Azt gondoljuk, az élet alapvető tényeiről már mindent elmondtak, azokról mindent tudunk: születés, szerelem, élet, halál. Egészen addig, amíg saját magunk meg nem tapasztaljuk, amíg meg nem érint minket. Akkor kiderül, hogy nincsenek pontos szavak arra a teljesen egyéni, egyedi élményre, amik mi vagyunk, csak közhelyek, amelyek nem fejezik ki, amit átélünk.
Mert képek vannak, hangok, tapintás, szaglás, mivel teljes testünkkel vagyunk benne mindenben, nem csak a tudatunkkal. A testet meg hogyan lehet elmondani, kifejezni? Hiszen az érzés az belül van, a bőr, a hús felszíne nem beszél, nem mutat meg semmit.
Józan Adrienn megtapasztalt valamit, eljutott egy olyan határra, ahonnan még vissza tudott fordulni, vissza tudták fordítani. Életben maradt.
Megpróbálkozott ő is a szavakkal, de igazából a képek lettek fontosak, azok tudják valamennyire átadni a teljes testi és lelki szenvedést, a halálhoz való közel kerülés dermesztő élményét. Amihez nagyon közel kerülünk, azt már szinte belülről is átéljük, benne vagyunk.
Onnan visszatérni olyan, mint egy újjászületés. Minden másmilyennek tűnik egy kicsit, saját magunk is. Minden tapasztalat egy új ablak arra, aki vagyunk, aki lehetnénk.
Józan Adrienn, mint egy különös pillangó, át-és visszaváltozott. Eltűnt egy nyár, de visszajött az összes többi.