Az optika szerint a színek működése tiszta fizika. De a valóságban nosztalgikus madeleine süteményként idéznek meg korokat, emlékeket és történeteket. A szocializmus a randa tónusok hiánygazdaságaként él az emlékezetben, és ezen nem segítenek a megfakult fotók se. A K2 nyitókiállítása az eltűnt színek nyomába ered, és megpróbálja rekonstruálni a friss színélményeket az elmúlt hetven év képzőművészetéből. A történet a korai Kádár-korban indul, amikor Kondor Béla és Barcsay Jenő újra felfedezte az ikonok aranyát, majd folytatódik az IPARTERV-nemzedék tagjaival, akik a ’60-as években forradalmi módon modernizálták a színspektrumot.
Új festékek tűntek fel a horizonton, nyugati márkák és műanyagkeverékek, lassan terjedve el a vasfüggöny innenső oldalán. Keserü Ilona francia tubusos pirosa még a rendőröket is visszavonulásra késztette, az IPARTERV-kiállítások művészei, például Nádler István vagy Bak Imre a műanyag akril és a szitanyomás új modern színkontrasztjaival sokkolták a progresszív közönséget. Közben Fajó János az olajfestést próbálta adaptálni a homogén geometrikus mezőkhöz. Az új technológiáknak köszönhetően a ’60-as évek színvilága – legalábbis a képzőművészet területén – komoly változáson ment át. Azt lehetett hinni, hogy nincs már több új sáv a színkörön, de a ’80-as évek elhozták az UV-érzékeny diszkószínek robbanását.
A fluoreszkáló „neonszíneket” Mengyán András hozta be a geometrikus festészetbe. A spektrum túlsó végén, a másik láthatatlan tartományban az infrafotózás jelent meg. Ezt az új látásmódot Horváth Gideon lightbox-sorozata képviseli. De a technológiai fejlesztések ezzel nem értek véget: Kristóf Gábor a RAL-szabványok porfestékeit hekkelte meg, Koós Gábor a minden fényt elnyelő high-tech ultrafeketéket hozta játékba, Sztojánovits Andrea pedig a szemmel nem láthatót rögzítette digitális kamerája szétégetésével. A K2 csoportos kiállítása hét évtizeden átnyargalva mutatja be az új színek születésének összefüggésrendszerét, a technikai és kultúrtörténeti háttér felvázolásával.