Erdei Krisztina (1977) különféle médiumokban és technikákkal alkot a 2000-es évek eleje óta. Az aktivista gyakorlat, a reprezentáció kérdése, és a részvételi fotográfia állnak érdeklődése fókuszában. Több befejezett egyetemi képzéssel a háta mögött jelenleg második disszertációján dolgozik. Autonóm művészeti praxisa mellett a MOME oktatója, az egyetem Fotográfia MA szakának vezetője.
A Ludwig Múzeum nemrég bezárt Finom illesztések – Golden Repair című kiállításán “Az ellenállás akkumulátorai: mikepércsi oktatóanyag” című, Hatala Noémivel együttműködésben készült anyagod volt látható. Mennyire jellemző ez a munka rád, a munkamódszeredre? Mennyiben volt ez “erdeikrisztinás”?
Illett a portfóliómba. Bár azt is látom, hogy ez a portfólió az elmúlt 20 évben változott, részben amiatt, hogy maga a fotográfia is átalakult. Más lett a kép reprezentációs értéke és történtek fontos technológiai változások is; megváltozott a fotóval való foglalatoskodás. Vagyis sok olyan fejlemény van, ami mellett szerintem nem mehet el egy alkotó, valamennyire be kell építenie a munkájába.
Ez a Ludwigban bemutatott anyag esetében hogy történt?
Felkérésre dolgoztunk, Popovics Viktória kurátorral való beszélgetések során felmerült, hogy egy csoporttal, a Debrecen környéki akkumulátor üzem ellen fellépő mikepércsi anyákkal lehetne együttműködnünk. Sok olyan projektben veszek részt, ami egyrészt kutatás alapú, tehát valamilyen problémát vet fel, mely hosszas utánajárást és ismeretanyag-gyűjtést igényel, emellett valamilyen közösséggel működik együtt. Örültem, hogy ezúttal egy női aktivista csoporttal tudtam dolgozni, mert most, hogy éppen a második doktorimat csinálom az ELTE-n és a 20. századi női aktivizmussal foglalkozom – pontosabban Besnyő Éva, Ata Kandó és Kati Horna aktivista fotográfiájával –, az ő talán kevésbé ismert munkáiknak és azok összefüggéseinek az örökségét is szerettem volna beépíteni a munkába.
Ez meg is történt: külön terünk volt a kiállításban, amiben egyrészt láthatóak voltak a doktori kutatásból különböző részletek egyszerű, nyomtatott papírok formájában arról, hogy ez a három fotográfus hogyan dolgozott, milyen aktivista munkáik voltak. Másrészt a doktorim témáját összekapcsoltam a mikepércsi sztorival: az anyákkal együtt találtuk ki, hogy hogyan beszéljünk a dilemmáikról. Végül készítettünk egy kisokost, egy olyan oktatóanyagot, ami segít elképzelni, hogy milyen ma aktivistának lenni. A kiállított egész alakos képeken mindegyik résztvevő két-három szituációban jelent meg: aktivistaként és hétköznapi emberként is, tehát mondjuk valaki a hangosban beszélt, amellett ott volt látható a kutyájával együtt, vagy az el nem olvasott könyvekkel, vagy adománygyűjtés közben, vagy kitűzőt készítve, vagy tüntetőtáblát rajzolva, tehát olyan különböző szituációkban, melyek most jelenvalóak az életükben. A hétköznapi jelenetek és az aktivizmus keverve jelent meg, ahogy egyébként ez a valóságban is történik. Hatala Noémi közben interjúkat készített a résztvevőkkel, amikből hangjátékok készültek. A kép és a hang együtt teljesebb képet ad a harcuk mibenlétéről.
Gyakran dolgozol több médiumban párhuzamosan, tehát amikor egy társadalmi problémát, vagy helyzetet megfogsz, akkor nem az történik, hogy jó dokumentaristaként megnézed, átérzed és megfotózod, hanem …
… változó, hogy éppen mi lesz a végeredmény, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a kimenet mindig valamilyen egyeztetett módon jöjjön létre. Valójában nincs receptem vagy módszerem. Inkább attitűd van. Egy beszélgetéssel kezdődik a munka jellemzően, nagyon kíváncsi vagyok azokra, akiket fényképezek. Minden közösségeknek van saját kultúrája, vannak hagyományai, van egy aktuális összetétele, és mindig ezeknek a különböző értékeknek és összetevőknek a nyomán alakul ki a közös munka és az aktuális megjelenés, reprezentáció lényegében.
Számodra az egyes társadalmilag meghatározott szituációkban való mozgás lehet, hogy még annál is motiválóbb, mint hogy létrehozz valamit belőle?
Az, hogy ezekből valami eredmény szülessen és láthatóvá váljon valahol, ha nem is kifejezetten a művészeti intézményrendszerben, azért nem lényegtelen. Amiatt is, mert valahogy mindent le kell zárni. Vannak olyan projektek, amik a mai napig még valahogy tartanak, még akkor is, ha már volt egy kiállítás, mellyel valamennyire lezártam az alkotói folyamatot. Az emberi kapcsolatok megmaradnak, és azok még foglalkoztatnak, vagy átalakulnak mondjuk barátságokká…
Az identitásom része, hogy művész vagyok, alapvetően kiállításokban gondolkodom, és hogy a munkám végül leginkább fotó, esetleg videó formájában láthatóvá válik. A fotográfia a fő eszközöm. Szeretem, hogy be lehet bújni a kamera mögé, de azért közben kiszólunk, tudatosítjuk, hogy ott van a kamera, és ez a mozgás fontos része az alkotásnak. Én a fotót nagyon szeretem, szerintem egy rendkívül izgalmas, immár kétszáz éves médium. Nem cserélném el semmire.
Végignézve a weboldaladat (ami átalakítás előtt vagy alatt áll, szóval a legutóbbi évek dolgai és fejleményei nem mind láthatóak rajta), az is kiderült, hogy nagyon szorgalmas lehetsz, rengeteget dolgozol. Meg az is, hogy eltelt nagyjából 20 év azóta, hogy művészként, alkotóként tevékenykedsz. Elfogadod a középgenerációs művész megnevezést önmagadra?
Nyilvánvalóan elfogadom. 2002 óta vagyok aktív, azt hiszem akkor volt az első kiállításom László Gergővel közösen az Új Színházban, ami akkor még nagyon más volt. Onnantól kezdve indult a pályám, és az elmúlt 20 évben tényleg nagyon-nagyon sok minden történt. Abban az értelemben szerencsés vagyok, hogy mindig volt min dolgoznom, mindig volt hol kiállítani a munkáimat, és valahogy úgy alakultak a kihívások, hogy még néha válogatni is tudtam a lehetőségek között.
Ha a saját képességeidre gondolsz, azokra a potenciálokra, amiket a szakmai léted legértékesebb, legsajátosabb pontjainak tartasz, hogy érzed, mennyit tudtál idáig kiteljesíteni belőlük?
Jól érzem magam. Azon kevesek közé tartozom, akik nagyon jó közösségben dolgozhatnak, oktatóként és a MOME Fotográfia csapatának tagjaként tényleg csodás közegben mozgok. Emellett tanítok a nagyváradi Partium egyetem Képzőművészet szakán, ahol a filozófia diplomámat hasznosíthatom, művészetfilozófiát taníthatok. Elmélet és gyakorlat valamennyire kéz a kézben jár nálam, bár az elmélethez nem mindig van elég türelmem. Az intenzív terepmunkát jelentő művészeti projektek során sok új, ismeretlen emberrel találkozom. Kábé ki vagyok teljesedve, de azért hosszú és nehéz út vezetett idáig.
Számomra a művészet intézményrendszere sosem csupán azért volt érdekes, mert műalkotásokat hozhattam létre. Már a pályám elején is motivált az emberi tényező, mint szakmai érték. Egyszerűen remek művészekkel lenni. Annak idején a Lumen Fotóművészeti Alapítványban is pöpec csapat vett körül, nekem végül is az volt az iskolám. A Lumen volt, ahol komolyan és komolytalanul is beszélgettünk, meg támogatni is tudtuk egymást abban, hogy megtaláljuk a helyünket a fotó területén, akár hazai, akár nemzetközi szinten. A művészeti praxisom kialakításában az FKSE-n keresztül megismert, a neoavantgárd hagyományokon felnőtt művész barátaim is sokat segítettek, akikkel számos élmény, tábor, potlach, őrületek kötnek össze. Később a legtöbb projekt során az érdekelt, hogy embereket, életmódokat tudjak megismerni olyan helyeket, olyan közösségeket, amikről egyébként nem tudnék sokat, hogy első kézből való infót szerezhessek a világról, teszteljem az elképzeléseimet a környezetemről, de közben folyton rákérdezzek arra, amit csinálok. Abban talán kevésbé vagyok jó, hogy mindezt hogyan véglegesítem, mert számomra a véglegesítés sose volt annyira lényeges, mint maga a folyamat. Úgyhogy ebben még biztos tudnék fejlődni.
Mi az, ami mégsem oké teljesen, ami mégis hiányzik? Van-e olyan?
Jó lenne, hogyha azt lehetne látni, hogy egy hajóban evezünk mindannyian, akik a művészeti közegben dolgoznak. Nagyon szét van szabdalva a művészeti szcéna Magyarországon. Tudjuk, hogy milyen okokból. Az ember nem minden megkeresésnek tud őszintén örülni, nagyon sokszor kell átgondolni, hogy miben veszünk részt és hogyan. Az én generációmnak nehéz volt ebben a miliőben alkotni és felnőni. És hát nagyon sok jó kurátor ment el az országból, ami pótolhatatlan. Épp ma találkoztam Stenczer Sárival, aki az én generációmnak az egyik nagyon fontos kurátora volt, és akivel rengeteget dolgoztunk együtt. Nagyon hiányzik. Azt mondta, hogy ne szomorkodjak ezen, valaki más már biztos átvette a helyét, de szerintem ez nem így működik. Nem lehet lecserélni embereket, több évtizedes tapasztalatokat. Az én életemből sokan kiestek, művészbarátok és kurátorok is, akikkel együtt, úgy gondolom, sokkal könnyebb lett volna. Ez mindenképp rossz dolog.
Néztem a díjaidat meg a nevezéseidet. Budapest Fotográfiai Ösztöndíj (2017), Leopold Bloom Képzőművészeti Díj (2019), Kassák kortárs művészeti díj (2022) ….
A Budapest Fotográfia Ösztöndíjat pont megnyertem, de egyébként nagyjából továbbjutó típus vagyok. Az, aki nem nyer, de többször is bekerül a döntőbe 🙂
Az egzisztencia, a megélhetés kérdése milyen?
Egy éve szakvezetői pozícióba kerültem a MOME-n. Nagyon sokat dolgozom, és emiatt nincsenek is anyagi gondjaim, de néha azért elgondolkodom azon, milyen jó lenne művészetből megélni. Az ember, amikor középkorú művésszé válik, és már van egy csomó minden mögötte, előre is tud nézni, és látja, hogy mit kellene még befejezni, mi az, amit még jó lenne végigcsinálni az életben. Könyveket kiadni, összegezni munkákat, a saját archívumot feldolgozni. Ezekre kellene idő, ami nyilvánvalóan nincs, mert az oktatói munkám nagyon leterhel, és bár szeretném, kevés idő marad az alkotásra.
És közben halmozod a végzettségeket. Most csinálod a második doktoridat.
Harmadikat már nem fogok. Korábban úgy éreztem, hogy ahhoz, hogy komolyan vegyenek nőként, jobb, ha vannak konkrétumok, tények, amikre lehet hivatkozni. Azt gondoltam, hogy mivel egy Phd végzettség nyilvánvalóan értékes dolog, azzal esetleg komolyabban vesznek az akadémiai életben. Amúgy meg a Covid alatt volt egy kis szabad energiám, amit ebbe be tudtam csatornázni. Nem volt rossz döntés, bár most ugyan szenvedek a disszertációval, de nagyon-nagyon hasznos az a munka, amit belefektettem és hálás vagyok az ELTE művészettörténet tanárainak és a témavezetőmnek, Tatai Zsókának, hogy átsegítenek a nehézségeken.
Milyennek látod a generációd helyzetét? Ebbe a középnemzedékhez tartozó, vagy ebbe a kategóriába épp beleérő művésztársakat, oktatótársakat értem.
Mi voltunk azok, akik megpróbáltak a szocializmus után nemzetközi színtérre lépni, és valahogy nyitottabb módon gondolkodni a fotográfiáról. Lehetőségünk is volt rá, ugye mi már tudtunk utazni. Nekem sokat segített az ACAX, ami miatt például a Sydney Biennáléra elutazhattam és részt vehettem, láthattam a művészeti szcénának nagyon távoli, nagyon izgalmas színtereit is. Jellemző a generációmra, hogy Európában aktívan mozgunk, részt veszünk rendszeresen a nagyobb vásárokon, megnézünk fontos kiállításokat, elég jó kapcsolatrendszerünk is van, de azt is látjuk, hogy kelet-európaiként vagy közép-európaiként egy kicsit érdektelenek vagyunk. És ha éppen irányul is ránk némi figyelem, akkor is inkább a populista politika miatt, azon kívül minden más téma kevésbé érdekli a nagy művészeti intézményeket.
Ezzel együtt, érdekes tapasztalatok vannak mögöttünk. Talán 10-20 év múlva sor kerül arra, hogy valaki komolyabban foglalkozzon velünk, és összegezze azt a tudást, ami körülöttünk kialakult, valahogy úgy, ahogy az MNG-ben Petrányi a Technocool kiállításon mutatta be az előttünk járókat. Biztos egyszer mi is sorra kerülünk, és akkor meglátjuk, hogy mit gondolnak rólunk.
Addig pedig lehet tovább dolgozni, tovább gondolkodni azon, hogy mi, miért és hogyan férhet bele a fotóba.