“All living beings are, in a certain way, the same body, the same life, and the same self that continues passing from form to form, from subject to subject, from existence to existence. […] We are all a fragment of it, a flash of light: energy, solar matter that tries to live in a different way from the countless previous lives. […] Difference is never a nature, it is a destiny and a task. We are compelled to become different, we are compelled to metamorphose.” — Emanuele Coccia, Metamorphoses (2021)
Emanuele Coccia filozófus Metamorfózisok című könyvében radikálisan átértékeli az élet és a természet fogalmát: azt állítja, hogy a világon minden élőlény – a baktériumoktól a növényeken és az állatokon át az emberig – egyetlen, folytonos és osztatlan életen osztozik. Ennek értelmében a fajok nem különálló, rögzített kategóriák, hanem egyazon anyag és lélek folyamatos alakváltásai, vagyis metamorfózisai. A természet és a kultúra, valamint az élő és az élettelen közötti hagyományos határokat lebontva ez az új felfogás arra ösztönöz minket, hogy az embert ne a világ uraként, hanem egy globális, egymásba fonódó, örökösen változó ökoszisztéma részeként lássuk.
A metamorfózis nem csupán érzéki tapasztalatokon keresztül átélhető biológiai és szellemi átalakulást jelent: a fogalom Ovidius Átváltozások című művéből is ismert, amely a nyugati kultúra egyik legnagyobb hatású klasszikusa. Emanuele Coccia erre a kérdésre is kitér a The Metamorphosis of Art című, a jelen utazókiállításhoz írt kommentárjában. A szövegben a metamorfózis fogalmát már kifejezetten a művészet genezisével kapcsolja össze. Ovidius ugyanis, amikor ezt a kifejezést választotta műve címéül, egyszerre két fő gondolatot fogalmazott meg. Egyfelől a formák folyamatos átalakulását írta le: minden átalakul, de éppen ezért semmi sem hal meg végleg, a változás így az élet folytonosságát biztosítja. Másfelől Ovidius a metamorfózisban az irodalom és általában a művészet természetét is felismerte, mivel magát a mítoszt az átalakulás eszközeként határozta meg: a történetek nemcsak a múlt eseményeit mesélik el, hanem bennünket is megváltoztathatnak, mert segítségükkel kiléphetünk önmagunkból, hogy másként térjünk vissza. A mítoszok, történetek és más műalkotások így nem egyszerűen egy kultúra megőrzésére szolgálnak, hanem arra, hogy új és új formát adjanak neki. Éppen ezért, bár a kultúrák eltűnhetnek vagy egymásba olvadhatnak, a mítosz – és általában a művészet – tovább él.
Ez egyszersmind rávilágít a kortárs művészet, azon belül a kortárs fotográfia szerepére és tétjére: a változásokat nem retrospektíve, hanem a történésekkel egy időben képezi le és értelmezi, olyan kérdéseket tesz fel, amelyekre még nincs kész válaszunk, és alkalmas arra is, hogy széles körű nyilvános vitát kezdeményezzen ellentmondásos jelenségekről. Ezáltal nemcsak értelmezi a változásokat, hanem maga is közvetlenül visszahathat az alakulásukra. A jelen világtörténelmi eseményeit, valamint a mesterséges intelligencia térnyerését figyelve egyre erősebben érzékeljük, hogy civilizációnk egy korszak határához érkezett. A kiállításon bemutatott művészek ennek a különböző szinteken zsezsgő krízisnek a tanúi, értelmezői és alakítói: egy olyan periódus végén születtek, amely alapjaiban változtatta meg az ember saját testéről és a körülötte lévő világról alkotott képét. A kvantummechanika és a molekuláris biológia felfedezései nyomán a világot egyre inkább az anyag és az élet legkisebb léptékein kezdtük megérteni, miközben az epigenetika és a mikrobiom kutatása arra is rávilágított, hogy az emberi test nem elszigetelt egység, hanem egy más élőlények sokaságával együtt létező, egymásra kölcsönösen hatást gyakorló ökoszisztéma része.
A kiállítás kísérlet arra, hogy ezt a komplexitást kilenc művész munkáján keresztül érzékeltesse. Emanuele Coccia nyomán megállapítható, hogy a metamorfózis nem az élet egyik különös jelensége, hanem maga az élet. A kiállítás művei ezt a folytonos átalakulást különböző léptékekben teszik láthatóvá – a sejtektől az emberi kapcsolatokon és a családon át a tájig és a kozmoszig. A kiállításon bemutatkozó kilenc alkotó – Vitalii Halanzha (Ukrajna, 1991), Zoe Hamill (Egyesült Királyság, 1987), Emilia Martin (Lengyelország, 1991), Constantin Schlachter (Franciaország, 1992), Turós Balázs (Magyarország, 1990), Bartha Máté (Magyarország, 1987), Anna Orłowska (Lengyelország, 1986), Claudia Amatruda (Olaszország, 1995) és Marcus Gustafsson (Svédország, 1990) – a metamorfózis három közegét vizsgálja: a molekuláris átalakulások mikroszkopikus világát, az emberi és családi kapcsolatok változásait, valamint a tájképen keresztül feltáruló környezeti, esetenként kozmikus lépték lenyűgöző eseteit. A művészek, miközben megfigyelik és értelmezik ezeket a változásokat, maguk is a metamorfózis részei: új formákat hoznak létre, és nemcsak megmutatják ezeket az átalakulásokat, hanem lehetőséget adnak arra, hogy új kapcsolatot teremtsünk saját világunkkal, és belépjünk abba a közös szellemi térbe, amelyben a változásokról gondolkodhatunk.
Mucsi Emese