Zaj elvonása

2005. január 8. – február 2.
MegnyitóOpening: 2005. január 7. 18:00
MegnyitjaRemarks by: Sturcz János
Újabban heves viták folynak arról, hogy létezik-e a kortárs képzőművészetben szakrális művészet vagy az már mindörökre a múlté. Vannak, akik csakis az egyház által kanonizált, liturgikus művészetet fogadják el annak. Az én véleményem szerint léteznek szakrális alkotások ezen a körön kívül is, olyanok, amelyek transzcendens élményeket hordoznak és sugallnak, s ezáltal a befogadót is segítik saját spirituális útjának követésében.

Ezzel a fajta szakrális művészettel érintkeznek az itt kiállított munkák, annak ellenére, hogy nincs bennük közvetlen vallásos élményre, ikonográfiára való utalás. Mégis mindannyian szinte testetlenek, fény által és fényből készültek, vagy átitatja őket egyfajta spiritualitásra utaló, sejtelmes, elanyagtalanító fény, amely minden kézzelfoghatóságuk és egyszerűségük ellenére a kétértelműségek és megfejthetetlen titkok auráját vonja köréjük.

Alkotóik eddigi munkásságát egymástól látszólag nagyon eltérő karakter jellemzi. Míg Koroknai Zsoltot elektronikus kütyüket, újabban pedig pre- és kora-reneszánsz Angyali üdvözleteket is felhasználó, ábrázoló művészeti ikonográfián alapuló installációiról, addig Erdélyi Gábort a geometrikus absztrakciót, illetve a radikális monokrómiát jóízű humorral újraértelmező festményeiről ismerjük. Valójában mind korábbi műveikben, mind az itt láthatóakban mindketten ide-oda csúszkálnak a figuratívitás és a nonfiguratívitás között, folyamatosan kontrasztálják a szentet és a profánt, ütköztetik az anyagtalant, az elvontat, a transzcendens fényt és a profán tárgyiságot hordozó ábrázoló elemeket. Mindennek nem formai, hanem szellemi, sőt spirituális okai vannak.

Koroknai itt látható, egy egységként funkcionáló, Angyali üdvözlet/Fény-test című installációjában például felismerhető mind az angyal szerepében feltűnő, önmaga száját fénnyel rúzsozó művész, mind a Madonnát alakító, a fényben egyre inkább feloldódó, elmosódó és felmagasztosuló női szereplő arca, ám a video mögött megjelenő elektro-, illetve fotografikák aranyos színekben tündöklő absztrakt alakzatai beazonosíthatatlanok, értelmezhetetlenek.

Valójában a szárnyas oltárhoz hasonlóan kiállított öt polcocskán olyan lebegő, az anyagi és anyagtalan infravékony határán lebegő fényjelenségeket, „kocsonyás testeket”, szellemtesteket láthatunk, melyeket Koroknai eredetileg videon rögzített, majd itt elektrografikákba írt át, zajosított, a levitáció, a testből való kilépés asszociációját feildézve. Ám ezt a kvázi-szakrális vagy misztikus tüneményt egyből egy profán elemmel kontrasztálja, elrejti, Haim Steinbach áruházi polcaira emlékeztető formákon jelenítve meg. (A tárgy oldalán megintcsak egy látszólag absztrakt forma villan fel, amelyen valójában a következőkben látható táncosnő végletesen eltorzított, fénykeresztre feszített alakja tűnik fel.)

Fölöttük, a „poliptichon” fő helyén egy csillagszerű, akár a betlehemi égi jelet is felidéző, aranyló forma lebeg, amely megintcsak rejtetten egy egyszerre földi és égi energiakoncentrátumot mutat fel, hiszen nem más, mint egy földben, vulkanikus nyomás alatt keletkezett mégis az égi fény energiáit sűrítő opálkő kiterített, kihajtogatott képe. Koroknai installációja Kandinszkij és Rothko elrejtett szakralitás felfogását folytatja, amennyiben nem kinyilatkoztat, hanem titkokkal igyekszik titkokat kifejezni.

A mű ugyanakkor egy triptichon harmadik darabja, egyben két korábbi alkotásának szintézise is. A kiindulási pont az Angyali üdvözlet/Fény-Rúzs című videoinstallációban egy látszólag blaszfémikus, a szentséget éppenhogy megkérdőjelező gesztus volt, amellyel Koroknai belépett az angyali üdvözlet szent és alapvetően feminin terébe oly módon, hogy Simone Martini kettévágott képének közepébe saját magát helyezte egy videószalagon látható jelenetben, amin fénnyel a száját rúzsozza. Ám ez a különösnek vagy profánnak tűnő aktus nem saját nemi identitásának megváltoztatása, a szakralitás megtámadása vagy önmaga nővé alakításának eszköze volt.

A videón nyoma sincs iróniának vagy cinizmusnak, a jelenet nem is szépítkezést mutat, a fénnyel Koroknai nem feminizálja, inkább megtisztítja, szakralizálja önmagát, égi fénnyel tölti fel saját földi testét, egyben pátoszoktól mentesen aktualizálja a hajdanvolt, s a reneszánsz mester által újra megélt eseményt, önmaga számára is átélhetővé téve az Angyali üdvözletet, a Szellemnek Anyagba, az Öröknek Időbelibe való költözését, a földi szülésből kizárt férfit is beléptetve az Angyali üdvözlet eredendően női közegébe. Annak ellenére, hogy a nem nélküli angyalok a reneszánszban gyakran fiatal fiúk vagy fiús lányok képében jelentek meg.

Itt húzódik Koroknai reneszánsz Angyali üdvözletekkel folytatott aktualizáló játékának másik fontos és mélyen személyes rétege. Meglepő ugyanis az a fiziológiai hasonlóság, amely Koroknai arca és a korszak alkotásain láthatók között van. Koroknai minden további nélkül beülhetne Lorenzo Lotto egyik ábrázoltjának vagy a Raffaello Bolsenai miséjén látható svájci gárdisták egyikének helyébe. Talán ezen „játék” révén sikerült megtalálnia azt a korszakot, amely saját, lelki alkatából eredő közegét, szellemi kortársságát jelenti. Nem véletlen az sem, hogy a megtisztítás a szájra irányul, amely a teremtés, a kommunikáció, a hitvallás és a kinyilatkoztatás helye. (Kezdetben volt az Ige – mondja a Szentírás.)

A sorozat második alkotásában az Angyali üdvözlet/Könnyű válasz című videoinstallációban az Annunciáció további aktualizását hajtotta végre azáltal, hogy Mária alakját is egy mai asszony képével jelenítette meg, aki itt is láthatóan egyre inkább feltöltődik az isteni fénnyel, miközben testi alakja, körvonalai elmosódnak. Az egyszerű filmes eljárás kitűnően fejezi ki a Szűz átváltozását, a szűzen fogantatás misztériumát, az Angyali üdvözlet eredendően spirituális jellegét.

Az itt látható videón e két kép, két fej látható együtt, s az Annunciáció további aktualizását erősíti a két eredeti kísérőzene – Vivaldi: Stabat Materének és Aarvo Part: Fratresének – egybekomponálása is. A két nemet egy magasabb szellemi egységben, fénnyel átjárt közegben egyesítő alkotás már azt az ikonokban is megjelenő, a földi anyag súlyától megszabadult, fénylő testet mutatja, amely az Utolsó Ítélet és a Feltámadás után vár az emberre.

Koroknai Zsolthoz hasonlóan Erdélyi Gábor is különböző méretű és médiumú, egyszerre ábrázoló és absztrakt motívumokat összekapcsoló alkotásokat egyesít akár egyetlen installációként, de mindenképp egy egységként felfogható műegyüttesében. Korábbi műveihez hasonlóan itt is összezavarja érzékeinket, ám a motívumok Koroknaihoz hasonló elrejtése nem a rá jellemző humorból és sohasem bántó iróniából, hanem egy egyszerre fájdalmas és transzcendens élményből fakad.

Az itt kiállított fotók és festmények ugyanis mind a múlt év őszén elveszített édesanyjának és annak a végtelenül hosszú három évnek állítanak emléket, amelyben az elhunyt fokozatosan elszakadt az evilági léttől, s egyik világból a másikba távozott. Az Angyali üdvözlet által is megjelenített születés fordítottja áll tehát a művek hátterében; nem a Fiú költözik az Anya segítségével a Szellem világából az Anyagéba, hanem a fiú segítségével az anya lép át az anyag világából az anyagtalanéba.

Az Erdélyi által kiállított művek két élesen elkülönülő csoportra válnak szét. A földi léthez szorosabban kötődő fotók kisméretűek, komorak, vigasztalanul sötétek, s csak néhol villan fel bennük a szentség és a remény túlvilági fénye. A képek majdhogynem értelmezhetetlenek, szinte teljesen elnyeli őket a sötét, a titokzatosan pislákoló fényben kibontakozó részletekalig felismerhetők, gyermekbábok és játékok megnyugtató auráját villantják fel, számomra az anya-fiú kapcsolat biztonságot adó otthonosságát megidézve. Ezzel szemben a festmények hatalmasan, diadalmasan, égi fénytől átitatottan, mégis vidáman és játékosan lépnek elénk, mentesek bármiféle káosztól, zavarosságtól és anyagiságtól, üdeségük és tisztaságuk talán a túlvilág örömét sugallja.

Látszólag geometrikus illetve organikus absztrakt alkotások, valójában ábrázoló jellegűek, csak magát a szimbolikusan is értelmezhető fényt jelenítik meg, a címükben is szereplő tindál ugyanis azokat a geometrikus, háromszögben a felhőkből előtörő napfény hasábokat jelenti, amelyeket a barokk festményeken a csodás jelenetek fölött láthatunk. Hasonlóképpen égbenyúló fényjelenségként, fényoszlopként jelenik meg a Mennyei levél sorozat két darabja, amelyek első látásra megintcsak absztrakt foltfestményeknek tűnnek, s csak lassan ismerhetjük fel rajtuk azokat a képzeletbeli, Erdélyi által kitalált, földi léttől függetlenedő leveleket, amelyek egyszerre értelmezhetők túlvilági, paradicsomi növények leveleiként, s az édesanyjának küldött nem-verbális üzenetek szinte anyagtalan megtestesítőiként.

Más és más módon mindkét művész saját személyes transzcendens tapasztalatait kódolta műveibe. Ebben fő eszközük az egyszerre anyagi és anyagtalan természetű fény, és az a titok, amely az ellentétes póluson, a sötétben húzódik meg, s gyöngéden óvja azokat a dédelgetett belső élményeket, melyeket csak áttételesen, részlegesen és félig rejtetten tárnak a világ elé. Alkotásaikra a szelídség, a teljes agresszió-mentesség jellemző, s talán innen ered a cím is: a Zaj elvonása. Egy giccses kis szentképen olvasható fohásszal mi is csak azt kérhetjük: „Szelíd és alázatos szívű Jézus, tedd szívünket a tiedhez hasonlóvá.”

Sturcz János