Miközben fényezett idomjaidból infernális vicsort csal elő az öndizájn, és harapós gépállatemberré tuningolod magad a fegyelem olajtócsás műhelyében, felébredhet olykor benned az Optimus Prime-féle, földöntúli mindset: a formátlan energia. Koccan a nitró az ereidben, felberren a négyütemű szíved, és elillan a racionalitás, valahogy úgy, ahogyan ifjabbik Toguro feje is végleg elveszik a kolosszális, olaszbástyaszerű vállizmok offenzívájában. A pokémonos szintlépést, a hulki dühtranszformációt, a rafkós tuningolást és a szakis turbózást követően a magasabb oktánszámú éned bármilyen külső kompressziónak ellenáll. Elhajlítod a kanalat, mint Neo (vagy Uri Geller), hiszen a fizikai siralomvilág ércbúráján túlról pillantasz vissza a realitás kétes kulisszáira. Ragyogsz, mint egy mikrohullámú sütő a planetáris magányban, miközben kozmikus sigma grindseted mellett tompának tűnik még a Nap is. Gyúrhat téged bármiféle erő, sűrűbb vagy, mint az atommag közepén az ige. De ez csak hübrisz: állattá leendésed bukás, Nabukodonozor vagy, balladád a kiszorított homály helyén parázslik, az ősrobbanás után sistergő hangyafoci szürke ködében ölt fekete-fehér testet. Éneked interplanetáris nitróüvöltés az elme örök éjszakájában, ahol te vagy az a távolsági fényszóró sugaraiban megvilágított szörny is, aki az elalvó értelem ólomnehéz végórájában kúszik elő a szurdok mélyéből. Transformer vagy, a közöttiség ügynöke.
Dóczi Attila legújabb egyéni kiállítása a kriptomasinisztikus, zoomorf és hipermaszkulin kiméraság kimérős nosztalgiáját tárja elénk a művésztől megszokott humorral és párás szemű visszarévedéssel ízesítve. A művek sajátos intenzitása a szőnyegekkel otthonossá varázsolt garázsba gurulva talán belőlünk is előcsalogatja a custom-built gépállatot — ha csak egy szórakoztató, kuncogástól rázkódtató pillanat erejéig is.