Dékei Kriszta:

ZSÁK, ZSÁK TELI ZSÁK…

Beszámoló a Meglepetés-eseménysorozatról

És ők azok, akik a Dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézetben látható Meglepetés 2. kiállításon (2001. november 30. – 2002. január 17.) a posztmodern zöldben és narancssárgában pompázó múzeumi padok váratlan elmozdulását — s ezáltal a kiállított művek sajátos (mozgó) nézőpontból történő megfigyelését — kitörő lelkesedéssel fogadják (Jeppe Hein). A múzeumi bútordarab, amely egyébként megkönnyíteni hivatott a a kiállításlátogatóktól elvárt magatartásformák és szerepek betartását (a művek nyugodt és elmélyült szemlélése illetve szellemi átélése, emellett a leromlott fizikai állapot — megfáradt lábizmok — regenerálódása), hirtelen egy zárt pályán közlekedő ülőalkalmatossággá változik, melyen szokásainkkal radikálisan szakítva csakis vidáman nézelődő és élvezkedő utasok lehetünk.

Egy meglepetés kiállításon – amelyen elvárásainknak megfelelően elképedni és álmélkodni szeretnénk, hiszen ezt ígérték nekünk — talán a legagyafúrtabb ötlet, ha azon kell meglepődnünk, hogy nem láthatjuk a meglepetést. A projektor hibája miatt örök titok marad számomra Szilasi István munkája, ellenben csak saját tüdőkapacitásom elégtelen voltát kárhoztathatom azért, hogy Eike Dohányzószobáját képtelen voltam a vízipipa segítségével telefüstölni, ezáltal lemaradtam a bennfentesek által előre beígért lézerfénnyel megvilágított füst szín- és fényhatásainak látványáról.

Másokat viszont annyira felkavart néhány mű, hogy nem az öröm, hanem a harag zavarta meg józan eszüket. Egy helybeli tanár ugyanis arra vetemedett, hogy kilépve a passzív befogadói szerepből, aktívan kifejtse, azaz Albrecht Schafer művére felírja elítélő szavait. Az óriási nyomaton berlini óvodásokat láthatunk, amint éppen építőkockákból híres épületek „makettjeinek” összeállításán szorgoskodnak — mindezt fekete-fehérben, a hetvenes évek propagandaízű sajtófotóinak stílusában. Az úr utóbb feltárta vétkét (a nyomokat sikeresen eltüntették már a műről), megbánást tanúsított és értetlenkedett saját viselkedése felett. Mindezt persze felfoghatnánk szabad alkotói tettnek, avagy a beidegződések totális felrúgásának — ha nem lenne a felhevült műtárgyrongálás mostanában olyannyira elterjedt gyakorlat ^[2].

Pedig elmerenghetett volna Németh Hajnal videoloopján (Streaptase or not?) ^[3], hódolva a „kezünkben sör, a tévében vetkőző nő” férfias hagyományának. Persze itt még inkább becsapva érezhette volna magát: a lágymányosi hídon álló nőalak ugyanis valóban leveszi érzékien vörös melltartóját, csak éppen a feltárulandó erotikus látványt elfedi a nő testén feszülő csíkos póló. Hiába repül a mutatvány végén a csipkés alsónemű az arcunkba (azaz a kamerába), a nő elveszi, lassan (a póló alatt!) visszaapplikálja a testére, hogy aztán mindez kezdődjön elölről. Az elénk táruló mozdulatsorozat eleve lehetetlenné teszi a megszokott nézői pozíció — a személytelenségből és a kukkolásból eredő szexuális izgalom — élvezését, a mű címében feltett kérdés pedig egy általunk eddig pontosan definiáltnak tekintett fogalom szemantikai határainak kiterjesztését (vagy lezárását, kinek-kinek kedve szerint) indukálja.

Hasonlóan ellene megy minden elvárásunknak az a mű, amiből tetszőleges (a néző személyes döntése nyomán, akár saját tárgyai közül kiválasztott) kép/tárgy beszkennelése után egy másik, véletlenszerűen generált kép/tárgy képe kerül elő (Lendvai Ádám). Az alkotásra serkentett látogató végül is nem találkozik saját művével, de nem kényszerül arra sem, hogy üres kézzel távozzon: így működik a feketedoboz-modell a képzőművészet nyelvére átírva.

A kiállításon láthatunk teljesen tradicionális műfajúnak tűnő műveket is. Ilyen Olav Westphalen Ugródeszka című szobra, amit egyébként nem a művész, hanem egy másik alkotó készített el helyben, a megadott tervrajzok alapján. Itt is — mint az előző alkotás esetében — elválik a művész és a megvalósult mű közötti, egyértelműnek tételezett kapcsolat; bár művészetfilozófiai megközelítésből ez a probléma kissé már lerágottnak tűnik. Esetleg — ha már mindenáron meghökkentő tartalmakat kívánunk előhívni egy műből — közelíthetünk a cím felől: amit látunk, az egy igen ingatagnak és afunkcionálisnak tűnő trambulin, amely nem az úszómedence szélén, hanem egy galéria alagsori helyiségében áll. Na lám, máris becsapódtunk, hiszen külső tapasztalataink alapján kívánjuk behatárolni egy szobor értelmezési mezőit. Na és mit kezdünk majd akkor, ha kiderül, hogy nem is ez a mű címe?

Eva Maria Wilde installációja nem kíván a címével befolyásolni bennünket (Cím nélkül). A hatalmas, színjátszó oszlopok mint megannyi miniatürizált felhőkarcoló sorakoznak a falakon húzódó színes, geometrikus motívumok gyűrűjében. E térben hosszan és szívesen időztem, talán, mert üdítőnek és pihentetőnek tűnt, hogy végre nem kívánnak feltétlenül elképeszteni. De lehet, hogy csak az éberségem lanyhult.

Már-már megnyugodva helyezkedtem el az előtér fotelpárjának egyikében, amikor feltűnt, hogy a posztkoncept jeles képviselőinek (Menesi Attila/Christoph Rauch) egyik, a kiállítási tér belső alkotóelemét szinte észrevétlenül átalakító, rejtőzködő művét használom. A szituációt a kényelmes üldögélésre csábító sarok felett húzódó, aktivitásra serkentő szó (Forward, azaz Előre!) értelmezte át, finoman ütköztetve a két cselekvés közti, feloldhatatlan ellentétet.

Hasonlóan szinte mimikriszerűen olvadt a környezetbe Dominic Eichler két műve (Lucky 1., Lucky 2.), a hatalmasra növekedett szerencsepatkó és a bejárat előtt elhelyezett tartály. Erős volt a gyanúm, hogy ez utóbbiban szar (vagy ezt imitáló anyag) lehet, hiszen ez is egy klasszikus szerencsehozó anyag, bár szerencsére(!) véletlenül nem, csakis ügyes tornamutatványok útján lehet belelépni.

A dunaújvárosi Meglepetés kiállítás számomra legkedvesebb élményét Lendvai Ádám videomunkái jelentették. Az intermédia-szakos művész néhány perces vagy másodperces video-etüdjei egyrészt megcsillanó és igen szellemes ujjgyakorlatok (Titkok, Tarhegy, Betűk), másrészt komoly, elméleti kérdéseket igen eredetien felvillantó „szösszenetek” (Tükör előtt, Y2K probléma, Desktop). Egy plusz zsákocska, piros almával — ennek elrágicsálása azonban végképp szétfeszítené ezen írás kereteit. Tegyük az almáriumba, jól jön ez még a hidegebb napokra.

[2] Lásd Daniel Olbrychsky huszáros esetét a náci portrékkal, vagy az 1999-ben, a Kiscelli Múzeumban „alkotó” Nitsch-ellenes aktivistát.
[3] Akinek messze van Dunaújváros, január 27-ig megtekintheti vetkőzőszámot a MEO-ban is