe egy gázpalackhoz
melyből kék szivárog és mindezek mellett szerepel
egy ráccsal lehegesztett törülköző és
egy kék fekvő figura is a háttérben a falon
pedig vetített computer grafika egy virtuális térben
felborult székkel és piros pacákkal__
Mire az utolsó kiállító, Ferenczy Róbert
vidám printjeihez ért már csak rezignációt
érzett. Narancsos tónusú fotón kígyóbűvölő
testén tekeredő hüllő nyelvével megérinti
a férfi nemi szervét egy piros szív mögött,
a
”…kedvenc
ételük az aludttej…”
felirat alatt. Hasonlóan
költői a
Nehéz
teher
c. kép is, amelyen egy súlyemelő koporsót
cipel.
Bizonyára
”a Politikai Korrektség túlteljesít”(NHEAO)
a szörfösben, vagy egyszerűen csak roppant udvarias, amikor
a szelekció szándékolt nemi meghatározottságát
inkább nem veszi észre. Felesleges is lenne belemártania
akár a kislábujját is ebbe a medencébe, hiszen
ezen a kiállításon már minden elem maga ellen
dolgozik egyébként is.
Még egy másik széljegyzet az NHEAO-hoz: nevezhetők-e
azok függetlennek, akiket a legnagyobb kortárs művészeti
intézmény megesz reggelire? És kik a hipokriták?
És kik az avantgárd?
Viszont – bár tudja, hogy olcsó húzás a részéről
– nem hagyhatta ki, hogy párhuzamot vonjon a cím és
a kiállítás között. A kifejezés
immár gyűjtőfogalom lett, a közös pont a
kiállított diverziókban, az összefogó
motívum a kiállítási koncepcióban,
a címke, amellyel szerencsétlenül saját magát
bélyegezte meg a kiállított anyag.
Nagyon Sajnálja Amit Látott (NSAL).