Lendvai Ádám kiállítása

A kiállított plakát, melyből az 1×1 tábla koncepciójának megfelelően csak eggyel találkozhat a járókelő, nem másról, mint az összes többi plakátról szól. Teljes felületén egy másik óriásplakát képe látható, szűk környezetével, vagyis az utcaképpel együtt. A képen megjelenő óriásplakáton, egy újabb plakátot láthatunk és ez így megy tovább, a legkisebb még felismerhető részletekig. A koncepció tehát önmagában még nem újdonság, hiszen a kép a képben jelenség vagy a visszacsatolt kamera kép már sok esetben megjelent a művészetben. A plakát előtt állva azonban, nem csupán a kép a képben egyszerű logikájának megértését élheti át a néző, hanem elsősorban a tárgytalanság, az üzenet hiába való keresésének furcsa, nyugtalanító érzetét is.

Az óriásplakát koncepciója így funkciójában sérül. Létrejöttének általános célja ugyanis, megszerezni a kihasználatlan, vagyis haszontalan időt, a közlekedés perceit. Az ürességet – amitől korunk embere retteg – kitölteni és birtokolni próbálja, hogy reklám fogyasztásként értékesítse. Ennek érdekében próbálja a környezet valamennyi „üres” felületét letakarni, felülírni hasznos tartalommal, megtölteni üzenetekkel. Képek és szövegek vesznek körül bennünket. Egymást túlharsogva próbálják a lassan már immunissá váló nézők nagyobb figyelmét kiharcolni maguknak.

Ilyen körülmények közt pillantja meg a járókelő a kiállított plakátot és a számtalan képi információ ellenére – amit a plakátra nyomtatva láthat – nem találja az üzenetet a megszokott helyen. A néző agya – a beidegződött információ-feldolgozásnak megfelelően – kiiktatja a képből a nem informatív részeket, a plakátokon belül egyre beljebb keresi a tartalmat, míg lépésről lépésre a elfogy a remény a sikerre, akárcsak maga a képfelület. Hiába fogja fel egy ponton, hogy nem találhat többet csak a nem létező üzenet környezetét, az üresség érzete továbbra is megmarad.