Kis Róka Csaba
Priapus
2010. október 23. - november 5.
Megnyitó: 2010. október 22. 19:00
Megnyitja: P. Szabó Ernő
Kis Róka Csaba az utóbbi néhány év egyik legkonzekvensebben alkotó fiatal magyar képzőművésze. Rendkívül alanyi és unikális festészeti programjának megvalósításába már azelőtt belekezdett, hogy lediplomázott volna a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán.

Korai "kolorizmusát" - amit a világos kék, és rózsaszín színek különféle árnyalatainak alkalmazása jellemzett - fokozatosan vetkőzte le, és festészeti kompozícióinak víziószerűségét egyfajta klasszicizálódás váltotta fel, amely már nem csak a szakállas férfialakok által diktált kultúrtörténeti hivatkozások formájában öltött testet, hanem az egyre összetettebb figuracsoportokban és a sötétedő, barna árnyalatú színvilágban is.

Kis Róka igazi védjegye azonban elsősorban nem a színhasználat és a formai eszközkészlet, hanem a mániákusan ismételt bestiárium, melynek moítvumai és alakjai képzik a festő rövidre zárt, koherens vizuális univerzumát. A művész "hatásvadász" manierizmusra való hajlama pedig látszólag végtelen számú variációs lehetőséget kínál számára képei kíméletlen artikulálásához.

Kis Róka festményeinek főszereplői olyan drabális meztelen-félmeztelen férfitestek, melyek rafinált csonkításait egy látszólag öncélú intencionalitás diktálja - az alanyok megkülönböztetését és azonosítását pedig csak egy-egy erős jelértékkel bíró attribútum, allegorikus dögcédula szolgálja.

A konkrétságukkal a többi képi elem közül kilógó ruhadarabok és tárgyak, piros rövidnadrágok, huszárcsákók, csizmák, karabélyok, üvegek és zacskók kavalkádja és ironikus enumerációja fokozza a kompozíciók abszurditását és szürrealitását. Jeleneteinek barokkos hevülete ellenére Kis Róka rendkívül minimalista szimbólumkészlettel dolgozik, festészetének igazi flamboyant mivolta inkább az embertelen kínzások koncepciózus megformálásában érhető tetten, amely felér egy profanizált Legenda Aureaval, és túltesz minden anekdotikus katonatörténet kegyetlenségén.

Festményeinek túlcsorduló szadizmusa és bestialitása az emberiség legsötétebb fantazmagóriáit idézi fel és materiaizálja: a vértanúságokat, az inkvizíciót, a modern háborúk borzalmait és a kiszolgáltatott hadifoglyok statáriális megkínzását. Kis Róka egyre komplexebbé váló tömegjeleneteiben olyan ikonszerű személyek is feltűnnek, mint Lenin, vagy Hitler, akik a néhol görög filozófusokra, néhol kiöregedő huszárokra emlékeztető szakállas férfiakkal, törpékkel, állatokkal, vagy éppen a felsorolt alakok egymással történő tetszés szerinti keresztezéseivel keverednek. Kis Róka alakjai egyszerre hordozzák magukon esetlen balettáncosok, részeg katonák és lakótelepi szipusok jegyeit.

A művész alapvetően historizáló szerkesztésmódja teszi lehetővé azt, hogy egymással összeegyezhetetlen részleteket emeljen be a képmezőbe, amit aztán a testek képi jelenléte kovácsol össze egyetlen kompozícióvá. Ehhez szervesen hozzátartozik az, hogy különösebb jelzésértékkel nem bíró tájba ágyazza jeleneteit, amitől a tematika még absztraktabbá válik, mivel nem hiperrealista módon narrálódnak a képi történések. A hátterek zsánerszerűsége teszi igazán kontextusfüggetlenné a festményeket, még akkor is, ha némelyen panelházak, vagy egy-egy szobor és gémeskút jelenik is meg, mert azok sem mutatnak színpadiasságukon túl egy konkrét jelentés irányába.

A képmezőket uraló férfi nemiszerveken és a kannibalizmuson kívül egyfajta nagyon harsány humor és irónia lengi be a képtelen szituációkat, melyek a "bon mot"-nak ható képcímekkel egyetemben elidegenítik a nézőt, aki így nincs a szenvedőkkel való empátiára kényszerítve. Ennek az effektusnak az eléréséhez kell az is, hogy a kínzások ne anatómiai precizitással, hanem egyfajta sajátosan fröcsögő líraisággal jelenjenek meg, sőt, néhol még a legszörnyűbb részleteket is néhány jótékony ecsetvonás fedje.

Kis Róka Csaba tevékenységének esszenciája az, hogy precíz akadémiai bázisú festői képzettségét megbolondítja pszicho-patológiai érdeklődése gyomorforgató jeleneteivel. Festményei egyaránt érthetők Goya hardcore interpretációiként, melyekre tapintható hatást gyakoroltak a klasszikus zsáner műfajok, a barokk vadászcsendéletek, a vanitasok és memento morik, de a rokokó pásztorképek és a slasher horrorfilmek brutális víziói is, melyek még a kisállat-portrék mögül is kikandikálnak.

A művész morbid klasszicizmusához szervesen hozzátartoznak olyan a kortársak számára többnyire tabuizált témák is, mint a történeti festészet, aminek a jelentését és tudatformáló jelentőségét szintén megpiszkálja festményein. Kis Róka az öncélú vizuális onániát ironikus festészetéti alkotásmódjával kerüli meg. Művei sajátosan kortalan vizuális trópusokra épülnek, amiknek köszönhetően képein a jelentés legalább 180 fokos fordulatot vesz akkor, amikor a befogadó számára a formák klasszicitásban gyökerező artikulációja ellentmondásba kerül a tematika által indukált koreográfiával.

Kis Róka a néhol giccsbe hajlóan megkent, "árkádiai" színpadán pózoltatja kietlen disztópikus világának szereplőit. Így a festőt semmiképpen sem a realizmus, hanem a figurális víziók kombinatorikája érdekli. A szimbolizáló történeti eklektika programjával Kis Róka Csaba zsigeri módon kérdőjelezi meg az emberiség humanizmusába vetett hitet, az antik filozófusok megkínzott tetemei által, és a XVIII. és a XIX. század kosztümös háborúi nyomán kirajzolódó nemzetállami berendezkedést delirált huszárfiguráival - hit nélküli vértanúi pedig a századfordulós pszichológia ego-jának útvesztőiben bolyonganak, ahol politikai korrektség nélkül kapcsolódik össze a szexualitás a kegyetlenkedéssel.

A művész festészeti programja pedig ugyanannyira szól az akadémiai formalizmus leporolásáról, mint az elidegenített víziók bátor és önfeledt barbár játékosságáról, amit leginkább rajzai tükröznek.

Fenyvesi Áron