A politikai és gazdasági világrend átalakulásának időszakát éljük, amelynek erővonalai és folyamatai még formálódni látszanak, körvonalait pedig továbbra is nehéz lenne teljes egészében átlátni. Ez az átalakulás a vizualitásunk tereiben is tettenérhető, hiszen a képek folyamatos előállítása és áramlása kíséri azt: térfigyelő kamerák felvételei, élő közvetítések, események töredékei, FPV-drónfelvételek, valamint mémek, mesterséges intelligenciával generált videók, személyes fényképek, filmek és más vizuális tartalmak ugyanabban a térben jelennek meg. A digitális platformokon a politikai események, a szórakoztatás, a reklámok és a személyes kommunikáció ugyanabban a figyelmi keretrendszerben találkoznak, ahol az ismétlődés révén a rendkívüli fokozatosan hétköznapivá válik.
Míg bizonyos online platformokat arra használunk, hogy görgetés közben kikapcsolódjunk, vagy eltereljük a figyelmünket valamiről, addig óhatatlanul is találkozunk a valósággal, amely egy bizonytalan világ lenyomataiként jelennek meg előttünk. Ahogy ezek a képek folyamatosan váltva egymást felhalmozódnak, egyre kevesebb időt hagyva az értelmezésükre és feldolgozásukra, úgy normalizálódik a radikális.
Széll Ádám új műveiben ezt az átmeneti állapotot vizsgálja. Módszere szinte a képelemzéshez hasonló, hiszen a rá jellemző, rétegzett képalkotás mentén próbál közelebb kerülni azok jelentéséhez. Míg számára ez a folyamat a megismerést segíti, addig a néző számára a képek ismétlése és egymásra helyezése fokozatosan aláássa az információ olvashatóságát. A műalkotásokon minden egyes réteg hozzájárul a kompozícióhoz, növekvő sűrűségük azonban éppen azokat az elemeket fedik el, amelyekből a kép felépül. Ezáltal ahelyett, hogy a vizuális információ mennyiségének növelése tisztább, és érthetőbb képet eredményezne a néző szempontjából, sokkal inkább azt a megfoghatatlan, köztes állapotot erősíti, ami a biztos és a bizonytalan között húzódik.
Az egyetlen tájékozódási pontot a fehéren hagyott felületek adják. A műveken megjelennek a drónfelvételek időbélyegei, a kép közepén látható célkereszt, vagy egy robbanás villanása, melyek nem mozdulnak el a rétegzés során sem. A kiállítás egyik meghatározó műve a 1964-es amerikai elnökválasztási kampányvideó kettősségéből indul ki. Egy kislány idilli környezetben virágszirmokat szedeget és számolgatja azokat, majd hirtelen egy hang visszaszámol, és egy atombomba robban fel a szemünk láttára. A kampányvideó azt sugallja, hogy a két esemény nem létezhet párhuzamosan egymás mellett, hanem le kell tennünk a voksunkat az egyik, vagy a másik mellett. De valóban ennyire fekete-fehér lenne a választás? A sűrűn rétegzett rajzokon Széll a törlés eszközét alkalmazza, olyan hiányokat hozva létre, amelyek megszakítják a vizuális információ folytonosságát. Ezek a hiányok egyszerre működnek megszakításként és viszonyítási pontként, a figyelmet arra irányítva, ami láthatatlan, vagy rejtett marad.
A túltelítettség és a bizonytalanság állapotán túl a munkák azt is vizsgálják, hogy a képek hömpölygő áradata hogyan tágítja annak határait, amit hétköznapinak, elfogadhatónak vagy akár elképzelhetőnek tartunk. Ahogy a radikális a folyamatos kitettség révén semlegessé válik, a képek már nem pusztán tükrözik az egymás mellett létező, összeegyeztethetetlen valóságot, hanem aktívan részt vesznek annak alakításában is, ahogyan viszonyulunk ehhez az anomáliához. A vizuális kultúránk egyértelmű alakítója a társadalmi és politikai nyilvánosságunknak, ezért felmerül a kérdés, hogy a vizualitásunk miként befolyásolja, hogy mit ismerünk fel, mit tűrünk el, és végül, mit fogadunk el annak részeként.
Krnács Sára