Landfall

iski Kocsis Tibor festőművész Landfall című, huszonnegyedik egyéni kiállításának középpontjában az ember önmagához és a világhoz való viszonyulása áll.

Az elmúlt évek sokat szereplő és jól ismert sorozata, a Luna tónusgazdag szénrajzainak embereket és földi természetet nélkülöző világa után a jelen kiállítás iski Kocsis munkásságának, ars poeticájának egyfajta összegzéseként tekinthető. Az ember és a természet komplex viszonyrendszere emblematikus festészetének, rajzainak visszatérő inspirációja, konceptuális művészeti diskurzusának állandó fókusza.

A művészt az ezredforduló óta foglalkoztatja az esztétikai értelemben vett szép, illetve a magasztos kortárs képi értelmezése, amelyhez egyéni tájábrázolási struktúrát rendelt. A globális-lokális ökológiai problémákra született, rurális érzékenységről tanúskodó reflexiói jelképközpontú esztétikai megközelítést mutatnak. A kiállítás iski Kocsis Ökoturizmus (2001-2005) sorozatának gondolatiságát viszi tovább, ugyanakkor felerősödik a manapság egyre intenzívebb ökológiai szorongás borongós szemlélete. A férfi-nő portrépár témához rendelésével mindezt saját életünkre, korunkra, a Föld jelenlegi állapotára vonatkoztatja. Képein változó módon olykor a nyomasztö, másszor a pozitívabb hangvétel dominál. Ezt a kontrasztot Antonio López García absztrahált városkép-parafrázisa is megerősíti, egyben némi reménnyel tölti el a szemlélőt, s az új élet lehetőségével kecsegtet.

iski Kocsis fotografikus szemmel vizsgál, de festői eszközökkel ábrázol. Az esztétikai alapkérdések mentén és a hagyományos táblakép formájánál maradva igyekszik a műfajok szintézisével és a kortárs ökológiai problémákra irányuló lankadatlan figyelemmel visszatérni az alapokhoz. Víz, levegő, tűz, föld, mint alapelemek iski Kocsis egész életművén végigvonulnak. Origóként értelmezhetjük most is ezeket, ahogyan a kiállításon megjelenő parafrázisokat is, melyek múlt és jelen összekapcsolásaként, kulturális referenciaként, s az emlékezés rétegeinek mementóiként egyaránt szolgálnak.

A Landfall kiállításon az alkotótól korábban megszokott, többnyire emberek nélküli világot aktuális festészeti diskurzusba ágyazva egészítik ki a narratív zsáner- és portréábrázolások. Ferenczy Károly 1904-ben készített Festő és modell (műteremben) című festményének életnagyságú parafrázisa így egyszerre tekinthető a szépség előtti tisztelgésnek és az autonóm magyar festészet születési idejéhez való visszatérésnek. Az emberi ábrázolások sorát Hans Holbein 1541-es férfi portréjának, s egy ismeretlen fotográfus feltehetőleg a 19. század második feléből származó nőportréjának ezüsttel készült rajzparafrázisa zárja.

iski Kocsis emblematikus természetképeinek részletgazdag kidolgozottsága és festői érzékenysége mellett maga a médiumválasztás is egyfajta értelmezési rétegként definiálható. A kiállításon mediálisan eltérő – olaj-vászon, szén-, ezüst-, ceruza- és pasztellrajz, giclée nyomat – hajtott, vágott vagy gyűrt, illetve formázott munkák láthatók. Általuk egy művészettörténeti és kultúrtörténeti reflexiókban gazdag jelenről kapunk narratív képet, amely ugyanakkor egy disztópikus jövőbe mutat, árnyékában – és a művész hitével összhangban – azonban egy alternatív, reménytelibb jövőkép sejlik fel.