A holokauszt kerek évfordulói – ez esetben a 80. emlékév – kapcsán talán kevés szó esik a felszabadulást követő időszakról, amikor Budapest többi lakójához hasonlóan a túlélő zsidóság is próbált új életet kezdeni. Vagy ahogy Kassák Lajos 1945-ös versében írja, ez az az időszak, amikor „…a semmiből kell összeépítenünk arcunk mását.” Nehéz átfogóan közelíteni ehhez a törékeny időszakhoz, hiszen rengeteg lelki, emlékezeti és újjáépítési folyamat zajlik, alakul, tör felszínre – ám ugyanakkor el is fojtódik a magyar társadalomban, a megmaradt zsidó közösségekben, családokban, egyénekben. A hazatérés élményének ambivalenciái, a gyászolás nehézsége, az igény a történtek minél gyorsabb feltárására és talán a minél gyorsabb felejtésére, az újjáéledő vallási élet és az emigráció kérdései – akár egy kaleidoszkóp darabjai – kavarognak egyidejűleg ezekben a hónapokban.
A Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár (a mostani tárlaton a Kiscelli Múzeum értékes darabjaival kiegészülve) ebből az időszakból rendkívül gazdag tárgyi gyűjteménnyel és iratanyaggal rendelkezik, amely elsősorban a megmaradt zsidóság szemszögét képviseli. A sok egyidejűleg zajló folyamatot, valamint a túlélőkről szóló dokumentumok kavalkádját öt téma köré csoportosítottuk: eszmélés, gyász, számvetés, elégtétel, újrakezdés.
A kiállítás kiindulópontja Zádor István Budapest 1945 című albuma, mely a felszabadulás utáni, romokban heverő Budapestet ábrázolja. A képzőművészek közül nemcsak Zádor István, hanem Áldor Péter is fontos krónikása ennek az időszaknak. Áldor személyesen követte végig a háborús bűnösök népbírósági tárgyalásait, amelyekről a vádlottak portréival illusztrált tudósításokat írt. Zádor István és Áldor Péter eddig ritkán bemutatott, dokumentumértékű alkotásai mellet sok más, magyarországi zsidó és cionista szervezetek felszabadulás utáni tevékenységét őrzi a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár gyűjteménye.
A kiállítás összeállításakor a képzőművészeti, tárgyi, fotó- és levéltári gyűjteményekből igyekeztünk egy szubjektív hangú, a személyes sorsokat a középpontba állító válogatást bemutatni oly módon, hogy az egyes darabok megszólaljanak mind a művészet, mind a történelem nyelvén. Éppen ezért ez a kiállítás nem krónikája az 1945-ös évnek. Inkább egy gyűjtemény darabjaival próbálja meg érzékeltetni a felszabadulás utáni két-három év lenyomatát: a dermedtség, a veszteség és az újrakezdés mintázatait.