Dékei Kriszta:
ZSÁK, ZSÁK TELI ZSÁK…
Beszámoló a Meglepetés-eseménysorozatról
Míg a Meglepetés 1. és 2. klasszikus kiállítás volt, a harmadik zsákocska tartalmát csupán egyetlen este mutatták meg nekünk. A Ludwig Múzeumban zajló művészi- és társasági összejövetel (2001. december 4.) egyszeriségét elsősorban két, megismételhetetlen esemény (nevezzük akciónak?) indokolta.
A porta felől betóduló tömeg Gyenis Tibor műalkotásába ütközött — a mű korábbi, a Trafó homlokzata előtt megvalósult változatának fotódokumentációját egyébként Dunaújvárosban is meg lehet tekinteni. Jó két és fél méteres magasságban deszkákkal a falhoz támasztva egy kurátort és egy művészt láthattunk. A falécekkel odaszögezett emberek stabil pozícióját — amely helyzet felfogható a keresztre feszített Megváltó ikonográfiai hagyományának parafrázisaként is — azonban nem a deszkalapok támasztéka segítette elő: a felszólított és interaktív nézők (barátok) különböző testrészeket megtámasztó (felnyársaló) törekvéseinek végére kiderült, hogy a művész és művészettörténész mindezek segítsége nélkül is ott marad a fal síkja előtt. A gravitáció szabályainak ellentmondva lebegnek ég és föld között, mint közénk látogató angyalkák vagy szentek. (Santa Claus!) A trükk megoldásának ismeretében (amit juszt sem árulok el) is némi irigységet éreztem: nekik legalább fél órára sikerült felülemelkedni az idegölő mindennapokon.
A másik élő esemény Safy Sniper VDJ (video-disc-jockey) összművészeti alkotása volt. Magyarországon ennek egy populárisabb változata ismert, a lubickolással, video- és mozgóképvetítésekkel, hangos zenével kombinált agyeldobás, a cinetrip. Míg itt a kép-, hang- és fényeffektusok a tudatmódosító állapot elősegítésének kellékei, addig Sniper — igen komoly technikai bázissal — nemcsak előre gyártott elemeket variál a számítógép segítségével, hanem a helyszínen vág, programoz, manipulál, kever. A Ludwig Múzeum aulájában bemutatott darab — melyben visszatérő motívumként fellelhettünk karmestert (mint a művész szerepének önkéntelen kivetülését), lángoló tüzet, sötét háborús képeket, ismert popsztárok (pl. Annie Lenox, Michael Jackson, Madonna) videoképeiből vett, hosszan ismétlődő kivágásokat és hallhattunk nehezen azonosítható hangeffektusokat (pl. részletet Hitler egyik beszédéből) — érzésem szerint kissé hosszúra sikerült, de az első ötven perc tökéletesen elérte a kívánt hatást: lenyűgözött, ámulatba ejtett, szinte odaszögezett a helyemhez.
Az est másik részében sajátos házimozi résztvevői lehettünk. Klaus Weber klipjét — melyben egy parki pad nonkomform felhasználási módjait demonstrálja a szerző, miközben fejét egy papírzacskó fedi —, a tervek szerint a budapesti mozik reklámblokkjai közé illesztve ismerheti meg a szélesebb közönség. Úgy tűnt, hogy abban a kontextusban mint meglepetés bizonyára hatásosabban működhetne (műalkotásként kissé szimpla gegnek tűnt), de erről még nem volt módom meggyőződni.
A Meglepetés esemény-sorozat csúcspontja Christian Jankowski Szent művészet című videója volt, amely egy amerikai — közelebbről be nem határolt — vallási közösség istentiszteletén készült, felhasználva a tévében élőben is látható adás képeit.(Vagy pontosan ezt a felvételt láthatta egy adott időpontban a televízió előtt ülő hívő? Ez végig titokban marad.) A művész — saját kis kézikamerájával — név szerint megszólítatva a lelkipásztor elé járul, ahol is váratlanul összeesik, és az események alatt úgy is marad. Miközben imádkoznak, táncos lábú (papucsos) hívők fülbemászó gospeleket dalolnak, s miközben a lelkipásztor rendkívül szuggesztíven megvilágítja a hallgatóság számára a szent művészet mibenlétét. Az amerikai tévésztárok és showmanek legjobb adottságait megcsillantó lelki vezető (mint egy szakralizált Jay Leno) hihetetlen lendülettel győz meg bennünket a művészet isteni, a Szellem és az Úr által ihletett voltáról, hogy aztán közös imádságban áldják és kérjék az Őt, imígyen: „Köszönjük Uram, hogy megalkottad a videót, mert ez egy olyan médium, amivel kommunikálhatunk… Azért imádkozunk, hogy ez a műalkotás, ez a szent mű hidat építsen a művészet, a vallás és a televízió között… Atyám, kérünk, hogy változtasd meg az egyház embereit, hogy megérthessék a kortárs képzőművészet értékét… Atyám, köszönjük a szent műalkotás célját, ami nem más, mint hogy megérintse azok szívét, akik látják és megmutassa nekik, hogy nemcsak egysíkúan lehet látni, hanem több dimenzióban… Add, hogy kiterjeszthessük a kortárs művészet definícióját.” A művész a hálaadás utolsó perceiben magához tér, és így kiállt fel: „Köszönöm Uram! Köszönöm, hogy lehetővé tetted ezt!”
Mit is lehet mindehhez még hozzátenni? Ámen, azaz úgy legyen.
