Gyenis Tibor, Koronczi Endre
Basic
2004. szeptember 9. - október 10.
Megnyitó: 2004. szeptember 8. 18:00
Kurátor: Bán András

kritika
Mélyi József
Gyenis Tibor és Koronczi Endre Basic című kiállítása

A két művésznek ez az első közös kiállítása, melyet barátságukon túl a most bemutatásra kerülő munkák közös kiindulópontja, hasonló témája motivál. Mindketten egy-egy nagyméretű fotóprintet és egy-egy videót, werkfilmet állítanak ki, melyet a kiállított kép elkészülése során vesznek fel. S mindkettejük műve a művészeti tevékenységen túli privát szférát járja be a direkt történetmondás, értelmezés, konfrontálódás, tisztázás szándékával.

A kortárs művészek gondolkodásmódjához általában hozzátartozik a személyes, közvetlen tapasztalatra való reflektálás, a hétköznapi megfigyelések, kis témák ikonogáfiájának kimunkálása - ugyanakkor műveik mégis alapvetően tartózkodók, többnyire a személyességet kerülők, stilizáltak. Ez jellemzi Gyenis Tibor és Koronczi Endre eddigi munkáit is. A magánélet egy-egy mozzanatának bejátszása vagy a műnek privát dokumentumként való aposztrofálása gyakori gesztus - s a közönség hálás is érte, hisz már évszázadok óta gyakorlat azt kutatni az egyes munkák láthatón-megnevezetten túli vonásait, enigmáit.

Gyenis Tibor és Koronczi Endre éppen nem eltitkolni kíván a Basic projektben. Elmondják a művek létrejöttének okait, bemutatják és a művekbe bevonják elkészülésük módját, néven nevezik a felkért résztvevőket, a mű részének tekintik az előkészítő személyes kommunikációt.

A Basic gondolata a kiállítás előtti őszön fogalmazódott meg, egy olyan időszakban, amikor mindkét művész élete súlyos válságba került: megoldatlan személyes problémáik, elsősorban párkapcsolatuk krízise, s emiatt gyerekükkel, barátaikkal újrarendeződő kapcsolathálójuk, a napi életvitel drámai átszervezése egyfolytában a napi munka elé tolakodott, idejük- gondolataik-figyelmük nagyobb részét lekötötte. Ekkor vetődött föl: miért ne lehetne éppen azt tematizálni, ami leginkább foglalkoztatja őket?

Az ötlet amilyen evidensnek tűnt, épp annyira kockázatos is volt. Közvetlen módon beavatni a személyes sors apró - bár a résztvevőknek megrázó - történéseibe a nézőt: nem válik közhelyessé, unalmassá, mint az emberek magánélete általában a kívülállók szemében? Mitől válik érintetté a néző? Nem válik-e az igazmondás hamissággá a közvetítő médium által (mint a tévében is, annyiszor)?

E kételyekre nem elegendő valami ilyesfajta válasz: de majd mi mélységesen, végletesen őszinték leszünk! Egyrészt, mert a művészek végülis hosszas munkával egy narratívát munkálnak ki, s a történetmondásnak, a képalkotásnak akárhogyis megvannak a maga szabályai, paneljei. Másrészt pedig azért lett maga az őszinteség témává már a műkészítés első heteiről, mert a készítés folyamata alatt a történetmondók is változtak, továbbgördült az életük, s ezáltal változott a történet is bennük. Sőt, maga a képkészítés is belejátszik mindebbe: elkerülhetetlenül kimondásokra késztette az érintetteket egymáshoz való kapcsolatukban. A muvészek arra törekedtek, hogy narratív keretbe átemeljék személyes érzésviláguk gyakran ködös, megfogalmazhatatlannak tűnő, a kimondások szorongásával terhelt gomolygását. A narratív keret eseménytöredékekből, mondatokból, néha egészen közhelyes mozzanatokból áll, amely egyértelmű, ám sokrétegű képpé fogalmazás felé törekszik. E fokozatosan fölrajzolódó tablón személyek jelentek meg (a művészeknek meg kell neveznie azokat a személyeket, akikről azt gondolja, valóban meghatározó szerepűek - e döntés minden érzékenységével és kockázatával), a személyek kapcsolatba kerülnek egymással, míg össze nem áll a háttér (helyszínkeresés), s a jelenetben helyükre nem kerülnek a szereplők (jelmezek, kellékek, gesztustanulmányok). Mindez a fotózás előtti pillanatban az utolsó mozzanatáig kidolgozottan él a művész képzeletében, ám a mag a képkészítés váratlan fordulatok tömegét rejti: a tervezhető, mégis bizonytalan elemek (világítás, fotós nyersanyag, díszletelemek elmozdulása stb.) mindegyike önálló életet él, de a legsúlyosabban tervezhetetlen "változók" maguk a szereplők, akik nem csak a művész által rájuk ruházott szerepet játsszák, hanem szembesítik saját történet-változatukat a szituációval.

A munka három szálon folyt. Egyrészt végig kellett gondolni, hogy ez a megközelítés hogyan talál helyet magának a kortárs művészeti diskurzusban. Másrészt a résztvevők felkérésével, szerepvállalásukkal szinte óráról órára dinamikusan változott a műről való gondolkodás. Harmadrészt azonban mindeközben meg kellett találni az alkalmas helyszínt, megszervezni a stábot, megoldani az összes járulékos technikai gondot. Eközben pedig ebből a számtalan változóból érvényes és az eredeti felvetést kibontó, az összes jelenségréteget hordozó képet szervezni, méghozzá úgy, hogy mindezen megfontolásokból és történésekből majd a néző is átélhető módon részesüljön.

Az eredmény pedig sajátos műfajú kép lett: pszichotabló. A pszichotabló bár egyetlen beállítást, egyetlen pillanatot rögzít, több időrétegre is rátekint. Az a "kép", amelyet látvánnyá fogalmaz, egyfelől a "felismerés" utólagosságából, rátekintő módjából szemlél (amikoris rádöbbenünk: ez volt életünk egyik fordulópontja), másfelől a jelenből rekonstruál egy pszichológiailag létező ("úgy éreztem, magam, mint akit."), ám eseményszinten persze meg nem történt "eseményt". A rekonstrukció pedig számos korábbi időréteget "terít" egymásra, apróbb történések, drámai pillanatok és csak utólag jelentéssel telítődő gesztusok gyűlnek egybe a "döntő pillanat" személye víziójába. A pillantás arra a múltbeli képre vetül, amelyben megfogalmazhatóvá válik a jelen meggondolásainak motivációja, oka, indítéka. A kép, bár első látásra jól értelmezhető jelenetté állt össze, ugyanakkor a képiség hagyományainak többolvasatúságán alapszik, jelenkori helyszínen is archetipikus elrendezettségű, a pszichológiai folyamatokra referál, a képi hagyományokat idézi.

Bán András, Gyenis Tibor, Koronczi Endre