Zoltán Mária Flóra alkotói kibontakozását kivételes módon gáncsolta és mérgezte a 20. század elnyomó rendszereinek gyilkos természete. „Szörnyű volt a kisgyerek- és a fiatalkorom” – emlékezett vissza. Hatvanéves korában kezdte elölről a festészetet. Felszabadulva minden súly és kényszer alól. Talpon maradása és festészethez való ragaszkodása katartikus példázat a túlélésről, az örökölt traumák bilincsének lerázásáról és a művészet felszabadító erejéről.
A K2 galéria által megrendezett első retrospektív kiállítása feltárja azt a folyamatot, ahogy – szembefordulva a végzettel – megtörte az örökül kapott sors bénító erejét és kiteljesítette életművét. Pályája olyan későn felfedezett nőművészekéhez hasonlítható, mint a kubai emigráns Carmen Herrera, a Libanonból elmenekült Etel Adnan, a gyerekkori traumákból táplálkozó Louise Bourgeois vagy a Jackson Pollock feleségeként árnyékba szorított Lee Krasner. Zoltán Mária Flóra nagy pillanata most – nyolcvankilenc évesen – jött el.
Zoltán Mária Flórát előbb származása, majd osztályhelyzete miatt üldözték. A vészkorszakot – kislányként – egy pesti zárdába rejtve élte túl, míg nagypolgári családja félig elpusztult a zsidóüldözésben. Életben maradt édesanyjával összekapaszkodva próbáltak boldogulni az államosítás és a sztálinizmus időszakában. Elvesztették a családi villát, elvesztették a vagyont, földönfutóvá váltak.
Osztályellenségként Zoltán Mária Flórát nem vették fel a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, a prágaira viszont igen. Kétéves csehországi kitérő után haza akart jönni: ekkor már az elismert művészdiákot átvették a pesti festőszakra. De hiába fejezte be tanulmányait 1962-ben, a pályakezdő kilátástalanság, a traumatizált családi környezet és az anyai kötelességek néma depresszióvá sűrűsödtek benne. Alkotóereje elapadt, műterme nem volt. Egykori évfolyamtársaival (Maurer Dóra, Nádler István vagy Lakner László) szemben a feleséggé váló, gyermekeket nevelő Zoltán Mária Flóra karrierje nem haladt előre. Bár Frank János rendezett neki egy sikeres debütáló kiállítást 1970-ben, idejét és energiáit felemésztette a család. 1973-ban egy – svéd hajóskapitánnyal kötött – névházasság révén Nyugatra menekült. Belekóstolt a skandináv fogyasztói társadalom szépségeibe, és látta a kortárs művészeti törekvéseket, de a rosszul alakult kapcsolatból rövid időn belül visszamenekült a szocialista Magyarországra.
Zoltán Mária Flóra életét imádott és bálványozott édesanyja évtizedeken keresztül nemcsak pozitív módon határozta meg. „Nem a saját életemet éltem, hanem az övét” – panaszolta. Anyja 1997-es halála után viszont a hatvanéves festőnő előtt új világ tárult ki, mintha a történelmi tragédiák PTSD-jéből szőtt örökölt sors lefoszlott volna róla. Hatvanévesen mindent elölről kezdett: szabadon.
Eredendően figurális, expresszív stílusvilága 2013-ban váltott át az absztrakt formanyelvre. Beleszeretett egy régi francia képeslapba, amely az avignoni pápai palota hálótermének reneszánsz padlóját ábrázolta. Ez a motívum termékeny vizuális ősforrásnak bizonyult hosszú éveken át, ebből absztrahálva festette egymás után a sarkára állított négyzetfoltok laza szövésű kompozícióit. Ebben a felszabaduló világban már nem az örökölt sors drámája, hanem a színhangzatok építették a kompozíciókat.
Az „avignoni korszak” geometrizáló rombuszrácsozata fokról fokra fellazult, majd átadta helyét a szemtelenül laza gesztusoknak, a „formátlan” foltoknak és a kirobbanóan vidám színskálának. A hetvenen túl járó Zoltán Mária Flóra a legfiatalabb festők kezébe való eszközökhöz nyúlt, például az akrilfestékszóróhoz vagy az olajpasztellhez (oil stick). Előbb papírlapokra vitte fel a nyers, graffitiszerű, könnyeden firkált gesztusokat, majd három-négy méteres szabadvásznakat töltött meg velük. Ezek az expresszív erőtől duzzadó képek nem fakó „Őszikék”, hanem a sors törvényeit meghazudtoló, örökifjú művésznőnek a gyermeki ártatlanság korába visszatérő, mégis érett kompozíciói. „Valami maradt a gyermeki lélekből bennem” – mondta a kiállításhoz készített portréfilmben a naiv gesztusokról. Alkotás közben Zoltán Mária Flóra kikapcsolja a külvilágot, a műveltséget, a figurális reflexeket és a történelmi ballasztokat, csak a színérzetek belső sugallatára koncentrál. A spontán módon születő, absztrakt gesztusokból árad a megtalált – gyermeki – szabadság kivételes ereje.
A depresszió és az asszonysors dacára Zoltán Mária Flóra azért korábban is dolgozott. A kései absztrakt képek felől visszatekintve rangot kapnak ezek az alkotások is. Az 1960-as évek applikált elemeket tartalmazó, mitikus, mesebeli szerepmodelleket kereső képtáblái után az 1980-as években megalkotta a magyar újfestészet – régóta keresett – női változatát. Széles ecsettel megfogalmazott, expresszív, firkált gesztusokkal teli vásznain saját életének drámai karakterei tűnnek fel. A vissza-visszatérő alakok egy magánmitológia szereplőgárdájává lényegülnek át, a zárdában óvó-vigyázó kék oroszlántól kezdve a hiányzó férfifigurát megtestesítő cowboykalapos trombitásig. Szemtelenül fiatal kései képei felől visszanézve vált csak érezhetővé, hogy mennyire összhangban volt az új szenzibilitás (Heftige Malerei, Transavanguardia) esztétikai regiszterével. Még akkor is, ha a későn megtalált szabadság csak hatvanon túl, a „hosszúélet” maratonistájaként oldotta meg gesztusait és vezette el a kötetlen alkotás boldogságához.