Koszorús munkásságában a kollázs, mint téma és mint formai eszköz jelenik meg, s a választásokkal teli világ modern emberi létének analógiájaként értelmezhető. A festmény, mint nem-statikus-objekt helyzete és a kollázs kompozíciós, illetve mediális keveredésének jelenléte hívja elő munkáiban az egymásra épülő „történetfoszlányokat”, melyek a művészi döntés folyamataiban stabilizálódnak.
A „kollázs-jelleg” vizuális munícióként is fellép az emlékezettel kapcsolatos kételyek felfedésében, kérdőre vonva a jelent, a jövőt és a múltat, az egyén aktuális hely- és otthonkereséséből adódó folyamatos mozgásban levést és a végtelenségig kombinálható elemek reményteljességének ismerős nosztalgiáját. A képi elemek – ahogy a festmények és objektek az installációban – térképszerűen rendeződnek el és ennek köszönhetően az alkotórészekre visszabontható festmények határai megszűnnek, s a kollázsépítés pillanatszerűsége és experimentális volta a vásznon már kiforrott megoldásként jelenik meg. Felfedi az absztrakció azon lehetőséget, hogy ne ellentétpárokon, hanem komplex gondolatkompozíciókon át kapjanak értelmet az egyes alkotások.
Koszorús legfrissebb festményein fontos szerepet kap a lebegés és lebegtetés is, mint az elrugaszkodás, levitáció, megmozdulás és átrendezőerő motívuma. A puhább formákkal, sziluettekkel felvértezett elrendeződések szimbolikus alakot vesznek fel, miközben a figuralitás hiánya kitölti a tereket. A kollázs törvényszerűségeire épített absztrakt műtárgyak atlaszszerű elemei a megszokott helyzetükből elmozdulnak a narratíva halvány opciója irányába. Nem feltétlenül az elbeszélés lehetőségét keresik, inkább a képi tér használatán keresztül a konkrétumok felé érkezés áramlatát határozzák meg.
A gyűréssel, hajtogatással és vasalással megdolgozott nyers vászon lágysága szilárd tárggyá fordul át és egy új történet hordozójaként él tovább. Utópisztikus és képzeletbeli tájtöredékek, egyszerre ismerős és ismeretlen légkörrel rendelkező helyszínek jelennek meg a nehezen meghatározható otthon szimbólumaként. A kontrasztosan ütköztetett kedves és nem oly kedves emlékképek egyensúly-mechanizmusán elbicsaklott emlékezet a mélázó „időutazáson” keresztül a jótékony lehasítás árnyékába érkezik.
Az egy irányba mutató, abszurd helyzeteket mellőző kompozíciók a múlt túlromanticizált kapaszkodóit és az „ígéretes” jövőt egyidőben emelik ki. A festményeken konkrétabb fix pontok, kivehető relációk lépnek a főszerepbe, melyek egyben a változás folyamatosságának finomhangolt jelölői és az összesség között megbúvó valóság-jelen posztulátumai.