Sok kicsi …

Idestova ötven éve ért a megtisztelő szerencse, hogy „képzőművésszé” kiképződésnek vethettem alá magam az erre szakosodott, illetékes felsőoktatási intézményben. A művelet vége számomra a heveny tanácstalanság lett – enyhén szólva. Néven nevezve: csőd. Nyilván kölcsönös félreértésből. Ami ezt átmenetileg követte: őrlő tébolygás a vélt-valós, külső-belső, s egymással kevéssé összeegyeztethető elvárásoknak eleget tenni igyekvésben. Mellesleg épp akkortájt lett szenzációs közhír a kulturális szcénában: ”Mindenki művész!” Már csak én hiányzom – konstatáltam lakonikusan, ámde csillapulón nyugtalanul. A belőlem hiányzóból gyanítva esélyt egy elfogadható önazonosságra, az űr kezdett tágasságnak tetszeni. Bele-belekukucskáltam, noha gyakorta szédelegve meredélyeitől. Prózai látnivaló is szemembe ötlött aztán: az összefirkált városé. Kapóra jött: a nevüksincs firkászok kapirgálásaiban, odakenyt-felsuhintott nyomhagyásaikban, aprólékos karcolataikban rokonlelkek kézjegyeire lelt beképzelt társtalanságom. Avatatlan kezek botor botladozásai, szertelen kedvre derítő, szeszélyes léhaság, szívfacsaró, szenvedelmes nekikeseredés, örömittas bujálkodás, koromsetét szorongás, zaftos trágárság, banális szépelgés: megannyi bohó-tragikus jeladás. Feloldásra, kifejtésre otthagyott kósza, kusza üzenetek ákombákomai, temérdek olvasásra ingerlő, olvasatért sóvárgó nyom, az ember igazi természetévé burjánzó jelrengeteg, egy vehemensen tenyésző jelvilági dzsungel. Tán még időben észhez térített: a jel nem megkerülhető. A jeladás halogatása több mint mulasztás, a jelzést elodázni nem szabad. A jel nélküli a valóságon kívül reked, a jelöletlen maradó soha meg nem valósul. Mégiscsak nekiduráltam hát magam a képfaragásnak. Ebbéli ténykedésemet vizuális morfondírozás gyanánt űzöm avégett, hogy jel alakjában tekinthessem át, s így vegyem alaposabban szemügyre életem némely kérdéses mozzanatát, amelyekben a másokhoz való viszonyom alakulása során, a mindennapok zajlása közepette olykor alig bírtam eligazodni. Képeim ezért az egyszerűsítésre hajlók, alkalmazott látványelemekkel szűkösen élek. Alakjaim megjelenítésekor beérem annyival, hogy a rájuk ismerés pillanatát kiváltón emberszerűre szabottak legyenek. Emberszerű mivoltuk is lecsupaszított, mezt, attribútumokat, és egyéb kellékeket mellőző: mintha olajba festett előfordulásuk kizárólagos feltételeként a tulajdon testük pucér látszatán túl egyébre nem is formálnának igényt. Környezetük is tárgymentes. A körülöttük levő geometrikus formák némelyikéről ugyan feltehető, hogy „ház”-ra hajaz, következőleg e figuráknak kívül tágasabb. Sajátos vonása továbbá a lapjaimon jelzett alakoknak, hogy híján vannak mindennémű egyénítettségnek. Identitásuk nem rejtekező, vagy burkolt – nincs. Egyéni karakterjegyeket nem viselő példányok, de távolról sem jellegtelenek. Kirívó jellegzetességük a felcserélhetőség, a végletes hasonlatosság-összehasonlíthatóság. A nemi meghatározottság merőben biofizikai markereire a megfelelő mértékben utaló külsődlegességektől eltekintve nincs köztük számottevő különbség. Az egyik majdnem olyan, minta a másik, s egyként virít róluk a közöny a kölcsönös felcserélhetőségből előadódható kockázatokkal szemben. Egymás képmásai, egymásba átképezhetők, nyilvánvalóvá téve, hogy bármelyikük bármikor a másik helyzetében („bőrében”) találhatja magát. Képmások még? Vagy képletek? Ha igen: első, másod-, harmad-, avagy ennedik fokúan bonyodalmas emberi léthelyzetek megoldatlan egyenleteinek feloldó képletei. A szituációk problematikája is takarékosan adagolt: egyedüllét és társaság, szembenézés és elfordulás, érintkezés és távolságtartás, köszöntés és búcsú. Alaptörténetek, minimalizált koreográfiával. Kompozícióimat szerény méretük dacára is bizonyos teherbírásra szánom. Mondhatni, adok a statikára, óvakodva az ólálkodó statikusságtól. A figurák mozgása visszafogott, de nincsenek elmerevedve. Tartásuk szívósnak tűnik, nem görcsbe dermedt, inkább egyfajta készenlét, készültség a moccanásra. Várakozás. Igen: képeim szellős színtereinek szereplői a festékből megtestesült, tevőleges, cselekvő várakozók. Várakozó álláspontot foglalnak el ültő helyzetben is.
Folyvást várni? Ennyien? Mire még?
Már sejtésekbe se bocsátkozom – ők viszont kitartanak.
Aki a kiállításon utánanéz mindannak, amiről itt szóltam, a látnivalókban egyébre is lelhet. Vigasztalhatatlan volnék, ha nem találna.

Kiss Mihály