A kiállított művészek egy lehetséges múlt és az abból potenciálisan következő jövő lehetőségével játszanak el a valóság elemeinek lebontásával és azok új rendszerré szervezésével. A művészek a kozmikus antropológia kérdésével ugyanúgy foglalkoznak, mint a második Hold létezésével; a gyerekkorhoz köthető elemek ugyanakkora eséllyel jelennek meg a munkákban, mint a tudományos-fantasztikus irodalomból vagy filmkultúrából átvett jól ismert formák.
Fridvalszki Mark (1981) Berlinben élő képzőművész az univerzum és az emberiség közötti kapcsolat áltudományos olvasatát adja geometrikus alapformákból felépülő, minimalista munkáin. Repetitív motívumkészlete és egyszerű fekete-fehér-szürke kompozíciói a techno zenei szekvenciáira rendeződnek. A kollázs konstruktivista és szürrealista hagyománya visszhangzik analóg technikával készült xeroxain. Az emberiség és a létezés természetével kapcsolatban feltett kínzóan egzisztencialista kérdések, mint a „Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová tartunk?”, mottóként fémjelzik portfolióját. A formák munkáiban egyszerre jelentik az ősi múltat, a technokrata jelent és a poszthumán jövőt, amelyekben az űr fagyos, borzongató atmoszféráját szimbolikus rendszerek építik fel.
Marko Tadić (1979) zágrábi képzőművész a kollektív emlékezet személyes történelmen való átfolyatása és a szürrealizmus visszhangjában rezonáló DIY-esztétika felől érkezik a kiállításra. A We used to call it…Moon című mű-komplexuma régi képeslap-kollázsokból, rajzokból, lightboxokból és egy animációból áll. Naplóbejegyzéseknek, feljegyzéseknek tűnő kollázsainak központi motívuma az általunk ismerni vélt Hold természetének megismerésére tett kísérlet. Marko Tadić a második Hold felfedezésének vizuális lehetőségével játszik el egy általa konstruált valóságban. A WHW kurátorcsoport írta erről a munkáról a zágrábi Lauba-beli bemutató kapcsán, hogy a művész a „különböző ismert és fiktív turisztikai célpontok szentimentális motívumainak és giccses illusztrációinak archívumát hozta létre, amelyekbe a második Hold képét diszkréten, ugyanakkor megszállottan helyezte el.”
Pavla Sceranková (1980) Prágában élő szlovák származású képzőművész kiindulási pontja a nem túl távoli múlt. A gyermeki emlékezet és az álmok szürreálisan torzító látásmódja, egy korszak tipikus tárgyi környezetének beemelése és újraértelmezése művészi stratégiájának egyik fő kiindulópontja. Hozzáállása nem nosztalgikus, inkább obszervatív és analitikus. A kaleidoszkópszerűen széttöredezett emlékezetből igyekszik személyes emlékeket kinyerni, megidézett élményei azonban az emlékezeti torzítás következtében irreális formákat öltenek: megnőnek, elmozdulnak, szétcsúsznak. Puzzle című munkája például a jól ismert kirakós játék szintén három dimenzióban újraértelmezett verziója, amennyiben a helyükre illesztendő pozitív elemek hasonló méretűek, mint maga a fő formából kivájt negatívok, így megfelelő távolságból és perspektívából nézve összeáll a kirakó.