A mindenkori év végére időzített, testi- és lelki összeomlással végződő ajándékvásárlási pánik közepette a Mikulás (gyed maróz, Santa Claus, Télapó vagy -anyó) vagy talán négy díszes agancsú társa [1] (jelesül Diana Baldon, Beöthy Balázs, Molnár Edit és Petrányi Zsolt) a „Kelet-nyugati díván — művészidentitás a 21.században” című rendezvénysorozathoz kapcsolódva három, egymáshoz kapcsolódó kiállítással ajándékozott meg bennünket.
Ez mindenképpen szívet melengető érzés, hisz valljuk be, hogy szeretteink esetleges ajándékai a legritkább esetben sodornak az eufórikus öröm és ámulat boldog állapotába — talán, mert úgy vélik, hogy minden furcsa és váratlan meglepetés csak aláássa amúgy is ingatag egészségünket. Pedig az önsorsrontásban meglehetős eredményeket felmutató páciensek számára a leggyakrabban javallott gyógymód a megmerevedett és rögzült szokások elhagyását irányozza elő.
Ha viszont az illető makacsul ragaszkodik bizonyos cselekvéssorozatokhoz (zárt térben művészinek tekintett tárgyak hosszas bámulása), illetve ha e cselekvéssor elhagyása beláthatatlan egzisztenciális vagy szellemi károkat okozhatna neki (ilyen személy például a művész, művészettörténész stb.), úgy mindenképpen hasznos, ha saját életterében késztetjük — mintegy pszichoterápiás megfontolásból — önnön elvárásainak és szokásainak felülvizsgálatára.
Kukkantson bele a zsákba. És közben hüledezzen, ámuljon-bámuljon, képedjen el, jöjjön zavarba, csodálkozzon vagy döbbenjen meg. Vagy csak tudjon gyerekesen és nevetve örülni.
[1] A Télapót köszöntő dalocska elferdült változatát követve (a rénszarvasnak nincs semmi értelme, a négynek viszont igen).