Mit kezdjünk manapság a tudományos megismerés olyan klasszikus eszközeivel, mint az enciklopédia, az atlasz, vagy a lexikon, amikor a tárgyilagos tények egyre kevésbé hatnak a közvéleményre, az érzelmeken, személyes hiten alapuló érvek pedig egyre inkább?
Az Atlas című kiállítás központi eleme Gerhes Gábor azonos című, háromszázhatvannyolc oldalas, képes atlasza, amely egy a tudástárolás hagyományos helyszíneit (múzeum, könyvtár, könyvespolc) idéző, különleges építmény belsejében várja a látogatókat a Kiscelli Múzeum templomterében.
Ha kézbe vesszük a könyvet, súlyra, formára a jól ismert atlaszok megszokott méreteit, arányait tapasztaljuk, azonban ha belelapozunk, egy olyan világ képzete sejlik fel előttünk, amely kísértetiesen ismerős, mégsem teljesen a sajátunk.
Az Atlas ugyanis univerzális megállapítások és lezárt magyarázatok helyett szerzője személyes világképét és az ahhoz kapcsolódó kérdéseit közvetíti. A kiadvány Gerhes gyerekkora óta gyarapodó megfigyeléseiből, valamint különleges tárgygyűjteményéből kiinduló munkáit rendszerezi és mutatja be – eddigi életműve és egyszersmind élettapasztalatai sajátos leltáraként.
Gerhes az egyéni olvasat, a szubjektív tapasztalat felértékelésével a műfaj demokratizálódására mutat rá. A tizenkét plusz egy könyvből álló Atlas szerkesztési elvei meglehetősen önkényesek: fejezeteinek terjedelme változó, tartalmát pedig az elismert, a rejtett és az alternatív tudományok, valamint az irodalom és a képzőművészet területéről kiválasztott fogalmak alkotják.
Utolsóként A Newton-kenotáfiumról című könyv készült el, mégis a kötet elejére került, akár egy szerzői előszó, amely segítséget nyújt a mű megértéséhez. Newton üres síremlékének a tervét 1784-ben készítette el Étienne-Louis Boullée, aki számos, saját korában megvalósíthatatlan építészeti koncepciójával komoly hatást gyakorolt 20. századi kollégáira.
Architecture, essai sur l’art című traktátusát 1967-ben Aldo Rossi fordította le először olaszra, aki építészként programszerűen foglalkozott az elmúlással és a halál ábrázolásának lehetőségével. Egyik főműve, a modenai San Cataldo-temetőben felállított csontház.
Rossi kocka alakú osszáriumát az itt látható installáció közvetlen formai és szellemi előképeként értelmezhetjük: tömbszerű, monolitikus megjelenésével és hideg, katalógusszerű felépítésével mindkét épület a melankólia építészeti kifejezésével kísérletezik.
A templomtérben álló, szándékosan meghatározhatatlan rendeltetésű épület amellett, hogy tematizálja a tudástárolás hagyományos helyszíneinek (könyvtár, könyvespolc, múzeum) funkcióváltásait, egyszersmind ideális környezetet biztosít az Atlas-ban sorakozó fényképek által terelt kontempláció számára.