A hétköznapi valóság fosszíliáit a nemábrázoló művészet hagyományainak szellemében hozza újra létre, a narratív befogadói tevékenység helyett az észlelés aktusának átélésére ösztönözve a nézőt. Batykót tehát nemcsak ábrázolásának tárgya, hanem a kép kézzel fogható, aktív fizikai jelenléte, az újrateremtés aktusa is foglalkoztatja. A szinte fotószerűen konkrét, absztrakt felületképzéssel kialakított festmények így válnak kozmikussá, így nemesednek ezek a „talált látványok” kulturális metaforákká.
Sajátos újrahasznosításnak lehetünk tanúi, ha az egy kicsavarodott női testre emlékeztető, földre dobott melltartót vagy a kivágott papírdarabkákhoz hasonló, kollázsszerűen halmozott októberi falveleket szemléljük. A kiömlött kávéfoltot Batykó annak amőbaszerű terjeszkedésének folyamatában ábrázolja, élővé avatva az élettelent, és mintha az eldobott cigarettacsikkekbol épülő alakzatnak is nagyobb lenne a létjogosultsága, mint a járdaszegélynek.
Ez a festészet egyszerre gyökerezik többek közt a pop artban, a street artban, a graffitiben, a fotórealizmusban vagy a montázshasználattal operáló stílusokban (mint a dadaizmus). Ha nevezhetnénk is Batykó Róbertet Kurt Schwitters és Gerhard Richter mostohagyermekének, mégis sokkal inkább az az érzése az embernek, hogy Batykó művészete úgy épül újra elődeiből, ahogyan festményeinek tárgyai nyernek új és előző életüktől független, önálló létet.