Ene-Liis Semper, Anri Sala, Ioana Nemes, Aydan Mürtezaoglu, Esra Ersen, Johanna Billing
Green Box
2004. május 14. - június 13.
Megnyitó: 2004. május 13. 19:00
Kurátor: Páldi Lívia

kritika
Angel Judit
green box, Trafó Galéria
A <<green box>> rendezőelve nem egy meghatározott téma vagy problematika. Kapcsolódási pontjait a kiállító művészekre jellemző szemlélet és az az érzékenység adja, ahogyan művészeti tevékenységükön belül a személyes tapasztalat és reflexió helyének és identitásának kérdéseivel foglalkoznak. A hasonlóság abból a módból is fakad, ahogyan a művészek választott médiumukhoz, illetve a megfogalmazás eszközéül használt - történeti, politikai vagy társadalmi referenciákkal, személyes idézetekkel és/vagy utalásokkal terhes - környezetükhöz való viszonyukat meghatározzák. A white cube és a black box, a fizikai és az abszolút metszeteiben létrejövő illuzórikus térben átjárhatóvá válnak a fikció és a dokumentum, a stilizált és a közvetlen, az abszurd és naiv narratívák és szituációk határai.

A kiállítás, amelynek címét Yuri Leiderman orosz művész egyik írása inspirálta, egy folyamatos dialógus, amely a szerzőnek a "közös tér-modus" hiányáról - a "topologikus múltban" rekedt Kelet és az "eltűnő térben létező" Nyugat párbeszédének képtelenségéről - szóló elmélkedését ugyanúgy asszociációs mezőjébe vonja, mint a saját ,,muzealizálásán" dolgozó Duchamp zöld dobozait. A művészek a valóság látványossággá való transzformálása helyett az ellentmondások és történések, a tapasztalat és az identitás koncepcióinak árnyaltabb, analitikus és/vagy poétikus megmutatására törekszenek, felfüggesztve az immár természetessé vált állapotot: a látványban való automatikus és reflektálatlan sodródást.

Anri Sala Missing Landscape (2001) című, helyenként szinte állóképpé lassuló filmjében várakozást és feszültséget ébreszt a kopár tájban focizó gyerekek játékának dokumentatív rögzítése és monotóniája. A vasakkal jelzett kapuk és a labda útja által kijelölt rögtönzött futballpálya szimbolikussá váló tere a mindennapi valóság és környezet korlátozottságát és kiszolgáltatottságát, a háttérben zajló nem látható események drámaiságát sejteti.

Európa másik végén, egy Oslo melletti fürdőhelyen, az ugrás előtti pánik foglyaként torpan meg Johanna Billing Where She Is At (2001) című videójának fiatal hősnője. A filmezés helyszínéül választott, 1934-ben Ole Lind Schistad és Eyvind Moestue által tervezett Ingierstrand a norvég funkcionalista építészet első, és konstrukcióját tekintve egyik korszakalkotó épületegyüttese mára a csendes enyészeté. Billing videomunkáinak suspense helyzeteit mindig valamiféle furcsa közömbösséggel párosuló homályos várakozás lengi be, és a lány hezitálása az egykor egyszerűséget, ellentmondás-mentességet hirdető modernista uszoda ugrótornyában feloldhatatlan konfliktushelyzet marad.

A 80-as évek végén a tallini T Csoport tagjaként és performanszművészként induló Ene-Liis Semper videóinak saját maga a főszereplője. Az Into New Home (2001) egy végtelenített, álomszerű utazás a meghatározhatatlan tájban, ahol a fehér lepedőbe burkolt Semper egyetlen útitársa egy patkány. Az Ene-Liis Semper munkáira jellemző dísztelen teatralitás a figyelmet jelenlétére és ikonikus gesztusaira vonja az általa teremtett szinte mesei vagy mitikus archetípusokig absztrahált világban.

Aydan Mürtezaoglu photoshoppal manipulált munkáiban a család által dominált privátszféra és a köztér érintkezésének, társadalmi szituációjának, nőként és művészként való megélésének paradoxonait és feszültségeit mindig valamilyen szimbolikus beállításban jeleníti meg. Az At Room Temperature (2000-2003) című fotóprintje egyike azoknak a megkomponált hétköznapi életképeknek és szociometszeteknek, ahol magát helyezve a kép középpontjába, a helyzettel kapcsolatos ellenállása érhető tetten. Az ablakon kihajló, a cigarettafüstöt a szennyezett isztambuli levegőbe fújó nőalak a közvetlen és a mesterségesen megteremtett, "közvetített" világ határán mozog.

A saját teljesítményét és hatékonyságát ellenőrizni és elemezni kívánó Ioana Nemes szűk és zsúfolt bukaresti lakásuk ebédlőfalán alakította ki saját, szimbolikus terét. A Wall Project egy kollázsszerű folyamat-munka, amely három éve rögzíti - feljegyzések, skiccek, fotók, grafikonok segítségével - művészi tevékenységét, tervei és vágyai megvalósulását. A kiállításon szereplő fotó ennek a folyamatosan alakuló párbeszédnek és elemzésnek a dokumentuma. Az önmagával folytatott interjút tartalmazó CD és a kísérő füzet nem csupán illusztrálja és kommentálja a Fal változásait, hanem a szemlélő számára is követhetőbbé teszi a folyamat formai és gondolati konstrukcióját.

Az aktuális társadalmi jelenségeket és szituációkat vizsgáló Esra Ersen munkáit mindig megelőzi egyfajta analitikus és empirikus kutatás. A női fürdő elkülönített terét idézi az épített boxban bemutatott Hamam (2001). A gőzfürdő védett párájában a hétköznapi kötődések és elvárások alól felszabadultan csevegő fiatal nők történetszövésének kusza labirintusában járatja körül a nézőt a férfi-nő és a családi játszmák konfliktusaiban. A Brothers and Sisters (2003) című portréfilmje az embercsempészek által becsapott, illegálisan Isztambulba kényszerülő és a város szívében, a Taksim mögött található Tarlabaşiban élő, "láthatatlan" afrikai közösségek valóságáról és a városból a maguk számára kihasítható és "belakható" terekről szól.

(Páldi Lívia)