Erdély Miklós
Eredeti és másolat
2011. március 23. - április 15.
Megnyitó: 2011. március 22. 18:00
Két helyszínen, a Vintage Galériában és a Kisteremben Erdély Miklós oeuvre-jéből egy koncepcionálisan összetartozó válogatás kerül bemutatásra. Az eredeti és a másolat, illetve tágabban: az ábrázolás problematikája Erdélyt a hetvenes évek legelejétől kezdve folyamatosan foglalkoztatták, és számos, egy "új művészetfogalom" jegyében készített műve ezekkel a "hagyományos" kérdésekkel van összefüggésben.

A Vintage Galériában kiállított fotók logikus és részben technikai előzményei a Kisteremben látható indigórajzoknak, amelyekről a következőket mondta 1983-ban: "Az egész indigó-dolog onnan származik, hogy az ábrázolás-részét a művészetnek ... akartam ad abszurdum vizsgálni. A művészet ábrázolás-jellegét. Azt gondoltam, hogy ez egy mágikus fogantatású jelenség, a művészi ábrázolás a mágia maradéka mai világunkban. S ha ez a mágia maradéka, akkor ezt ad abszurdum kell vinni."

Két évvel korábban, egy másik interjúban, amelyben az ábrázolást magát tautológiának nevezte, az eredeti (ábrázolt) és a másolat (ábrázolat) egymáshoz való hagyományos, tautologikus viszonyának a meghaladásáról mint kívánatos dologról beszélt ("a művésznek pont az a feladata, hogy ebből kicsapjon, mint a hal a vízből"). Joseph Kosuth Egy és három szék című munkájából (1965) kiindulva: "[a konceptuális művészetet] úgy közelítettem meg, hogy a művészet tárgya a művészettel való foglalkozás, tehát hogy Kosuth ezt jelenítette meg.

Mivel ritkán lehet egyidőben látni az ábrázoltat és az ábrázolatot, ennek megvolt a maga tudatmegzavaró hatása." A tudatmegzavarás módszerének a kidolgozását a saját munkáiban a következő módon vázolta: "Ha valami történetesen egyforma tud lenni egymás mellett, annak van egy mágikus hatása. Amikor ez [a tantusz leesett nekem], a következő dolgokat csináltam: az a lényeg, hogy az eredeti és a másolat között ne legyen különbség. ... Másrészt egyszerre jelenjen meg azonos közegben. Tehát lehetőleg egy papíron, egy felületen."

Ezt a programot az Eredeti és másolat egy közegben című fotó-grafikával (1974), majd egy technikai újítással, az indigórajzokkal (1977-től) valósította meg. Elméleti alapvetésének pedig elsősorban az Ismétléselméleti tézisek és az Azonosításelméleti vizsgálatok tekinthetők, amelyeket a Szétfolyóirat Ajtony Árpád által szerkesztett számában publikált először 1972 közepén.

Az utóbbi elméleti szövegek illusztrációin Erdély valószínűleg 1971 nyarától kezdve dolgozott. Olyan fotóművekről van szó, amelyeken két egyforma vagy hasonló dolog fényképe jelenik meg egymás alatt, és e kettőhöz társul legalul az első dologról készített felvétel egy másik nagyítása (másolata).

Az első két kép vonatkozásában a duplikátum kifejezést használta, és az Ismétléselméleti tézisekben több duplikátum típust is említ, amelyeket aztán fotóművekben is kivitelezett. Minden dokumentumot összevetve, nyolc típusról van tudomásunk, de csak héthez tartozik illusztráció, ezek: az emberi duplikátum (ikrek), az pszichikai / pszichológiai duplikátum (déja vu), valamint a tipográfiai, az ipari, a véletlenszerű, a csillagászati, és a speciális duplikátum, amely utóbbi egy spiritiszta fantomkép (egyes típusok esetében ezeken belül több variációt is készített).

A sorozatot a tézisekkel együtt Beke László közölte az Ismétlődés, párhuzamosság, ritmus című, az MTA Irodalomtudományi Intézetében 1973-ban megrendezett konferencia anyagát publikáló, 1980-ban megjelent kötetben Ismétlődés és ismétlés a képzőművészetben című tanulmánya végén, amely tanulmány témája részben lefedi a másolat és az ábrázolás művészeti problémakörét is a kezdetektől a konceptuális művészetig.

Erdély 1974-ben készítette az Eredeti és másolat egy közegben című fotó-grafikát (egy ceruzával készült firka és annak fotója egy fotópapíron), amelyről így nyilatkozott: "Először nagy kínnal az I. Wroclawi Triennáléra fotó útján elkészült, aztán ezt nehézkesnek találtam, és rájöttem, hogy tekercses indigóval ez könnyűszerrel előállítható."

A triennálé előtt nem sokkal azonban a mű egy korábbi, két részből álló változatát a Fiatal Művészek Klubjában a Maurer Dóra által szervezett Kép/Vers című kiállításon is bemutatta, és a két mű most először látható egymás mellett a Vintage Galériában.

Szintén itt látható az indigórajzokkal egy időben, 1980-ban készített Tekercs (Reprodukálhatatlan kiállítási tárgy), amelyet a II. Esztergomi Fotóbiennálé katalógusában Erdély így írt le: "Egy két végén szimmetrikusan feltekert fényérzékeny papírtekercset látunk. A tekercs jobboldali végén a tekercselés valódi, az adott térben zajló, a baloldali végén azonban ábrázolt, csak síkban jelentkező fotó. A tekercs két vége között egy meghatározhatatlan határvonalon átvált a valóságos az ábrázoltba. A reprodukálás a minőségek közti különbséget eltüntetné".

1977-ben Erdély "fölfedezte" az indigópapírt az eredeti és másolat témájával kapcsolatban őt foglalkoztató ábrázolási probléma megoldásaként. Hengeresen összecsavarta az indigót és a ráhelyezett rajzpapírt, s ez által a henger legfelső rétegére rajzolt forma másolata(i) a papírlap kisimítás után ugyanazon a felületen kissé halványabban jelent(ek) meg.

1979/80 körül a végső megoldást a telexpapír, vagyis az "egyik oldalán másoló anyaggal bevont papírtekercs" alkalmazása jelentette, amellyel aztán hosszú grafikákat készített, amelyeken az eredeti és többszörösen másolt formák, vonalak egybekapcsolódva, egymást kiegészítve sorakoztak egymás mellett (Texturált vonal [Vonalkánon], 1981 ).

Ezek az indigórajzok egyben az emlékezés - a hagyományos képzőművészetben igen fontos - szerepét is visszacsempészték, ha nem is az alkotás folyamatába, de szimbolikusan azok struktúrájába: az egymásra másolódó és egyre halványuló rétegek szövevényében Erdély az emlékezet működésének modelljét ismerte fel.

Erdély 1977 és 1981 között készített indigórajzokat. Ezzel egy időben, az 1976-os Az ember nem tökéletes című, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található, négy részes montázsától kezdve az indigó-, vagyis a másolópapírt mint szimbolikus jelentésekkel bíró, érzéki és érzékeny anyagot is alkalmazta anyag-kollázsaiban, kollázs-festményeiben és installációiban.

Ezek közül több mű az általa vezetett InDiGo csoport kiállításain szerepelt, s ez a tény önmagában rámutat az indigó, a másolás és az INterDIszciplináris Gondolkodás-tanfolyam koncepcionális összefüggésére. Az indigórajzok esetében az indigópapír-használat elsősorban konceptuális volt, és a már ismertetett technikával való kísérletezés számos variációt eredményezett, amelyek a fogalmi alapkiindulás újabb és újabb jelentésbeli vonatkozásait is szemléltették.

A variációk közé tartozik például a Kisteremben kiállított Szétmásolt rajz (1978), amelyen Erdély a középső motívumot (vörös "gombócon" fekete ferde kereszt, az egész kontúrral elkerítve) "másolta szét": balra fent a kereszt, jobbra lent a gombóc, jobbra fent a kontúr. Ez utóbbi vonalkázott kitöltésének másolata balra lent látható.

Erdély egy Szétmásolt rajzával 1978-ban második díjat nyert a wroclawi nemzetközi rajztriennálén, ahol Beke László szerint "a rajztéma szempontjából a kiállítás talán legrelevánsabb darabjait hozta létre. Indigópapír segítségével olyan eljárást dolgozott ki, mely pontosan az egyedi és a sokszorosított határán működik. A szabad kézi rajz gesztusa olyan mechanikus kópiasort hoz létre, melyben az egyszeri mozzanat folytonosan megy át az önmaga másolataiba - vagy éppen kihagyásokkal ismétli meg szabályosan önmagát."

Utolsó szétmásolt rajzát a halála évében, 1986-ban az Óbuda Galériában megrendezett gyűjteményes kiállítása meghívójához készítette el. Az indigórajzok egy másik variációját jelentik a Fércművek (1979 körül), amelyeken egyszer vagy kétszer ismétlődő, függőleges sraffozással kialakított sávot látunk, amelyben egy vagy két cérnaszál frottázsa és annak másolata (lenyomata) fut végig.

Az indigóművek gondolati művek és vizuális felfedezések egyszerre, Paul Klee szavaival élve, a vizuális gondolkodás jelei. Kiindulásuk egy a vizuális ábrázolással kapcsolatos ősrégi elméleti és teológiai ("Az embert Isten saját képmására teremtette") alapfeltevés volt, amelyhez Erdély eddigi ismereteim szerint egyedülálló módon szólt hozzá.

Az eredeti és a másolat egy közegbe, egy felületre helyezése nyilvánvalóan túlmutat a médiumcentrikus vagy önreferenciális konceptualizmuson vagy a tág értelemben vett konkretizmuson, errol ő maga is többször nyilatkozott. A "felület" vagy "közeg" metaforikus felfogása tette lehetővé, hogy az "általában ... külön lapra kerülő" eredeti és másolat témakörében ábrázolástörténeti és átvitt értelemben embertörténeti fordulatot valósítson meg.

Ehhez hozzá tartozik az is, hogy a rajzolás folyamatát is, mint történést fogta fel - mint "teremtéstörténést", vagy mint "képtörténetet", "képregényt". Nem csupán a vonalak játékában nyilvánul meg ez, hanem a vonalhúzás gesztusában magában, a grafit és a papír érintkezésében, az érintésben.

1980-ban a Kontextus I. ("Pista" felirat egy papírlapon) című grafikája és a Szent vonal című akciója fotóra voltak azok a művek, amelyekkel kapcsolatban erről Sebők Zoltánnak beszélt: "Bódy [Gáborral] vitatkoztam egy kocsmában, hogy micsoda ocsmány anyag ez a film. ... Azt magyaráztam, hogy mennyivel többet ér a grafitnak egy konkrét találkozása a papírral. Hogy mennyire átszellemült pillanat az, amikor az ember ráteszi a grafitceruzát a tiszta fehér lapra, vagy bármit is tesz. Például, ha fölírom, hogy »Pista« ...

Szerencsére volt annyi lélekjelenlétem, hogy erre az ötletemre fölfigyeltem. Ana Lupas, a kitunő román művésznő azt mondta, hogy ez a rajz a legjobb, amit eddig látott, beleértve az egész művészettörténetet Dürertől napjainkig. Utána azon gondolkodtam, hogyan lehet ezt még éterikusabbá tenni.

Akkor találtam ki azt a »szent vonal«-ügyet: egy ceruzára ólmot rakok, egy spárgát kötök a végére és úgy húzom a vonalat. És tényleg, a nyomhagyásnak egy abszolút pillanata ez, a beavatkozásnak és az anyag önálló viselkedésének egy olyan nemes kompromisszuma, hogy talán valahol az isteni világban lehet ilyesmi. Kicsit magára hagyni az anyagot, hogy csináljon, amit akar, de mégis irányítani. Néha az az érzésem, hogy egy ilyen módszerrel nem is lehet csúnya vonalat húzni."

Az indigórajzok ebben az értelemben "éterikusan szépek". Vonalakból, vonalkötegekből, vonalcsavarásokból, vonalgörbületekből, vonalkázásokból, és egyéb "vonalazmányokból" álló absztrakt művek az eredeti és a másolat elvolt összefüggéseiről, amelyekben a szépség gondolatisága és a gondolat szépsége - egy és ugyanaz.

Szőke Annamária / EMA