Bolmányi Ferenc, Hrabéczy Ernő, Jakoby Gyula, Jánossy Ferenc, Kovásznai György, Mersits Piroska, Román György, Sugár Gyula, Szabó Gyula
Látomásos realizmus
2007. május 18. - június 24.
Megnyitó: 2007. május 17. 17:00
Kurátor: Andrási Gábor
Megnyitja: Pataki Gábor
A kiállítás olyan életműveket, illetve életművek egyes periódusaiból válogatott műveket gyűjt egybe az 1950-es évek elejétől az 1980-as évek közepéig, melyek a figuratív-látomásos realizmus különböző változatait képviselik. A realizmus kifejezést itt abban a nyitott értelemben használom, mely a valóságnak az asszociatív és a (gyakran és közkeletűen) „szürreálisnak” nevezett képzelettel átitatott, személyes láttatását jelenti, valamint a képi „történetmesélést” is megengedi. A modernizmusnak az absztrakciót mitizáló művészetfelfogásával (az autonóm művészet, a tiszta formák esztétizált világával) szemben a látomásos realizmus elbeszélő-narratív jellegű. A kép valamilyen történetet, cselekményt állít elénk, de ez a történet pontosan nem rekonstruálható, mondatokba nehezen önthető.

Zömmel olyan nonkonform művészekrol van szó, akik csak kényszerűen, alkalmilag (és sikertelenül) vagy sehogyan sem illeszkedtek a korszak hivatalos-intézményes művészeti életéhez, és utóbb kívül maradtak a hatvanas évektől megindult újavantgárd mozgalmakon is. A hivatalos művészetfelfogás számára „formalizmusuk”, „szürrealizmusuk” volt elfogadhatatlan; az újavantgárd számára – a hard edge, a pop-art majd a konceptualizmus perspektívájából – figuratív-látomásos-narratív képfelfogásuk tűnt korszerűtlennek. Evvel a „kettős kirekesztettséggel” többnyire együtt járt a marginalizáltság, s következett belőle utóbb a – kilencvenes évektől a modernizmus (elsősorban a hatvanas-hetvenes évek újavantgárd mozgalmainak) szemszögéből újraírt – művészettörténeti kánonból való kimaradás.

A jelenséghez sorolható egyetlen mester, akit a hazai kánon befogadott: a hetvenes évek végén felfedezett Román György. A többiek sorsa a gyakran pszichotikus traumákhoz, tragédiákhoz is vezető értetlenség, társtalanság, elfeledettség lett. A Kassán illetve Losoncon alkotó Jakoby Gyula és Szabó Gyula pályájuk különböző szakaszaiban aktív résztvevői voltak a csehszlovákiai művészeti életnek anélkül, hogy művészetük akárcsak regionális kontextusba is került volna. Igazi jelentőségük felismerése a nyolcvanas évekhez köthető.

A kiállítás kísérlet egy mindeddig észrevétlenül maradt értékteremtő folyamat, egy lappangó festészeti tendencia összefüggéseinek kitapintására és rekonstrukciójára.