Erdélyi Gábor kiállítása
2000. április 11. - május 11.
Megnyitó: 2000. április 11. 18:00


Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jasper Johns hallgatagsága legendás. Valamikor a hatvanas években David Hockney Párizsban járt és egy kávéházban véletlenül megpillantotta régi ismerősét, Jasper Johns-t. Odalépett hozzá és megkérdezte: Jasper, hogy tetszik Párizs? Johns kibámult az ablakon, lassan kifújta a cigarettafüstöt és hallgatott. Így ültek hosszú ideig egymással szemben, majd több szót nem váltva fizettek és távoztak. Néhány hónap múlva Hockney New York-ban járt és egy megnyitón ismét találkozott Johns-szal. Örömmel üdvözölte: Jasper, hát milyen volt Párizs? Jasper Johns némán maga elé nézett, hosszan szippantott a cigarettájából, majd néhány percnyi hallgatás után így szólt: David, te sohasem adod fel! Ennyit egyelőre az interpretáció nehézségeiről.

Erdélyi Gábort is sokszor láttam már hallgatni, néhányszor akkor is, ha a saját képeit kellett volna magyaráznia. Amióta ismerem, ambivalens a viszonya az interpretációhoz. Halvány mosollyal nyugtázza, hogy művei fotózhatatlanok, ugyanakkor pontos címekkel látja el őket. Rejteget, de tart attól, hogy a néző nem ismeri föl, amit elrejtett. Művészi törekvése éppen ellentétes Jasper Johns-éval, akitől korai, stílusteremtő munkáiban mi sem állt távolabb, mint az elrejtés gesztusa.

A klasszikus retinás festészeti hasonlat szerint a kép mint tükör vagy ablak viselkedik – egy átlátszó, önmagában láthatatlan fal, amely elválasztja a nézőt a nézés tárgyától. A képen a minket körülvevő valós környezet egy kétdimenziós optikai világra redukálódik, de ennek ellenére - a modell szerint - a kép és a valóság szövete egyazon anyagból van, homogén egész. Az absztrakció megjelenésével ez az ablak bezárul, a kép önmagában álló esztétikai rendszerré válik, elveszti a látszat, az illúzió jellegét. Azóta kiderült, hogy a két végpont között hatalmas a játéktér, az utolsó festmény - bár sokszor elkészült már - mégsem az utolsó volt.

A művészettörténeti párhuzamok közül először a formai egyezések villannak be: James Turrell színes fényterei, Gerhard Richter tengerhullámai, de a különbségek szerencsére mindig jellemzőbbnek bizonyulnak: a koncentrált festményekhez képest a szempróbáló minimalista fényterek vásári mutatványosok bódéira hasonlítanak, a tájképek monokrómiája pedig lírai költeményként hat a mellbevágó selyemszövet mellett.

Erdélyi Gábor a minimalizmus és a monokróm forrásaitól indulva az érzékelés közvetlenségére törekszik. A kiállítótér összbenyomása szép, színes kiállítást ígér: szurrogátumok sora. Aztán közelebbről kiderül, hogy a felületeket még csak nem is festette, az igazi festészet az, ami mögötte van. A festményeken hétköznapi dolgok árnyéka, halvány visszfénye jelenik meg, igazi retinakínzó kép formájában.

A monokróm képek nézegetéséhez képest bonyolult oszcillációs folyamat indul be a nézőben: az agy, megsejtve az idézőjel csapdáját, megpróbálja kikapcsolni a színes selyem elsődleges élményét és az egyik észlelési rendszerből a másikba vált. Az átkapcsolás szándékolatlan, de hasonló Jasper Johns zászlóképéhez, ahol a festmény és a tárgy között ingadozik az értelmezés. Erdélyi a szubjektív elemek kiiktatásával, a narrativitás mellőzésével a még megkülönböztethetőség hajszálvékony határára kívánja eljuttatni a nézőt. A folyamat közben az érzékelés tudatossá válik - megpillantunk egy hajszálat. Az elzárt tárgy látványa az érintés vágyát hívja elő. A mélység megismerésének kényszere azonban az anyag és az anyagtalan korlátaiba ütközik. Régen eltűnt a homogén tér, a levegőben ottmaradt az esztétikai differencia kérdése.

A színes selyemtől félig-meddig eltakarva Duchamp gondolatai sejlenek fel a négydimenziós tárgy háromdimenziós vetületének kétdimenziós leképezéséről. (Csak zárójelben: a hokedlin szerintem Rodcsenko 1918-as Fekete a feketén című képén látható formaegyüttes egy vetülete látható.) A rejtegetett kép különös érzékelési élményt nyújt, egy addig láthatatlant tesz láthatóvá. Azt a pillanatot ragadja meg, amikor valami már nem az, ami volt: a látás pillanatát. Erdélyi Gábor festményei ebből a szemszögből a tárgyiasult érzékelés képei.

Egyszer megkérdezték Jasper Johns-tól, gondolja-e, hogy a műveit interpretálni kell. Azt válaszolta: nem hiszem, de érdekes lehet, ha az ember beszél a dolgokról.

Mélyi József