Ceci n est pas une photo

A művészet történetét végigkísérik a médiummal, illetve a műfaji határokkal való kísérletezések. A Viltin Galéria kiállításán a képzőművészeti fotóhasználat kerül középpontba: a fotó médium-jellegéből kiinduló alkotások, vagy a másodlagosan felhasznált képek segítségével az alkotás folyamatában elfoglalt szerepét és a médium sajátosságainak értelmezési lehetőségeit, megjelenési formáit járja körül. Az elmúlt pár évtizedben a fotografikus kép jelenléte egyre dominánsabb lett a kulturálistól a hétköznapi közegig, s a kortársművészeti alkotások között is egyre több a fotó, illetve a fotó alapú, vagy azt felhasználó műtárgy, gondoljunk akár a hetvenes évek experimentális képeire, a hiperrealista alkotásokra, vagy a folyamatosan reneszánszát élő kollázsokra.

Chilf Mária (1966) emblematikus akvarelljei mellett 2014-ben jelentek meg első „fotórajzai”, hol egy installáció részeként, hol a síktól eltávolodva, áttört vizualitással játszó önálló műként. A személyes hangvételű, részletgazdag akvarellek entitásainak helyébe lépve, vagy azokat kiegészítve, szubtilis layerként jelennek meg, akár szürreálisba hajló kompozíciók formájában.

Gerber Pál (1956) kevés motívumot felvonultató, tömör megfogalmazású fotói festményeihez, installációihoz hasonlóan a gerberi Gesamkunstwerk egy-egy darabjaként értelmezhetők. Más műtárgytípusairól jól ismert tárgyak kerülnek véletlen vagy éppen teoretikus gondolkodással lassan felépülő konstellációkba, melyet gyakran a textus és annak azonos hangsúlyú jelenléte szakít ki az eredeti kontextusból. Fotói tekinthetőek egy-egy pillanat vagy cselekvés lenyomatának, melyek tükrözik a művész gondolkodásának heterogenitását, egyben tanúskodnak a narratíva és az irónia irányító és szervező szerepéről munkáiban.

iski Kocsis Tibort (1972) a festőiség és a fotó médiumának szintézise foglalkoztatja. Saját fotóarchívuma festészeti gyakorlatának közvetlen vagy közvetett inspirációja. A kiállításon szereplő Cum dederit sorozatában a fényképek festői minőségével, a tónusok, valőrök, egyedi anyagszerűségek megjelenési lehetőségével foglalkozik. A lépték -és perspektívaváltásokhoz rendelt dinamikus kompozíciók variálásával a környezet komplexitásának bemutatása a célja, s egyszersmind átfogó portrét rajzolni az emberről közvetlen emberábrázolás nélkül.

Tranker Kata (1989) munkáiban a fotó médiuma kezdettől fogva fontos szerepet játszik, azonban soha nem saját, hanem talált/kisajátított fotográfiákkal apellál, összegyűjtve, szétvágva, majd installációba, új kontextusba helyezve őket. Műveinek asszociációs mezőjét az egyéni és társadalmi viszonyok és törvényszerűségek megjelenítéséhez köti, továbbá új narratívával tágítja értelmezési tartományukat.