Debord mappa
Erhardt Miklós: Előszó
Ebben a filmben [1] nem teszek semmilyen engedményt a közönségnek. Számos kiváló érvet tudok hozni a döntésem mellett; el is mondom sorjában.
Mindenekelőtt elég köztudott rólam, hogy sehol nem tettem engedményeket korom uralkodó gondolatainak, sem bármiféle hatalomnak.
Másfelől, bármely korszakról legyen szó, soha semmi fontosat nem közöltek még úgy, hogy kímélték volna a közönséget, még ha Periklész kortársai alkották is; márpedig a nézők manapság semmi olyat nem látnak a képernyő fagyos tükrében, ami egy demokrácia tisztes polgáraira emlékeztetne.
És ez itt a lényeg: ez a minden szabadságától megfosztott publikum, amellyel bármit meg lehet tenni, mindent inkább érdemel, mint kíméletet. A reklámszakma manipulátorai, jól tudván, hogy az ember hajlamos jogosnak tartani minden támadást, amit nem torol meg, szokásos cinizmusukkal ma nagy nyugodtan bejelentik, hogy „aki szereti az életet, moziba jár”. [2] Persze sem ez az élet, sem ez a mozi nem ér semmit; így aztán minden további nélkül fel is cserélhetők egymással.
A mozi közönségét, amely sosem volt igazán polgári és már nem is a nép adja, manapság szinte kizárólag egyetlen, egyébiránt igen népesre duzzadt társadalmi rétegből toborozzák: a kistisztviselők közül, akik a mai termelési rend számára létfontosságú „szolgáltatásokra” szakosodtak, úgy mint ügyvitel, ellenőrzés, karbantartás, kutatás, oktatás, propaganda, szórakoztatás és pszeudo-kritika. Ennyi elég is a jellemzésükhöz. Természetesen a még moziba járó közönséghez kell számítani ugyanezt a fajtát, csak fiatalabb kiadásban, mikor még csak inaskodik a fenti felügyeleti hatáskörök valamelyikében.
E híres rendszer realizmusa és eredményei alapján leszűrhető, miféle egyéni képességekkel rendelkeznek az általa kiképzett végrehajtók. Ezek aztán tényleg semmit nem értenek, mást se tudnak, mint hazugságokról hadoválni. Elszegényedett bérből és fizetésből élők, akik tulajdonosnak hiszik magukat, elbódított tudatlanok, akik azt képzelik, ki vannak okosítva, élőhalottak, akik azt hiszik, szavaznak.
Csak nézzük meg, mivé tette őket a termelési mód! Felfelé araszolva a ranglétrán azt a keveset is elvesztik, amijük volt, és cserébe azt kapják, ami senkinek sem kell. Gyűjtögetik a múlt minden kizsákmányoló rendszerének nyomorát és megaláztatását; éppen csak a lázadást nem ismerik belőlük. Kiköpött rabszolgák, akiket tömegével egészségtelen és sötét építményekbe zsúfolnak; szennyezett és ízetlen ételeket kapnak enni; nem gyógyítják ki őket folyton kiújuló nyavajáikból; sorsuk az állandó, pitiáner megfigyelés, a modern írástudatlanság [3] és a spektakuláris babonaság, ahogy a gazdáik érdeke megkívánja. Messzire telepítik őket a szülőhelyüktől, ismeretlen és ellenséges vidékre, követve a mai ipar koncentrációs igényeit. Csak számadatok idióták által felrajzolt grafikonokban.
Sorban halnak az utakon, minden influenzajárványban, minden hőhullámban, az ételeiket meghamisítók minden tévedésére, a számtalan vállalkozó minden jövedelmező újítására, amiket rajtuk tesztelnek. Embertelen létfeltételeik egyenes következménye a fizikai, szellemi és mentális leépülés. Folyton úgy beszélnek hozzájuk, mint engedelmes gyerekekhez, akiknek elég annyit mondani: „muszáj”, és már ugranak is. De közben úgy bánnak velük, mint a hülyegyerekekkel: tucatnyi, a semmiből előhúzott szakterület atyáskodó képviselői tébolyult zagyvaságokkal etetik őket, egyik nap ezt adva be nekik, másnap meg az ellenkezőjét.
El vannak választva egymástól, mert elveszett minden nyelv, amelyen bárhogyan is szóvá tehetnék egymás között a tényeket; elválasztja őket a szüntelen versengés a semmi hivalkodó fogyasztásában, amire korbáccsal kényszerítik őket, a versengéssel pedig a lehető legalaptalanabb, s így örökké kínzó irigység; sőt, el vannak szakítva a saját gyerekeiktől is, akik valaha egyetlen birtokát jelentették annak, akinek nincs semmije. [4] Már egész korán kiveszik kezükből az irányítást az utódaik, azaz immár vetélytársaik felett, akik többé oda sem bagóznak bamba véleményükre, és csak vigyorognak látványos bukásukon; megvetik, nem is ok nélkül, saját eredetüket, és jóval inkább gondolják magukat az uralkodó spektákulum gyermekeinek, valamiféle meszticeknek, akiket ezek a rabszolgák csak véletlenül nemzettek. A megjátszott révület homlokzata mögött a házaspárok és leszármazottaik jeges gyűlölettel méregetik egymást.
Ugyanakkor a kiteljesedett piaci társadalom kivételezett munkásai abban mégsem hasonlítanak a rabszolgákra, hogy önfenntartásra vannak ítélve. Helyzetük ennyiben a jobbágyokéval vethető össze, mert kizárólagosan kötődnek egyetlen vállalkozáshoz és annak sikeres üzletmenetéhez, még ha ezért nem is kapnak viszonzást; és főleg mert röghöz kötik őket egyetlen térben: a lakás, a hivatal, az autópályák, a nyaralóhelyek és a repülőterek mindig egyforma körében.
De van bennük valami a modern proletárokból is: a bevételük bizonytalansága, amivel szemben ott a kiadásaik programozott rutinja; és hogy egy szabad piacon kell áruba bocsátaniuk magukat anélkül, hogy a munkaeszközeiket birtokolnák, miután egyszerűen pénzre van szükségük. Árucikkeket kell vásárolniuk, és úgy intézték, hogy csakis olyasmivel tarthassanak kapcsolatot, ami maga is árucikk.
A gazdasági helyzetük azonban azért rokonítható mégis leginkább a „peonage” [5] sajátos rendszerével, mert a pénzt, amely körül egész tevékenységük forog, még pillanatokra sem kezelhetik. Csakis elkölteni tudják, miután túl kis mennyiségben kapják kézhez ahhoz, hogy felhalmozhassák. Végül persze kénytelenek lesznek hitelre fogyasztani; a számukra engedélyezett hitelt azután visszatartják a fizetésükből, és még több munkával kell törleszteniük. Mivel a javak elosztásának egész szervezete a termelés és az állam szervezetéhez kötődik, pimaszul lefaragják az adagjaikat, mind mennyiségben, mind minőségben, legyen szó ételről vagy a térről. Bár elvileg továbbra is szabad dolgozók és fogyasztók, mégsem fordulhatnak sehová máshová, mert mindenütt kigúnyolják őket.
Nem szívesen esnék abba a hibába, hogy ezeknek a kiemelt keresettel rendelkező bérmunkásoknak a helyzetét egy az egyben azonosítsam a társadalmi-gazdasági elnyomás korábbi formáival. Mindenekelőtt azért nem, mert ha félretesszük többlet hamis tudatukat és dupla vagy tripla részvételüket a szinte a teljes piacot elborító lehangoló szemétáradat vásárlásában, jól látjuk, hogy pusztán osztoznak a mai bérmunkások hatalmas tömegének szomorú életében (egyébként éppen azért bizonygatják sokan, milyen rosszul érzik magukat, hogy ennyi gyönyörűségben van részük, miközben távoli népek ki se látnak a nyomorból, mert naivan azt remélik, hogy így nem kell szembesülniük ezzel a bosszantó aprósággal) [6]. A másik ok, hogy ne keverjük össze őket a múlt nyomorultjaival, az, hogy sajátos pozíciójuk vitathatatlanul modern vonásokat hordoz.
A történelem során most először ezeknek a magasan képzett gazdasági szereplőknek, a munkájukon kívül, mindent maguknak kell csinálniuk: maguk vezetik az autójukat, kezdik maguk tölteni bele az üzemanyagot, maguk vásárolnak be, és maguknak főzik nyomorúságos ételeiket; magukat szolgálják ki a szupermarketekben, meg az étkezőkocsik utódaiban. [7] Gyorsan megszerezték ugyan az igencsak közvetve produktív szakképesítésüket, de rögtön azután, hogy mint fehérgallérosok ledolgozták a napi munkaadagjukat, minden mást a saját kezükkel kell csinálniuk. Korunk még nem hagyta maga mögött a családot, a pénzt, a munkamegosztást; de az elmondható, hogy ezeknek az embereknek a számára mindez már semmi tényleges valóságot nem hordoz: egyszerűen megfosztották tőle. Akiknek sosem jutott zsákmány, most csak az árnyékára ugranak.
Ha másból még nem vettük volna észre, milyen illuzórikus a gazdagság, amit a mai társadalom látszólag eloszt, ott van elégséges bizonyítéknak a tény, hogy ez az első zsarnoki rendszer, amely ennyire rosszul bánik az udvaroncaival, a szakértőivel és az udvari bolondjaival. Az ürességnek robotolnak, az pedig a saját képét viselő tallérokkal fizeti ki őket. Más szóval, ez az első eset, hogy a szegények minden másirányú bizonyíték ellenében azt hiszik, hogy a gazdasági elit részei. Ezeknek a nyomorult nézőknek nemcsak, hogy dolgozniuk kell, de értük senki sem dolgozik, és a legkevésbé éppen azok, akiknek fizet érte: mert még maguk a kereskedőik is inkább valamiféle munkafelügyelőnek tartják magukat, aki ellenőrzi, hogy elég vitézül vetik-e rá magukat a szánalmas pótlékokra, amiket kötelességük megvásárolni. Semmi nem tudja elrejteni a gyors elhasználódást, amely kezdettől be van építve nemcsak minden fizikai tárgyba, de a jogrendszer szintjén még a kevéske ingatlanjukba is. Ahogy nem örököltek semmit, úgy nem is hagynak semmit maguk után.
A mozi közönségének tehát mindenek előtt ezekkel a durva igazságokkal kellene szembenéznie, amelyek ennyire közelről érintik és közben ennyire el vannak rejtve előle; nem tagadható hát, hogy egy olyan filmnek, amely keserű szívességként végre megmutatja neki, hogy a baja nem annyira rejtélyes, mint gondolja, ráadásul nem is gyógyíthatatlan, éppen csak fel kéne számolnunk az osztályokat és az államot; hogy tehát egy ilyen filmnek, legalább ennyiben, volna érdeme. Mert más érdemet ne is várjunk tőle.
Ez a tisztelt publikum, amelyből csak úgy árad a kifinomultság, miközben mindenben igazolja, ami ráméretett, amely végignézi, ahogy az étel, amit eszik, a levegő, amit beszív és a lakás, amelyben lakik napról napra taszítóbb lesz, valójában csakis akkor háborodik fel a változáson, ha a moziról van szó, amit megszokott; és láthatólag ez az egyedüli megszokása, amit tiszteletben is tartanak. [8] Jó ideje talán én vagyok az egyetlen, aki ezen az érzékeny pontján irritálja. Mert a többiek, még ha annyira modernek is, hogy a napi sajtóvitákból merítenek inspirációt, a közönség ártatlanságát tételezik, és a mozi alapvető szokása szerint azt mutatják neki, ami a távolban történik: különböző sztárokat, akik helyette élnek, és akik után leselkedhet a mocskos bizalmasság kulcslyukán át.
A mozi, amiről itt beszélek, egy esztelen élet esztelen imitációja, reprezentáció, mely oly találékonyan nem mond semmit, oly ügyesen csal el egyórányi unalmat ugyanannak az unalomnak a tükörképével; puhány utánzat, a jelen balekja és a jövő hamis tanúja, amely, sok-sok mesével és nagyjelenettel, mindössze haszontalan pereg le, képeket hányva egymásra, melyeket elsodor az idő. [9] Micsoda gyermeki tisztelettel adózik mindenki a képeknek! Ennek a mindig lelkes és mindig becsapott vásári tömegnek ez való, hiszen nincs ízlése, mert soha nem volt egy boldog élménye sem, és a fájó élményeiből sem fog fel semmit, mert se ízlése, se bátorsága: olyannyira, hogy semmiféle csalás, legyen az általános vagy különös, nem képes megrengetni a hiszékenységét.
És akár hiszik, akár nem, mindazok után, amit a vak is lát, a többiek okítására szakosodott nézők között még mindig akad olyan idióta, aki szerint a moziban kimondott igazságban, amit nem bizonyítanak a képek, mindig van valami dogmatikus. A szezonális szellemi cselédség [10] irigykedve „a mester diskurzusának” [11] nevezi, ami leírja a szolgaságát; ami a főnökei nevetséges dogmáit illeti, azokkal oly mélyen azonosul, hogy nem is tud róluk. Mit kéne itt képekkel bizonyítani? Soha semmit nem bizonyított más, csak a valódi mozgalom, amely megszünteti a létező feltételeket, azaz egy adott korszak termelési viszonyainak szerveződését, és az annak talaján képződött hamis tudat különböző formáit.
Senki nem látott még olyat, hogy egy tévedés egy jó kép hiányában dőlt volna meg. Aki úgy véli, hogy a tőkések remekül fel vannak szerelkezve, hogy egyre fokozódó racionalitással menedzseljék a jólétünk növekedését és a különböző gyönyöröket, amelyeket megvásárolhatunk magunknak, az itt [12] csak hozzáértő államférfiakat fog látni; az pedig, aki úgy véli, hogy a sztálinista bürokraták bandája valóban a proletariátus pártja, csak szép munkásarcokat. A létező képek csak a létező hazugságokat bizonyítják.
A mozi épületét megrendezett anekdoták tégláiból húzták fel. Nem találni benne mást, mint ősöreg karaktereket a színház vagy a regény világából, csak tágasabb és mobilisabb színpadon, jobban kivehető jelmezekben és díszletek között. A társadalom, és nem a technológia tette ilyenné a mozit. Pedig lehetett volna történelmi vizsgálódás, elmélet, esszé, visszaemlékezés. Lehetett volna az a film, amin éppen dolgozom.
Ebben a filmben például csupa igazságot mondok olyan képekhez, amelyek mind jelentéktelenek vagy hamisak; olyan film ez, amely megveti a porszem-képecskéket, amelyekből áll. Semmit nem kívánok megtartani ennek az elavult művészetnek a nyelvezetéből, talán csak az ellensnittjét a világnak, amit nézett, meg egy hosszú fahrtot egy korszak mulandó gondolatai fölött. Igen, büszkén vállalom, hogy mindenféle szemétből csinálok filmet; és külön öröm, hogy éppen azok húzzák majd miatta az orrukat, akik hagyták szeméthalommá tenni az egész életüket.
Kiérdemeltem, hogy korom társadalma egyetemesen gyűlöljön, és igen bosszantana, ha egy ilyen társadalom szemében bármi más érdemem volna. De megfigyeltem, hogy még mindig a moziban keltem a legtökéletesebb és legosztatlanabb felháborodást. Olyannyira, hogy itt még lopni is kevesebbet loptak tőlem, mint másutt, legalábbis mostanáig. [13] Még a feltevést is mereven elutasítják, hogy egyáltalán létezem. Így hát nem is érnek fel hozzám a műfaj ilyen-olyan törvényei. Sőt, ahogy Swift mondta, „nem kis örömömre szolgál, hogy olyan művet mutathatok be, amely teljes egészében minden kritikán felül áll”. [14]
E korszak egész irodalma és filmművészete olyan tökéletes botrány, hogy csak azzal lehet majd úgy-ahogy mentegetni, ha egy nap úgy tesznek, mintha szó szerint nem lett volna semmi más, és valami homályos okból nem is lett volna lehetőség másra. Ugyan kérem! A saját példám elég ahhoz, hogy ezt az ügyetlen kifogást megsemmisítse. És miután se sok időbe, se sok fáradságba nem kerül, nincs is miért lemondanom erről a kis örömről.
Nem olyan természetes, mint ma hinni szeretnék, attól várni, hogy ilyen-olyan forradalmi újdonsággal lepjen meg, akinek a jelen feltételek között az a mestersége, hogy nála van a szó. Ez a képesség egyértelműen azok sajátja, akik mindenütt ellenségességgel és üldöztetéssel találkoznak, nem pedig állami elismeréssel. Mélyebb értelemben, bármilyen általános összefonódás is legyen oka az erről való hallgatásnak, biztosan állítható, hogy semmiféle valódi tiltakozás nem érkezik azoktól az egyénektől, akiket a tiltakozás hangoztatása társadalmi értelemben kicsit is feljebb emelt, mint az attól való tartózkodás tette volna. [15] Jól mutatja ezt a virulens szakszervezeti -és párt-személyzet közismert példája is, akik mindig készek egy újabb ezredévvel meghosszabbítani a proletárok keserveit, csak hogy tovább védelmezhessék őket.
Ami engem illet, csak azért lehettem ilyen szánalmas a moziban, mert másutt jóval nagyszabásúbb bűnöző voltam. Kezdettől fogva arra szántam el magam, hogy felforgassam a társadalmat, és eszerint cselekedtem. Akkor álltam erre az oldalra, mikor még szinte mindenki úgy hitte, hogy a mindent átfogó gyalázat, akár a burzsoá, akár a bürokratikus változatát nézzük, a legszebb jövő elé néz. És másoktól eltérően azóta sem változtattam az álláspontomon az idők változásával, sem egyszer, sem sokszor; inkább az idők változtak az én meglátásaimnak megfelelően. Van mit zokon venniük a kortársaimnak.
Így hát ahelyett, hogy mégegy tucatfilmet adnék hozzá a tucatfilmek tömegéhez, inkább kifejtem itt, miért nem tennék ilyet. A mozi által elregélt frivol kalandok helyett tehát megvizsgálok egy valóban fontos tárgyat: saját magamat.
Néha a szememre hányták, szerintem tévesen, hogy nehéz filmeket csinálok: akkor most tényleg csinálok egyet. Annak, aki azon háborog, hogy nem érti minden utalásomat, vagy aki még be is vallja, hogy nem képes pontosan követni, mire megy ki a játék, csak annyit mondok, ostorozza inkább a saját műveletlenségét és sivárságát, ne az én módszereimet; elvesztegette az idejét az egyetemen, ahol romlott tudást árulnak kis tételben, pult alól.
Ha végigtekintek az életemen, világosan látom, hogy nem csinálhatok úgynevezett filmművészetet. Erről azt hiszem bárkit könnyedén meggyőzhet a mostani mondandómnak mind a tartalma, mind a formája.
Mindenek előtt visszautasítom minden legendák leghamisabbját, miszerint én amolyan forradalom-teoretikus volnék. A mai percemberkék azt terjesztik, hogy az elmélet oldaláról fogtam meg a dolgokat, hogy elmélet-konstruktőr volnék, aki valami tudós épületet húzott fel, ahová csak be kell költözniük, ha megtudták valahonnan a címet, és amelynek az alapjait itt-ott át is rendezhetik ‒ majd tíz év múlva, odébb téve három papírlapot ‒, hogy eljussanak a végső elméleti tökéletességhez, ami elhozza nekik az üdvösséget.
De az idő háborújában az elméletek csak meghalni jók: olyan, több-kevesebb erőt képviselő egységek ezek, amelyeket a megfelelő pillanatban kell bevetni a harcban, és bármilyen érdemeik vagy hiányosságaik is legyenek, csak akkor van hasznuk, ha éppen kéznél vannak a szükség idején. Ahogy az elméleteket le kell cserélni, mert döntő győzelmeik ‒ még inkább, mint részleges vereségeik ‒ elkoptatják őket, úgy semmilyen életerős korszak sem elméleti szülemény: azokat valami játék, viszály vagy éppen egy utazás kelti életre. A forradalomra is áll, amit Jomini [16] a háborúról mond; hogy az „egyáltalán nem egzakt, dogmatikus tudomány, hanem művészet, amely néhány általános elvnek engedelmeskedik; és még annál is inkább szenvedélyes dráma”.
Miféle szenvedélyek fűtenek minket, és mire jutunk velük? A legtöbb ember annyira rabja bizonyos parancsoló megszokásoknak, hogy még ha teljes egészében forradalmasítani akarja is az életet, nulláról újrakezdeni és mindent másképp csinálni, semmi furcsát nem talál abban, hogy válasszon egyet a rendelkezésére álló szakirányok közül, majd utána elfoglaljon valami pozíciót, vagy különböző fizetett munkákat végezzen a szakértelmének megfelelően vagy kicsivel afölött. Hát ezért van, hogy akik megosztják velünk ilyen-olyan gondolataikat a forradalomról, azt általában már inkább elhallgatják, hogyan is élnek.
Mivel azonban én nem hasonlítok rájuk, a magam részéről csak annyit mondhatok: „Hölgyek és leventék, szerelmek, kalandok, s harcz az én tárgyaim, mikről danolandok”, egy páratlan korszakból. [17]
Mások aszerint orientálják és méricskélik utólag a múltjukat, hogy milyen pályát futottak be, milyen javakra tettek szert, alkalmasint milyen tudományos vagy esztétikai műveket halmoztak fel, amelyek megfeleltek a társadalmi keresletnek. Miután minden efféle céltudatosságnak híján voltam, nem tudom másként megragadni e zavaros idők múlását, mint felidézve a számomra valóságos alkotóelemeit, szavakkal és képekkel, amelyek hasonlítanak rájuk: nappalokat és éjszakákat, városokat és lakóikat, s mindennek mélyén a szakadatlan háborút.
Életem Európa néhány országában töltöttem, és a század közepén, [18] tizenkilenc évesen lettem a magam ura; hogy azon nyomban a lehető legrosszabb hírű társaságban találjak otthonra.
Párizsban történt, a városban, amely akkor olyan szép volt, hogy sokan inkább voltak ott szegények, mint bárhol másutt gazdagok.
Ma, mikor már semmi nem maradt belőle, ki tudná ezt megérteni, azokon kívül, akik még emlékeznek dicsőségére? Ki más tudhatná, miféle küszködések és örömök voltak osztályrészünk ezen a helyen, ahol ma minden oly sivár és nyomasztó?
„Itt volt Vu királyának ősi lakhelye. A fű békésen nő romjan. – Amott a Csinek egykor fényes és rettegett vára. – Mindennek vége, minden együtt áramlik, tettek és emberek – mint a Jangce-kiang végtelen habjai, amelyek belevesznek a tengerbe.” [19]
Párizs akkoriban, a húsz arrondissement [20] határain belül, sosem merült teljesen álomba, s hagyta, hogy a tivornyák éjjelente átfolyjanak egyik negyedből a másikba. Lakói még nem űzettek el és szórattak szét. [21] Ugyanaz a nép maradt, amely tízszer barikádozta el az utcákat, és amely elől királyok futottak. Ez a nép még nem képeken élt. Mikor a város még az ő otthona volt, senki nem merte volna olyasmivel etetni vagy itatni, amit a pótszervegyészet akkor még feltalálni is félt.
A városközpont házai még nem kongtak az ürességtől, nem adták el őket jöttment mozinézőknek, akik távoli mennyezetgerendák alatt látták meg a napvilágot. A modern piacgazdaság se jött még megmutatni, mi minden történhet egy utcával. [22] A városrendezők senkit sem kényszerítettek messze nyugovóra térni.
Nem láttuk még elsötétülni a napot és az égboltot, a kormány mulasztásából, és a légszennyezés hamis köde sem borította örökké a dolgok mechanikus keringését ebben a siralom völgyében. A fák még nem fulladtak meg, a csillagokat még nem oltotta ki az elidegenedés terjedése.
Mint mindig, a hazugok voltak hatalmon; de a gazdasági fejlődés még nem adta kezükbe az eszközöket, hogy mindenben hazudhassanak, sem hogy az egész termelés tényleges tartalmának meghamisításával igazolhassák a hazugságaikat. Ugyanúgy megdöbbentünk volna, ha akkor látjuk kinyomtatva az azóta betonból és azbesztből szerkesztett könyveket, és Párizs közepén tornyosulni a lapos szofizmusokból felhúzott épületeket, mintha ma újra megjelenne egy Donatello vagy egy Thuküdidész.
Musil jegyzi meg A tulajdonságok nélküli emberben, hogy „vannak szellemi tevékenységek, ahol nem a nagy könyvek, hanem a kis értekezések szolgáltathatják büszkeségünk alapját. Ha valaki felfedezi például, hogy a kövek eddig meg nem figyelt körülmények között képesek beszélni, e forradalmasító jelenség bemutatására és magyarázatára alig néhány oldalt venne igénybe.” [23] Én sem szaporítom hát a szót bejelentvén, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben Párizs megszűnt létezni. Párizs lerombolása mindössze példaértékű illusztrációja annak a halálos kórságnak, amely most minden nagyvárost magával ragad, és ez a kór maga sem más, mint egy a társadalom anyagi hanyatlásának számos tünete közül. De Párizsnak több vesztenivalója volt, mint bármelyik másiknak. Nagy ajándéka a sorsnak, ha akkor lehettünk fiatalok ebben a városban, mikor még utoljára izzó tűzben ragyogott.
Volt akkoriban a folyó bal partján ‒ nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyamba, és nem is érinthetünk kétszer halandó anyagot egyazon állapotában [24] ‒ egy városnegyed, ahol a tagadás ülte torát. [25]
Közhelyszámba megy, hogy még a nagy változások tépázta korszakok legújítóbb szellemei is nehezen szabadulnak a sok idejétmúlt gondolattól, és legalább néhányat megtartanak belőlük, mert egyetemesen elfogadott állításokat lehetetlennek tűnik egy az egyben elvetni mint hamisat és értéktelent.
De hozzá kell tegyük, mint aki a gyakorlatból ismeri az ilyen ügyeket, hogy az akadályok azonnal elhárulnak, ha emberek egy csoportja elkezdi egész létét éppen annak tudatos elutasítására feltenni, ami egyetemesen elfogadott; és magasról tesz a lehetséges következményekre.
Akik akkor ott gyülekeztek, mintha a kezdet kezdetétől, és nyíltan kimondva, azt a titkot tették volna meg a cselekvés fő irányelvének, amit, úgy mondják, a Hegy Öregje [26] is csak élete utolsó óráján osztott meg fanatikus hívei legmegbízhatóbb vezérével: „Semmi nem igaz; mindent szabad.” A jelenben senkinek nem tulajdonítottak semmi fontosságot, aki nem tartozott közéjük, és úgy vélem, igazuk volt; a múltból pedig, ha bárki is rokonszenvet keltett bennük, az Arthur Cravan [27] lehetett, tizenhét állam dezertőre, s talán még Lacenaire, [28] a bandita-költő.
Ezen a helyen a szélsőség ünnepélyesen függetlennek nyilvánította magát mindenfajta különös ügytől, és kevélyen elvetett mindenféle tervet. A már megingó társadalom ‒ amely ennek még nem volt tudatában, mivel a régi szabályokat mindenütt másutt betartották ‒ egy pillanatra szabad utat engedett annak, amit általában elnyom, de eltörölni sosem tud: a megátalkodott alvilágnak; a föld sójának; azoknak, akik minden további nélkül készek lángba borítani a világot, csak hogy nagyobb legyen a fényesség.
„488. Cikkely. Nagykorúnak számít az a személy, aki betöltötte 21. életévét; ekkortól minden polgári jogát gyakorolhatja.” [29]
„Létre kell hozni a szituációk tudományát, amely egyes elemeit a pszichológiától, a statisztikától, a városrendezéstől és az erkölcstantól kölcsönzi. Ezek az elemek együttesen egy tökéletesen új célt szolgálnak majd: ez pedig szituációk tudatos megalkotása.”
„Nincs is szó de Sade-ról ebben a filmben.”
„A rend uralkodik és nem kormányoz.”
„Fegyverbolondok. [30] Emlékeztek. Így volt. Senki sem volt elég jó nekünk. Pedig… Veri a jég az üveg cégtáblákat. Erre a bolygóra emlékezni fogunk.” [31]
„489. Cikkely. Ha a nagykorú személy gyengeelméjűségben, demenciában vagy dührohamoktól szenved, a jogok gyakorlásából kizáratik, még ha az állapota mutat is világos időszakokat.”
„Az összes rosszkor jött válasz után, és az öregedő ifjúság mögött, magasról száll le az éj.”
„Elveszett gyermekként éljük befejezetlen kalandjainkat.”
A film, amit akkoriban csináltam, persze jól feldühítve vele a leghaladóbb esztétákat, így ment elejétől végig; és miközben ezek a szánalmas mondatok elhangzottak, csak a teljesen üres, fehéren világító vásznat lehetett látni, ráadásul meglehetősen hosszú fekete szekvenciákkal megszakítva, amikor is teljes csend volt. Vannak biztosan, akik szeretnék remélni, hogy a tapasztalat időközben építőleg hatott a tehetségemre és a szándékaimra. Ez tehát valamiféle javulás tapasztalata volna, abban, amit már egyszer elutasítottam? Ne nevettessenek! Ha valaki fiatalon ennyire tűrhetetlen mozit akart csinálni, miért bizonyulna vajon idősebb korára befogadhatóbbnak? Ami ennyire rossz, soha nem javulhat meg igazán. Hiába mondják: „Megöregedett; megváltozott”; azért ugyanaz is, aki volt. [32]
Ezen a helyen, a háborgás rövid életű fővárosában, ha volt is a kiválasztottak csapatában néhány tolvaj, itt-ott egy gyilkos, mindenki létét elsősorban a tüneményes tétlenség jellemezte; és minden bűn és törvényszegés között, amit a hatóságok a számlájukra írtak, ez találtatott a legfenyegetőbbnek.
A lehető legtökéletesebb labirintus volt ez, hogy csapdába ejtse az utazót. Aki két napra megpihent, ott is ragadt, legalábbis amíg létezett; de a többséget még itt érte utol, jócskán fiatalon, a vég. Nem hagyta el senki ezt a néhány utcát és ezt a néhány asztalt, hol az idő egyszer a csúcsára hágott. [33] Mindenkit büszkeséggel töltött el, hogy állja e nagyszerűen katasztrofális kihívást; és valóban úgy hiszem, hogy azok közül, akik arra jártak, senki sem tett szert a legcsekélyebb tisztes hírnévre sem a világban.
Mindenki több pohárral gurított le naponta, mint ahány hazugságot egy szakszervezet mond egy egész vadsztrájk alatt. A rendőrosztagok, melyeket számos besúgó segített, folytonosan razziáztak mindenféle indokkal, de leggyakrabban kábítószert és olyan lányokat kerestek, akik még nem töltötték be a tizennyolcadik évüket. Ezek a kedves gazfickók és büszke fiatal lányok jutottak eszembe, akikkel együtt jártam a sötét mellékutcákat, amikor évekkel később, melyek mind úgy teltek, semmiről sem lemondva, mint az akkori éjszakák, meghallottam a dalocskát, amit az olasz bebörtönzöttek énekelnek: „És a sok kisleány, kik mindent megadnak neked, / előbb rád köszönnek, majd kezüket nyújtják… / A Filangeri utcában áll egy harang; / ha megkondul, új ítélet sújt le… / Az ifjúság színe-virága börtönben hullik el.” [34]
Bárhogy megvetettek is minden ideologikus légvárat, és az sem érdekelte őket túlságosan, igazat ad-e nekik a jövő, ezek a kárhozott lelkek nem tartották rangon alulinak a világ arcába vágni, mi következik. Megvalósítani a művészetet, a katedrálisban Isten halálát hirdetni, az Eiffel-torony levegőbe röpítését tervezgetni ‒ ilyen apróbb botrányokra vetemedtek időről-időre azok, akinek már a puszta élete is állandó botrányt jelentett. Azt is kibeszélték egymás közt, hogy egyes forradalmak miért buktak el; rákérdeztek, létezik-e valóban proletariátus, s ha igen, mi is volna az.
Mikor róluk beszélek, talán mintha megmosolyognám őket; de erről szó sincs. A borukat ittam. [35] Hű vagyok hozzájuk. És nem gondolom, hogy a későbbiekben bármiben is jobb lettem volna annál, amilyen ők voltak akkor.
Amekkora erővel a megszokás és a törvények nehezedtek ránk, próbálták szétszórni a társaságunkat, senki sem lehetett biztos benne, hogy ott lesz még, mire vége a hétnek; és ott volt minden, amit valaha szerettünk. Az idő erősebben égetett, mint másutt, és egyre fogyott. Éreztük, ahogy remeg a föld.
Sokunkat elvitt az öngyilkosság. „A többit megölte a rum s a sátán”, ahogy a dal is mondja. [36]
Az igazi élet útjának felén sötét melankólia fogott el minket, ott volt minden szomorú heccelődésünkben, az elveszett ifjúság korcsmájában.
„Gyönge Bábok vagyunk, s Ő tologat / ide-oda az óriási Sakk / Éj- s Nap-kockáin: megtámad, kiüt / s a Dobozba egyenkint visszarak.” [37]
„Hány késő század adja majd elő e büszke tettet még nem született országokban s nem ismert nyelveken.” [38]
„Mi az írás? A történelem őrzője… Mi az ember? A halál rabszolgája, átutazó, vendég egyetlen helyen… Mi a barátság? A barátok egyenlősége.” [39]
„Bernát, mit akarsz hát a világtól? Látsz-e ott olyat, mi boldoggá tenne?… Elszáll az, elröpül, mint egy álomkép, mely örömfélét ád, míg velünk van, de magunkra hagyván minket nem marad más utána, csak a baj… Bernát, Bernát, mondta, nem tart örökké e zsenge ifjúság…” [40]
De semmi nem adta vissza jobban ezt a jelent, mely nem ismert pihenést és nem volt kijárata, mint a teljes egészében önmagába visszaforduló ősi mondás, amely betűről betűre úgy épül, mint egy labirintus, amelyből nem juthat ki az ember, s így tökéletesen egybefogja a kárhozat formáját és tartalmát: In girum imus nocte et consumimur igni. Körben járunk az éjszakában, és felemészt minket a tűz.
„Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel… Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé… Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:… Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak; ideje a bontásnak és ideje az építésnek… Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak… Jobb, amit az ember szemmel lát, mint a lélek kívánsága; de ez is hiábavalóság és a léleknek gyötrelme!… Nem szállhat perbe azzal, aki hatalmasabb nála, hisz az ember nem tudja, mi válik javára földi életének pár napján, sem abban az időben, melyet mint árnyék tölt el.” [41]
„Nem, keljünk át a folyón, és pihenjünk le a fák árnyékában.” [42]
Ott tettük szert erre a keménységre, amely végigkísérte életünk minden napját; s amely sokunknak megengedte, hogy könnyű szívvel háborúba szálljunk az egész földdel. Ami pedig az én esetemet illeti, felteszem, az akkori körülmények tették, hogy ilyen természetességgel követtem az események láncolatát, benne a rengeteg erőszakkal és szakításokkal, amit oly sokan megszenvedtek; hogy ennyi évet töltöttem, hogy úgy mondjam, késsel a kezemben.
Talán kicsit több szánalom lett volna bennünk, ha találtunk volna valamilyen futó vállalkozást, amelyhez érdemesnek láttuk volna csatlakozni? De egy ilyen sem volt. Az egyedüli ügyet, amit képviselni tudtunk, magunknak kellett meghatározni és előre vinni. Nem létezett semmi fölöttünk, amit tisztelhettünk volna.
Aki így gondolkodik és így cselekszik, bizony nem sok megértést mutat azok iránt, akik valamit jónak vagy legalább megőrzendőnek találnak a létező feltételek között; vagy azok iránt, akik letévednek az útról, amit úgy tűnt, követni akarnak; sőt, néha még azok iránt sem, akiknek lassabb a felfogása. Mások, később, támogatni kezdték a mindennapi élet forradalmát, óvatos hangon vagy éppen elkurvult tollal; de csak távolról, egy csillagász nyugodt magabiztosságával. Mindeközben az, akinek alkalma volt részt venni egy ilyen próbálkozásban, és valahogy megmenekült a tüneményes katasztrófáktól, amelyek övezték vagy követték, már nincs ilyen könnyű helyzetben. A korszak forrósága és hidege nem hagy el soha. Magadnak kell felfedezned, hogyan lehet megélni a holnapokat úgy, hogy méltó legyen e csodás kezdethez. Az illegalitás első élményét az ember mindörökké ki akarja tartani.
Íme, így kapott apránként lángra a tűzvészek új korszaka, melynek a ma élők közül senki nem látja majd a végét: az engedelmesség halott. Csodálatos dolog megállapíthatni, hogy a forrongás, mely egy ennyire jelentéktelen, ilyen tiszavirág életű környékről indult el, végül megingatta a világ rendjét. (Soha semmit ilyen módszerekkel nem lehetne megingatni egy harmonikus társadalomban, amely uralja az erőit; de a miénk, már tudjuk, épp nem ilyen volt.)
Ami engem illet, sosem bántam meg egy tettemet sem, és bevallom, még mindig nem tudom elképzelni se, mit tehettem volna másképp, lévén hogy vagyok, aki vagyok. [43]
A konfliktus első szakasza, minden kíméletlensége ellenére, a mi oldalunkon a statikus védekezés jegyeit mutatta. A spontán kísérletezés, amit elsősorban a saját köreink határoztak meg, nem volt elég tudatos, és sokáig azt sem vettük észre, milyen nagy lehetőségeket tartogat a minket körülvevő, láthatóan ellenséges univerzum a felforgatásra. Mikor a védelmünk kezdett összeomlani, és volt, akinek már inába szállt a bátorsága, néhányan arra gondoltunk, nincs más választásunk, mint támadó perspektívába helyezkedni: ahelyett tehát, hogy visszaásnánk magunkat a mámorító pillanat erődítményébe, levegőhöz kell jutnunk, kitörnünk a nyílt terepre, majd az állásainkat tartva egyszerűen nekilátnunk teljesen lerombolni ezt az ellenséges univerzumot, hogy majd a végén lehetőség szerint újjáépítsük, egész más alapokon. Voltak ugyan történelmi előzmények, de már feledésbe merültek. Fel kellett fedeznünk, mi a dolgok alakulásának iránya, és olyan tökéletesen elutasítani ezt az irányt, hogy egy szép nap már kénytelenek legyen úgy fordulni, ahogy mi akarjuk. Clausewitz kedélyesen jegyzi meg valahol: „Akiben megvan a zsenialitás, annak használnia kell – ez teljesen megfelel a játékszabályoknak.” Baltasar Gracián pedig: „Az alkalom középpontjába az idő nyiladékán át visz az út.” [44]
De hogyan is feledhetném őt, akit ott látok mindenütt a kalandunk legnagyszerűbb pillanatában; [45] őt, aki e kétségekkel teli napokban új utat nyitott előttünk, s azon oly gyorsan haladt, maga választva meg kísérőit? Abban az évben senki sem ért fel vele. Mondhatni, már azzal megváltoztatta a várost és az életet, hogy rájuk tekintett. Egyetlen év alatt egy évszázadra elegendő anyagot fedezett fel a követeléseinkhez; ő hódította meg a városi tér igazi mélységeit és rejtélyeit.
A mindenkori hatalmak, a maguk szegényes, meghamisított információival, amelyek majdnem ugyanúgy félrevezetik őket magukat, mint ahogy megszédítik az irányításuk alá rendelteket, még fel sem mérhették, mibe került nekik ennek az embernek a pillanatnyi feltűnése. De mit számít? A hajótöröttek csak a vízre írják nevüket. [46]
A világ felfordításának képletét nem könyvekben kerestük, hanem csavarogva. Nagyszerű sodródás volt ez, semmi sem volt olyan, mint az előző nap; és sosem volt vége. Különös találkozások, tekintélyes akadályok, nagyszabású árulások, nyaktörő igézetek, volt minden ebben a hajszában e másik, elátkozott Grál után, amely senkinek sem kellett. S ekkor, egy szerencsétlen napon, a legnagyobb játékos köztünk eltévedt az őrület erdejében. ‒ A legnagyobb őrület az, ahogy ma az életet szervezik.
Vajon megtaláltuk végül vágyaink tárgyát? Úgy lehet, legalább egy futó pillantást vethettünk rá; mert az mindenesetre nyilvánvaló, hogy attól kezdve már az igazi élet fényében értettük meg a hamisat, és valami igen különös vonzerő birtokába jutottunk: mert ettől kezdve aki csak a közelünkbe került, a követőnknek akart szegődni; újra felfedeztük tehát az egység megosztásának titkát. Akármit is értettünk meg, nem rohantunk bejelenteni a televízióban. Nem ácsingóztunk tudományos kutatói támogatásra, sem a zsurnaliszta értelmiség dicshimnuszaira. Olajat vittünk oda, ahol égett a tűz.
Így hát egyszer s mindenkorra az ördög pártjára álltunk, azaz a történelmi gonosz pártjára, amely megszünteti a létező feltételeket; a „rossz oldalra”, amely úgy csinál történelmet, hogy aláás minden létező elégedettséget.
Akik, jobb időkre tartogatva magukat, nem kezdtek még el élni, és ezért rettegnek az öregedéstől, valójában egy örök paradicsomba vágyakoznak. Az egyik ezt a totális forradalomban látja, a másik ‒ néha ugyanaz ‒ magasabb fizetési besorolásban. Egyszóval azt várják, hogy végre hozzáférhessenek ahhoz, amit annyit bámultak a spektákulum kifordított képeskönyvében: az örökké jelenvaló boldog egységhez. [47] Akik viszont az időt választották fegyvernek, tudják, hogy a fegyverük egyben az uruk is; és hogy ezen nincs mit siránkozni. Azoknak is az ura, sőt, még kegyetlenebb, akiknek nincs fegyverük. Aki nem éri be a fejére állított világ csalóka világosságával, az a hívek szemében mindig vitatott legenda lesz, láthatatlan sanda szellem, a sötétség züllött hercege. Végül is nem rossz cím ez: tisztesebb, mint bármi, amit a mai „felvilágosodás” rendszere osztogat.
Tehát a Megosztás Fejedelme – „a sérelmet szenvedő” [48] – követeinek álltunk, és belevágtunk a munkába, hogy megkeserítsük mindazok életét, akik az emberiséggel azonosítják magukat.
A következő évek során húsz országból jöttek össze emberek, hogy belépjenek ebbe a határtalan követelésekkel fellépő, sötét összeesküvésbe. Mennyi ötletszerű utazás! Mennyi hosszú vita! Mennyi titkos találkozó Európa összes kikötőjében!
Így vázoltuk fel a lehető legjobb programot, hogy elültessük a tökéletes gyanakvást a társadalmi élet egészével szemben: osztályok és szakterületek, munka és szórakozás, áru és városrendezés, ideológia és állam – bebizonyítottuk, hogy mind szemétre való. És helyettük a program nem ígért semmi mást, mint korlátlan és szabad autonómiát. Ezek a távlatok mára bekerültek a köztudatba, és mindenütt vagy értük vagy ellenük folyik a harc. De akkor nyugodtan tűnhettek volna eszementnek is, ha a modern kapitalizmus viselkedése nem lett volna még eszementebb.
Voltak akkoriban is néhányan, akik több-kevesebb következetességgel egyetértettek a kritikánk egyik vagy másik pontjával, de olyan egy se, aki mindet elfogadta volna; olyan meg még kevésbé, aki ki is tudta volna bontani és játékba tudta volna hozni őket. Ezért van, hogy a korszak többi forradalmi kísérlete a legkisebb hatással sem volt a világ átalakulására. [49]
Agitátoraink mindenütt terjesztették a gondolatokat, amelyekkel osztálytársadalom nem élhet együtt. A rendszert kiszolgáló értelmiségiek, akik egyébként jól láthatóan a rendszernél magánál is mélyebbre süllyedtek, ma nagyban vizsgálgatják ezeket a mérgeket, hátha találnak rájuk ellenszert; de nem fog nekik sikerülni. Korábban ugyanilyen nagy erőkkel igyekeztek észre sem venni őket, de azt is hiába: ilyen ereje van az idején mondott szónak. [50]
Miközben lázító cselszövéseink behálózták az egész kontinenst, és kezdtek feltűnni a többin is, még mindig Párizsban keresztezték legtöbbször egymást az útjaink, ahol oly könnyen észrevétlen maradhat az ember. De már más volt a táj, és végül minden leromlott és széthullott.
És mégis, ahogy szemünk előtt peregtek az utolsó napok, a lemenő nap még hagyott néhol egy-egy fénysugarat ebben a pusztulásra ítélt szépségben, melynek részletei utoljára magukkal ragadhattak minket. Hamarosan fel kellett adnunk a várost, melyben oly szabadok lehettünk, de amely mindjárt teljesen az ellenségeink kezébe kerül. Már nincs menekvés vak törvényeik elől, amelyek mindent a saját képükre formálnak, mint valami temetőt: „Ó nyomorúság! Ó fájdalom! Párizs reszket!” [51]
Fel kellett hát adnunk, de nem anélkül, hogy ne próbáltuk volna erővel bevenni; [52] végül azért kellett feladnunk, mint előtte már annyi más dolgot, hogy kövessük az utat, amelyet különös háborúnk szükségletei jelöltek ki, és amely oly messzire vitt minket.
Mert a szándékunk nem volt más, mint a gyakorlatban megmutatni, hol húzódik a választóvonal azok között, akik még akarják a fennálló rendet, és akik nem akarják többé.
Más koroknak is megvolt a maguk nagy konfliktusa, amit sosem maguknak választanak, de az embert mégis választás elé állítja. Ez egy egész nemzedék vállalkozása, amely birodalmakat és kultúrákat szökkent szárba vagy tipor el. Be kell venni Tróját; vagy éppen meg kell védeni. Ezek a pillanatok, mikor az emberek két ellenséges táborra szakadnak, és többé sosem látják egymást, valahol mind hasonlítanak egymásra.
Szép az a pillanat, amelyben a világrend ellen indul támadás. [53]
Már alig észlelhető kezdetekor is tudja az ember, hogy igen hamar, történjék bármi, semmi sem lesz ugyanaz, mint volt.
Az ilyen támadás lassan fejlődik fel, majd felgyorsul, átlépi a pontot, amely után nincs többé visszatérés, és visszavonhatatlanul összecsap azzal, ami addig a pillanatig támadhatatlannak látszott; szilárdan állt, mindenfelől védve, de egyben arra ítéltetett, hogy megrengessék és felforgassák.
Ezt tettük hát, mikor az éjszakából kilépve még egyszer magasba emeltük a „régi jó ügy” [54] zászlaját, és nyomulni kezdtünk előre az idő ágyútüzében.
Az út során sokan elestek közülünk, sokat foglyul ejtett az ellenség, másokat sebesülés tett harcképtelenné, és volt olyan is, aki talán félelemből hátrébb húzódott; de merem mondani, hogy alakzatunk egy pillanatra sem bomlott fel, míg csak bele nem vetettük magunkat a pusztítás szívébe.
Sosem igazán értettem, amit oly gyakran a szememre hánynak, hogy egy értelmetlen támadásban vesztegettem volna el ezt a remek csapatot, ráadásul Nero módjára talán még valami örömet is találva ebben. Persze elismerem, hogy én választottam meg a támadás pillanatát és irányát, így természetesen vállalom is a felelősséget a történtekért. De mégis, mit kellett volna tenni? Nem megütközni az ellenséggel, amely maga már fel is vonult ellenünk? És vajon nem álltam-e ott mindig ott pár lépéssel az első vonal előtt? Az olyanok, akik sosem cselekszenek, szeretnék azt hinni, hogy az ember teljesen szabadon választja meg azok kiválóságát, akikkel harcba indul, ahogy a megállíthatatlan végső csapás helyét és idejét is. Ám ez nem így van: azzal kell dolgozni, amink van, és a ténylegesen támadható ellenséges állások közül kell kiválasztani, hogy melyiket rohanja meg az ember, ha alkalmasnak érzi a pillanatot; különben úgy tűnik el a süllyesztőben, hogy nem tett semmit. Szun-ce, a nagy stratéga, már régen megmondta, hogy „egy hadművelet egyformán járhat előnyökkel és veszélyekkel”. Ahogy pedig Clausewitz megjegyzi, „a háborúban mindig nagy a bizonytalanság a két fél kölcsönös helyzetét illetően. Hozzá kell szokni, hogy az általános valószínűség alapján cselekedjünk, mert illúzió olyan pillanatra várni, amelyben nincsenek ismeretlen tényezők…”. Szemben a történelem szemlélőinek képzelgéseivel, akik a Szíriusz magasából játsszák a stratégát, sosem a minél kifinomultabb elmélet garantálja egy esemény végkimenetelét, hanem a megvalósult esemény kezeskedik az elméletért. Így tehát kockáztatni kell, és készpénzben fizetni, ha látni akarjuk a lapokat. [55]
Más, földközelibb szemlélők, miután még messziről sem látták a támadás kezdetét, csak a végét, egy és ugyanazon a dolognak vették a kettőt; és úgy találták, hogy a soraink bizony már nem egészen egyenesek, és az egyenruhák sem tűnnek egyformán kifogástalannak. Alkalmasint ez az ellenséges tűznek volt köszönhető, amelynek túl hosszan voltunk kitéve. A csata vége felé már az eredmény, és nem a külső alapján illik ítélni. Ha azokat hallgatja az ember, akiknek mintha igen rosszul esne, hogy a csata nélkülük zajlott, mindössze annyit értünk el, hogy az élcsapat feláldozta magát, és tökéletesen megsemmisült az összecsapásban. Nos, szerintem meg éppen ez volt a dolga.
Az avantgárdnak csak egy ideje van; és a legjobb, ami történhet vele, a szó teljes értelmében, hogy betölti az idejét. Mögötte már tágasabb terepen zajlanak a hadműveletek. Épp elégszer láttuk, hogy miután véghez vittek egy-két vakmerő hőstettet, ezek az elitegységek még mindig ott masíroznak a kitüntetéseikkel, aztán pedig szembefordulnak az üggyel, amit egykor védelmeztek. Semmi ilyesmitől nem kell tartani azok esetében, akiket teljesen felemésztett a támadás.
Mi jobbat vártak vajon ezek a fanyalgók? A különös tönkremegy a küzdelemben. [56] Egy történelmi terv biztosan nem tehet úgy, mintha örökké megőrizné a fiatalságát a csapások alatt.
Az érzelgős szemrehányások pont olyan hiábavalók, mint a pszeudo-stratégiai csűrés-csavarás! „Csontod a trójai földben itt rothadna, s a dolgunk sem vittük vala véghez” [57].
- Frigyes, Poroszország császára így utasított rendre egy tétovázó fiatal tisztet a csata előtt: „Kutya! Hát az örök életre tartogatja magát?” Szarpédón pedig így szólt Glaukoszhoz az Iliász tizenkettedik énekében: „Hisz, bajtárs, ha talán e csatából megmenekülve már örökéletüek lennénk s örökifjak is egyben, én se rohannék így a legelső sorba csatázni, és téged se tüzelnélek híres viadalra: ám miután a halálnak végzete számtalan úgyis, és a halandó tőlük nem tud megmenekülni, induljunk…” [58]
Mikor eloszlik a füst, másképp látunk sokmindent. Egy korszak véget ért. Hiába is kérdeznénk, mit értek a fegyvereink: hisz ott maradtak az uralkodó hazugság rendszerének mellében. S az mindörökre elvesztette az ártatlanság látszatát.
E ragyogó szétszórattatás után felismertem, hogy sietve fedezékbe kell húzódnom a túlságosan is harsány hírnév elől. Tudnivaló, hogy mikor a társadalom helyet csinál a legádázabb ellenségei számára a spektákulumában, egyben egyfajta békét is köt velük. Jelenleg jómagam vagyok az egyetlen, aki rendelkezik valamiféle ‒ illegális és sötét ‒ hírnévvel, és akit mégsem sikerült rávenni, hogy fellépjen a lemondás színpadán.
A nehézségeknek ezzel még nincs vége. Ugyanolyan visszatetszőnek találnám a társadalom ellenében tekintéllyé válni, mint a társadalomban magában; és ennek már nagyobb súlya van. Több esetben el kellett hát utasítanom a felkérést, hogy ennek vagy annak a felforgató kísérletnek az élére álljak ‒ bár egyik hierarchia-ellenesebb volt, mint a másik, mégis vezérnek akartak, ismervée ezirányú tehetségemet és tapasztalataimat. De meg akartam mutatni, hogy az ember még ilyen-olyan történelmi sikerek után is bőven megelégedhet annyi hatalommal és renoméval, amennyivel már előttük rendelkezett (sosem kívántam többet, mint amennyi eleve volt). [59]
Attól is elhatárolódtam, hogy a történtek számos értelmezőjével és rekuperátorával vitába szálljak a számtalan apró-cseprő részletről. Nem dolgom, hogy diplomákat osztogassak, isten tudja, miféle ortodoxia tárgyában, sem pedig hogy rendet vágjak mindenféle naiv törekvés között, amelyek már azelőtt összeomlanak, hogy az ember hozzájuk érne. [60] Ezek nem tudják, hogy az idő nem vár; hogy a jószándék sohasem elég; és hogy nem lehet tulajdont szerezni vagy megtartani az olyan múltban, amely már nem helyesbíthető. A mélyben zajló mozgalom, amely a végsőkig viszi történelmi harcainkat, az egyetlen bírája a múltnak, amennyiben tovább folytatódik a maga idejében. Úgy intéztem, hogy semmiféle pszeudo-folytatás ne hamisíthassa meg a hadműveleteink számvetését. Akik majd egy nap jobban csinálják, szabadon elmondhatják kommentárjaikat, és nem találnak süket fülekre.
Megtaláltam a módját, hogy távolabbról avatkozzam be; jól tudván, hogy a legtöbb megfigyelő szokás szerint bármit megadna érte, ha hallgatnék. Már rég kigyakoroltam magam a homályban való, megfoghatatlan létezésben. A sikeres kezdeteket után volt tehát alkalmam kiszélesíteni stratégiai tapasztalataimat. Olyan tudomány ez, mondta egy nem éppen tehetség nélkül való férfiú, amelynek senki sem lehet a doktora. [61] E kutatások eredményét, hogy valami jót is mondjak ebben a mostani közleményben, nem a moziban fogom közreadni.
De persze minden gondolat kiüresedik, ha többé nem találkozni nagysággal a mindennapi létezés során: így aztán a tenyész-filoszok teljes életműve is, amivel jelenleg tele van az oszladozó árucikkek piaca, olyan ízű, mint a takarmány, amin tartják őket. Ezért aztán ezekben az években inkább egy olyan országban éltem, ahol kevesen ismernek. [62] A valaha volt egyik legszebb város terei, az emberek és választott időtöltéseink olyan együttest alkottak, amely nagyban emlékeztetett ifjúkorom legboldogabb tivornyáira.
Sosem kerestem élhető társadalmat; ami szerencse, mivel sosem láttam egyet se. Olaszországban bemocskolták a nevem, még terroristának is kineveztek. De az ilyesféle vádak leperegnek rólam, mert az a sorsom, hogy bárhová menjek, mindig ilyenek áradnak felém, és mert pontosan tudom az okát. Csak annak tulajdonítok fontosságot, ami magával ragad ebben az országban, és amit máshol nem találtam meg.
Újra látom a hölgyet ott állani, idegenként saját városában. („Mind egy hazában polgár ez: az Égben; / de úgy hiszem, testvér, hogy ollyat értesz, / aki volt itáliai, vándor életében.” [63]) Viszontlátom „az Arno partját, búcsúzással tele”. [64]
És végül engem is, oly sokak nyomában, száműztek Firenzéből.
Bárhogyan is, az ember úgy halad át egy korszakon, ahogy maga mögött hagyja a punta della Doganát – azaz igen gyorsan.
Először nem is látja az ember, ahogy közeledik. Akkor vesszük csak észre, mikor már mellé értünk, és be kell látnunk, hogy szándékosan éppen így tervezték. De addigra már meg is kerültük a kiszögellést, és ismeretlen vizeken hajózunk.
„Hallgattam én is, ifjan, és sokat, / vitázó Szenteket s Doktorokat (…) / és minden Aratásom ennyi lett: / «Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab.»” [65]
Húszegynéhány év alatt az ember csak néhány házat tud belakni igazán. Megjegyzem, az enyéim mind szegényesek voltak, de igen jó helyen álltak. Aki ért annyit, mindig beengedtük; a többit az ajtóból hajtottuk el. Nem sok más lakhelye volt akkoriban a szabadságnak.
„Hol vannak a szép úrfiak, kikkel egykor annyit mulattam?” [66] Ezek itt halottak; az meg ott még gyorsabban élt, míg le nem csapódtak a téboly vasrácsai.
Az idő múlását mindig nagyon erősen érzékeltem, és nagyon vonzott, ahogy mást a nagy magasságok, vagy a víz látványa. Ilyen értelemben szerettem a koromat, amelyben lassan minden létbiztonság elszivárgott, elúszott minden társadalmi rendezettség. Ilyen élvezettel a legmagasabb művészet gyakorlása sem szolgálhatott volna számomra.
Ami minket illet, hogyan is lehetne értékelni a tetteink jelenlegi eredményét? A tájat, melyen éppen átkelünk, megtépázta a háború, melyet a társadalom saját maga ellen, a tulajdon lehetőségei ellen vív. Hogy minden ilyen csúf lett, vélhetőleg a viszály elkerülhetetlen következménye. Ha győzni is kezdtünk, csak azért történt, mert az ellenség túl sok hibát vétett. [67]
A háború legmélyebb oka, szemben a rengeteg hamis okfejtéssel, a változás kényszere; már semmi nem utal arra, hogy a megőrzés és a változás erői között zajlana. Mi magunk mindenki másnál tisztábban képviseltük a változást a változó időben. A társadalom tulajdonosai pedig, ha tartani akarták magukat, olyan változtatásra kényszerültek, amely a miénk fordítottja. Mi mindent újra akartunk építeni ‒ ahogy ők is, de szögesen ellentétes elvek alapján. Mindaz, amit tesznek, negatíve pontosan kirajzolja a mi tervünket. Hatalmas munkájuk pedig épp erre elég: erre a romlásra. Ebbe a pöcegödörbe vezetett a dialektika gyűlölete. [68]
Le kell számolnunk ‒ és erre megvannak az eszközeink ‒ a párbeszéd mindenfajta illúziójával ezek között az antagonisztikus távlatok között; majd a tények ítélnek. Már meg is tették.
Mára kormányozhatatlanná vált ez az „átokföldje”, ahol az új szenvedéseket egykori örömök neve rejti; és ahol mindenki retteg. Körben járnak az éjben, és felemészti őket a tűz. Fel-felriadnak, és a sötétben az élet után tapogatóznak. De az a hír járja, hogy már azok is elveszítették, akik elragadták tőlük.
A civilizáció lángokban áll, oldalára dől és elsüllyed az egész. Remek torpedó találat!
És belőlem mi lett e rémséges, ám szerintem elkerülhetetlen hajótörésben; amin még, mondhatják, dolgoztam is, mert igaz ami igaz, semmi máson nem dolgoztam soha?
Vajon érvényes rám történetem e pontján, amit a Csang-kori költő írt Elválván egy utazótól?
„Leszálltam a lóról; búcsúborral kínáltam / s megkérdeztem, merre visz az útja. / Így felelt: Nem vittem semmire a világban, / s most visszatérek Nan-Csan hegyei közé, hogy nyugalomra leljek.” [69]
De mégsem, világosan látom, hogy nincs számomra megnyugvás; leginkább azért, mert senki sem tisztel meg vele, hogy úgy vélje, nem vittem semmire a világban. De, igen szerencsés módon, azt sem mondhatja senki, hogy vittem valamire. Be kell tehát látnunk, hogy Guy Debord és mértéktelen törekvései számára nem létezett se siker, se vereség.
Már megvirradt e fáradságos úton, melynek a végét járjuk, mikor a fiatal Marx így írt Rugénak [70]: „Ön sem mondhatja, hogy túlságosan jó a véleményem a jelenről, s ha mégsem esem kétségbe rajta, csak kétségbeejtő helyzete az, ami reménnyel tölt el.”
A korszak felkészítése a történelem hideg telére, meg kell mondjam, mit sem csillapított a szenvedélyeken, melyeknek itt oly szép és oly szomorú példáit hoztam.
Ahogy még az erőszakról való utolsó észrevételek is mutatják, számomra nincs se visszatérés, se megbékélés.
A bölcsesség sosem jön el. [71]
Újra az elejétől [72]
Fordította: Erhardt Miklós
[A szöveg szögletes zárójel nélküli lábjegyzetei a film narrációjának a Debord által 1990-ben sajtó alá rendezett változatából származnak, magától a szerzőtől. A fordító saját lábjegyzeteit és megjegyzéseit itt és a szövegben végig szögletes zárójel jelöli.]
[1] 1978-ban ezt a szöveget ténylegesen egy film illusztrálta. Bizonyos, hogy egy ilyesfajta filmnek nem igazán volt helye a moziban; ahogy ma azt látni, hogy magának a mozinak sincs a társadalomban. Mindenesetre pusztán a film narrációja is — ha itt-ott néhány jegyzet segíti a megértést — tanulságos lehet. Ez a korszak kevés olyan szöveget hagyott maga után, amelyek ennyire nyíltan számot vetettek volna az óriási változásokkal, amelyek megjelölték. Ugyan mi igazat láthattak volna benne vagy mondhattak volna róla azok, akik bárhogyan is osztoztak illúzióiban és törekvéseiben?
[2] Erra az ostoba szlogenre építették a reklámkampányt, amely nem győzte meg a közönséget, hogy visszatérjen a mozikba.
[3] Modern írástudatlanság alatt ekkor egyszerűen a spektakuláris kultúrát értettem. Csak néhány évvel később derült ki, hogy valójában a tulajdonképpeni írástudatlanság egy atipikus formáját is magába foglalja.
[4] A „proletár” kifejezés eredeti jelentése a rómaiaknál.
[5] [Az adósrabszolgaság Dél-Amerikában elterjedt formája.]
[6] Éppen e társadalmi igény körül forog a kurrens információk túlnyomó része, és az ún. „karitatív” egyesületek kereskedelmi tevékenysége.
[7] [Debord vélhetőleg az önkiszolgáló éttermekre gondol.]
[8] Ez ma már nem felel meg a valóságnak. A gazdasági fejlődés, sok más dolog után, immár a mozit is felszámolta, amelyhez a néző oly bolondul ragaszkodott. Az új szükségszerűségek, melyektől a néző mindenben függ, pontosabb kifejezési formát találtak a maguk racionalitásának: immár a klipért kell rajongani.
[9] Bossuet: Stuart Henrietta Anna halotti beszédének parafrázisa. („A bölcsesség, melyről ehelyütt beszél, az esztelen bölcsesség, amely oly találékonyan kínozza, oly ügyesen csapja be saját magát, mely bemocskolja magát a jelenben és rossz útra téved a jövőben, mely érvek és erőfeszítések garmadával mindössze hasztalan fogy el, olyan dolgokat halmozva, amiket elvisz a szél.”)
[10] A média azonmód el is keresztelte „Új Filozófiának”.
[11] [Utalás Jacques Lacan egyik diskurzus-modelljére (a mester diskurzusa, a hisztérikus diskurzusa, az egyetem diskurzusa, az analitikus diskurzusa). A mester (ú.m. úr, gazda) diskurzusának alapja Hegel úr és szolga dialektikája.]
[12] [A filmben itt csoportképeket lehet látni.]
[13] Csak 1982-ben akartak belefogni. Túl későn, hogy ebben a művészeti ágban még a megszüntetése előtt karriert csinálhassanak.
[14] [„I am not a little pleased that this Work of mine can possibly meet with no Censurers” (A Voyage to the Houyhnhnms, chapter 12, in The Writings of Jonathan Swift, edited by Robert A. Greenberg and William Bowman Piper, W.W. Norton & Co. New York & London, 1973, p. 257). „Ki sem mondhatom, mennyire örülök annak, hogy jelen művemet minden valószínűség szerint nem gáncsolják s csépelik majd, hiszen mifajta ellenvetéseket tehetnének a felülvizsgálók oly íróval szemben, aki a puszta tényeket sorolja fel, s még hozzá oly távoli országokkal kapcsolatban, melyekkel semmiféle kereskedelmi vagy politikai vonatkozásban nem állunk?” J. Swift: Utazás Hauhnhnm országba. 12. fejezet, fordította Karinthy Frigyes]
[15] Ez alól a történelmi törvényszerűség alól nincs kivétel. Ebben áll az antikapitalista forradalmak központi nehézsége, ahogy arra 1912-ben Robert Michels rámutatott Pártszociológiai megközelítések a modern demokráciában (A csoportos élet oligarchikus tendenciáinak kutatása) című munkájában.
[16] [Antoine-Henri Jomini báró, svájci katonatiszt, a napóleoni háborúk legfontosabb történetírója.]
[17] [Ludovico] Ariosto, Őrjöngő Lóránt [1532] című lovagi eposzának első két sora. [Radó Antal fordítása]
[18] 1951.
[19] Li Taj-po verse. [magyarul beazonosíthatatlan]
[20] [„kerület”; Debord külön kérése volt az angol fordítóhoz, hogy a kifejezést hagyja meg franciául]
[21] Machiavelli írja le így a folyamatot A fejedelemben.
[22] Dante a Paradicsom XV. énekében mondja a régi Firenzéről: „Nem voltak kongó, nagy családi házak, Sardanapal se jött még megmutatni, mik történhetnek egy hálószobában.” [Nádasdy Ádám fordítása]
[23] [Kalligram, Pozsony, 1995. 267. oldal. Tandori Dezső fordítása]
[24] Hérakleitosz. [a hozzáférhető magyar fordításban ilyen megfogalmazás nem szerepel, ezért itt a franciát fordítottam]
[25] 1952-ben, a VI. arrondissement központjában.
[26] [Haszán-i Szabah, az asszaszinok szektájának vezetője; az anekdota Marco Polo leírásából ismert]
[27] [Születési nevén Fabian Avenarius Lloyd (1887. Lausanne – 1918. Puerto Angel, Mexikó) Franciaországban alkotó brit származású költő, lapkiadó és amatőr bokszoló, a dadaizmus egyik előfutára.]
[28] [Pierre François Lacenaire (1803-1836) polgári származású, tanult fiatalként adja bűnözésre a fejét, többször kerül börtönbe (amelyet a bűn egyetemének nevez), végül egy kettős gyilkosságért halálra ítélik és kivégezik. A gyilkosságot a tárgyalás során a társadalmi egyenlőtlenség elleni jogos lázadásnak nevezi. Dosztojevszkij a bűntett elkövetésének módját és Lacenaire érveit is felhasználta a Bűn és bűnhődésben. Alakja megjelenik Marcel Carné Les enfants du Paradis (Szerelmek városa) című 1945-ös filmjében, amelyből Debord többször is idéz az In girum-ban.]
[29] Ez a bekezdés és a hét ezt követő az Hurlements en faveur de Sade („Sikolyok de Sade kedvéért”) [1952. ff. 80 min; r.: G. Debord] című filmből lett kiemelve.
[30] [Gun Crazy (1950), amerikai film noir, rend. Joseph H. Lewis]
[31] [„On s’en souviendra de cette planète” – a haldokló Villiers de l’Isle-Adam utolsó szavai.]
[32] Pascal. [„…hogyan legyen erős idősebb korában az, aki ilyen gyenge gyermekkorában? … ami valaha gyenge volt, sohasem lehet tökéletesen erős. Hiába mondják: felnőtt, megváltozott; azért ugyanaz is, aki volt.” Blaise Pascal: Gondolatok. Gondolat Kiadó, 1978. fordította Pődör László, 26.]
[33] Thomas Hobbes szóképe, melyet egy felbolydult korszak kapcsán használt.
[34] A milánói alvilág dala: Porta romana bella.
[35] A feudális időkben még így fejezték ki a hűséget: „A kenyerét ettem”.
[36] Kalózdal A kincses szigetből. [R.L. Stevenson. A kincses sziget, 1. fejezet, fordította Devecseri Gábor]
[37] Omar Khajjám: Rubáiját. [Bp., Magyar Helikon, 2004, LXIX. versszak. Szabó Lőrinc fordítása]
[38] Shakespeare: Julius Caesar. [3. felv. 1. szín, Vörösmarty Mihály fordítása]
[39] Alcuin: A bölcs gyermek története.
[40] Bossuet: Clairvaux-i Szent Bernát dicsérete.
[41] A prédikátor könyve. [A fordítást módosítottam]
[42] A halálos lövést kapott [Thomas J.] „Stonewall” Jackson tábornok utolsó szavai. [„Let us cross over the river and rest under the shade of the trees.” Innen jön Hemingway A folyón át a fák közé című regényének címe is]
[43] Már hallom is az értelmetlen kérdést: hogy ez a következtetés vajon inkább szerénységet vagy büszkeséget takar-e? Úgy vélem, elég tárgyilagosan gondoltam végig a hibáimat és a mulasztásaimat.
[44] [Baltasar Gracián, Az életbölcsesség kézikönyve, (Ford. Gáspár Endre) Kairosz 41. o. (a fordítást megváltoztattam)]
[45] Ez és a következő bekezdés Ivan Vladimirovitch Chtcheglovnak állít emléket. [Chtcheglov esszéjével indult az S.I. magazin első száma; ez adta a fő inspirációt a szituacionisták urbanisztikai elképzeléseihez.]
[46] V.ö: „Itt nyugszik az, kinek nevét a vízre írták” A sírfeliratot Shelley írta saját magának, mielőtt a tengerbe veszett. [„Here Lies One Whose Name Was Writ in Water” ‒ valójában John Keats sírfelirata a római Protestáns Temetőben.]
[47] Miközben az nyilvánvalóan a szerencsétlen megosztottságot takarja, és minden pillanatban felfeslik.
[48] A millenarista szekták ezzel az eufemizmussal nevezték meg az Sátánt; később Bakunyinra használták olasz hívei, látván, milyen sorsra jut a Nemzetközi Munkásszövetségben.
[49] Ez a század az ellenforradalmak és a szolgaság terjedésének ideje volt. Ritkán tűnt fel olyan vállalkozás, amely valódi súllyal volt kész más irányt mutatni. A legtöbbjük, melyek nemlétező elméletet párosítottak nemlétező gyakorlattal, fel sem fogta, mivé vált az osztálytársadalom; és hogy melyek a gyenge pontjai.
[50] [V.ö. „Örül az ember, ha válaszolni tud, és milyen jó az idején mondott szó!” Példabeszédek könyve 15:23]
[51] Így végződik Hugo Fenyítések című ciklusának egyik verse: „E rémséges temetőben…” [Victor Hugo: Châtiments, 1853., 5. könyv]
[52] Utalás 1968 májusára.
[53] Ez és a négy rákövetkező bekezdés a Szituacionista Internacionálé (1957-1972) történetének összefoglalása.
[54] A XVII. századi angol forradalom levellereinek kifejezése.
[55] A kifejezés egyszerre utal a pókerre, ahol néha fizetni kell, ha látni akarjuk a többiek lapjait, illetve Clausewitz megfogalmazására, miszerint a háború kereskedelmében a csata pillanata az, ahol elfogy a hitel, és már készpénzben ‒ vérrel ‒ kell fizetni.
[56] Hegel. [Vö. „A különös az, ami küszködik egymással, s aminek egy része tönkremegy.” Hegel: Előadások a világtörténelem filozófiájáról. Akadémiai Kiadó, 1966. 77.]
[57] Iliász. [„…s a te csontod a trójai földben / itt rothadna, s a dolgunk sem vittük vala véghez.” Homérosz: Íliász, 4. ének, Devecseri Gábor fordítása]
[58] [Devecseri Gábor fordítása]
[59] Egyfajta örök személyes tekintélyről beszélek, amely biztosan nincs kitéve a kockázatnak, hogy a társadalmi elismerés bármely formája fokozza.
[60] Jogerős ítélet a „pro-situ”-kről, és azokról az évekről, mikor arról álmodoztak, hogy az Sz.I-t utánozzák.
[61] Coligny admirális [1519-1572; a hugenották egyik fővezére, Szent Bertalan éjszakáján IX. Károly meggyilkoltatja], idézve Retz bíboros emlékirataiban, összegzi így a polgári pártütések és zavargások tudományában szerzett tapasztalatait.
[62] Olaszország, Firenze.
[63] Dante: Isteni színjáték, Purgatórium, 13. ének. [Babits Mihály fordítása (enyhén módosítva)]
[64] Musset: Lorenzaccio.
[65] Omar Khájjam négysorosa. [27-28. rubái, Szabó Lőrinc fordítása; a Charles Grolleau-féle francia fordítás, amelyet Debord használt, a 27 rubái első két sorát és a 28. második két sorát egy négysorosban kombinálja.]
[66] François Villon. [Szabó Lőrinc fordítása]
[67] Még belegondolni sem mer senki, hogy mekkora szerepe lehetett az 1986-os csernobili atomkatasztrófának az oroszországi bürokrácia bukásában, amely három évre rá vette kezdetét; ahogy abba se, hogy a demokratikus-spektakuláris kormányzati eszközök megszaporodása és túlhasználata következtében milyen brutálisan elcsökevényesedett a rendszer irányítóinak stratégiai érzéke.
[68] Amit itt is, ott is véletlen környezeti szerencsétlenségnek neveznek; de ami valójában logikus szükségszerűség, ami mindenütt ott lappang a spektakuláris fogyasztói társadalom választotta „boldogságban”.
[69] [Vang Vej]
[70] 1843. május. [MEM 1. 344. A fordítást módosítottam.]
[71] [“Ezért könyörögtem, és megkaptam az okosságot; esdekeltem, és leszállt rám a bölcsesség lelke.” A bölcsességek könyve, 7:7.]
[72] Szemben a hagyományos “vége” vagy “folytatása következik” formulákkal, itt az “újrát” tág értelemben kell venni. Mindenek előtt arra utal, hogy a filmet, amelynek a címe is egy palindróma, megérte volna azonnal újra megnézni, hogy minél teljesebben kifejthesse kétségbeejtő hatását: csak a végén derül ki, hogy kellett volna érteni az elejét. Arra is utal, hogy újra kellene kezdeni magát a felidézett akciót [újracsinálni a filmet, vagy újraélni a szerző életét — ahogy Debord egy másik jegyzetében világossá teszi; Guy Debord: In girum imus nocte et consumimur igni. Gallimard, 1999. 77.], és újra is kommentálni. Végül pedig, hogy mindent kezdettől újra kell gondolni, korrigálni, alkalmasint hibáztatni a résztvevőket, hogy egy nap majd méltóbb eredményre jussunk.