Kirakat - mai magyar fotós stratégiák
2000. május 9. - június 23.
Megnyitó: 2000. május 9. 18:00

A kortárs művészet médiumai között a fotográfia a kilencvenes évek második felében kiemelkedő szerepet töltött be. Ennek okai egyrészt a festészet szerteágazó voltának talajtalanságában, másrészt a reprezentáció és identitástudat általános kérdéseinek jelentkezésében kereshetőek. A fénykép, mint valóságlenyomat, hiteles, áttétel nélküli közvetítője egy élethelyzetnek vagy környezetnek, annak, amit a művész magáénak, vagy üzenetének vall. E fotóstradícióhoz képest szűkített látásmód a képzőművészet szubjektív álláspontját vállalta magára azért, hogy a műfaj más irányú alkalmazását tegye lehetővé. A kérdés, hogy pontosan kit is nevezünk fotóművésznek, a nemzetközi művészeti szintéren már a kilencvenes évek első felében szélesebb körűvé vált. Ha ugyanis csak a hagyományos technikát és témaválasztást hűen követő alkotót nevezzük annak, akkor a meghatározásból kiszorulnak azoknak a nagyításoknak az előállítói, akik esetleg kevésbé alapos szakmai ismereteik ellenére frissebb, expresszívebb lapok kiállításával vallanak helyzetükről úgy, hogy a fotográfia klasszikus tendenciáihoz képest sokoldalúbb üzenetet közvetítenek. Más oldalról pedig rákérdezhetünk, fotósnak nevezzük-e azokat a művészeket, akik nem a tágan értelmezett művészet jelen helyzetét veszik alapul alkotásaiknak elkészítésekor? Miért tegyen a kritika velük szemben kivételt a médium önállóságára hivatkozva műveik itéletében, ha láthatóan nem egy nyelvet beszélnek a síkművészetek más képviselőivel? E dilemmák nemzetközi megjelenése a magyar művészeti életet sokáig nem bolygatta. A művészek két táborra szakadtak: egyik oldalon álltak a fotósképzésben hívő hiteles szakemberek, akik a függetlenség és a belterjesség érvrendszerében megmaradtak korábban kialakított alkotói koncepcióiknál, mondván hogy az ettől való eltérés a technikai kimunkálás lehetőségeinek elkerülését jelentené. Másik oldalon azonban a képzőművészet művelői a fotónagyítás részleteivel mit sem törődve a témaválasztás és a vizuális környezet, tárgyi világ kifejező megjelenítésével foglalkoztak. Munkáikon a fényképezőgép mint eszköz elszakadt annak alapértelmezésétől, időrögzítő funkciójától csak azért, hogy a szabadság élményével egy szubjektív életérzés, vagy lét-tudat leképezőjévé válhasson. A fotósok tehát a képzőművészeket technikailag felkészületlennek, a művészek pedig a fényképészeket témájukban teljesen érdektelennek tartják. Ez tehát a pillanatnyi állás, azonban észre kell hogy vegyük, félidőhöz érkeztünk. Eljött a pillanat, amikor az elmúlt évek termését szemügyre véve vissza kell hogy kérdezzünk: valóban igaz, hogy a képzőművészek nem tudják megválasztani a helyes idő és blendeértéket, illetve hogy a fényképészek tényleg nem képesek az objektívet egy olyan irányba állítani, ami egy tágabb értelemben vett kép készítését tenné lehetővé? A válasz mindkét kérdésre pozitív, és az évtized végén már látható, hogy hazánkban is számtalan értékes fotó(alapú) mű jött létre attól függetlenül, hogy mi volt készítőjének szakmai előélete. A Kirakat kiállítás célja, hogy példákon keresztül beszéljen az alkotók lehetséges stratégiáiról a fotográfia műfajában. A különböző háttérrel és szakmai szándékkal fellépő művészek bemutatásával kívánja elemezni a fényképészet megközelítési lehetőségeit és ezek képi megnyilvánulásait. Ennek ma már a hagyományos technikák és a Photoshop egyaránt részét képezi annak ellenére, hogy a két technológia leírására szolgáló szaknyelv teljesen eltér egymástól. A rendezők azt állítják, hogy a formai megjelenéssel kapcsolatos viták bár még lezáratlanok, mégis túltárgyalttá váltak: ideje hogy a műveket vegyük szemügyre, és azokról döntsük el, hogy mondanak nekünk valamit, vagy sem. A tárlatsorozat részvevői különböző karakterek. Mindegyikük különböző képtípust jelenít meg munkáin, közös vonásuk a fotográfiáról való állásfoglalás. Egymás mellé állításuk azonban nem a szerteágazás, hanem a leképezés alapú képzőművészet aktualitásának a bizonyítéka. A Kirakat kiállítás a fotóművészet néhány lehetséges stratégiájának a kiemelésével nem állít mást, minthogy a művészet értéke magukban a művekben rejlik. A jelenkori magyar művészet helyzetében nem tartja az alkotói módszerek révén kialakult szakmai pozíciókat végérvényesnek, hanem a művészek autonóm és beállítottságtól független megnyilvánulásait mutatja. Célja egyszerűen a képző és a fotóművészet szembeállíthatóságának megkérdőjelezése.

A kiállítás kurátorai: Petrányi Zsolt, Pőcze Attila, Szűcs Tibor