Zömmel olyan nonkonform művészekrol van szó, akik csak kényszerűen, alkalmilag (és sikertelenül) vagy sehogyan sem illeszkedtek a korszak hivatalos-intézményes művészeti életéhez, és utóbb kívül maradtak a hatvanas évektől megindult újavantgárd mozgalmakon is. A hivatalos művészetfelfogás számára „formalizmusuk”, „szürrealizmusuk” volt elfogadhatatlan; az újavantgárd számára – a hard edge, a pop-art majd a konceptualizmus perspektívájából – figuratív-látomásos-narratív képfelfogásuk tűnt korszerűtlennek. Evvel a „kettős kirekesztettséggel” többnyire együtt járt a marginalizáltság, s következett belőle utóbb a – kilencvenes évektől a modernizmus (elsősorban a hatvanas-hetvenes évek újavantgárd mozgalmainak) szemszögéből újraírt – művészettörténeti kánonból való kimaradás.
A jelenséghez sorolható egyetlen mester, akit a hazai kánon befogadott: a hetvenes évek végén felfedezett Román György. A többiek sorsa a gyakran pszichotikus traumákhoz, tragédiákhoz is vezető értetlenség, társtalanság, elfeledettség lett. A Kassán illetve Losoncon alkotó Jakoby Gyula és Szabó Gyula pályájuk különböző szakaszaiban aktív résztvevői voltak a csehszlovákiai művészeti életnek anélkül, hogy művészetük akárcsak regionális kontextusba is került volna. Igazi jelentőségük felismerése a nyolcvanas évekhez köthető.
A kiállítás kísérlet egy mindeddig észrevétlenül maradt értékteremtő folyamat, egy lappangó festészeti tendencia összefüggéseinek kitapintására és rekonstrukciójára.