Uglár Csaba
A Sorok közt
2012. november 23. - december 21.
Megnyitó: 2012. november 22. 19:00
Kurátor: Fenyvesi Áron
Uglár Csaba legújabb kiállításának anyaga a művész elmúlt két évének alkotói szakaszát, életművének sajátosan hiperaktív és hiper-produktív szeletét tárja a közönség elé.

Uglár Csaba visszatért a festészethez - a festészettel, mint médiummal való kísérletezéshez - hiszen főként különböző méretű, papíralapú, ritkább esetben olaj-vászon műveket hozott létre, melyekkel egy új és különleges vizuális és festészeti nyelv megalapozásán és létrehozásán fáradozott.

Uglár képei sok szempontból meglepően újak, ugyanakkor persze nem társtalanok és összefüggés nélküliek az életművön belül, hiszen egyértelműen elmondható róluk például az, hogy néhány korábbi művének alkotói módszertanát szintetizálta 2011-es és 2012-es képein.

Az Uglár által festett sorozat egyik egyértelmű előzménye, inspirációs forrása, vázlata, vagy ha úgy tetszik, egyfajta vizuális poolja a 2011-es Idegen tudatáram című álló-, és mozgóképeket vegyítő projekció, mely a gépek öntudatra ébredésének gondolatával játszik el.

Még pontosabban úgy írható körbe, hogy Uglár egy képzőművészeti automata létrehozását tűzte ki maga elé célul, ami gyakorlatilag emberi, még inkább talán alkotói beavatkozás nélkül hoz létre képzőművészetet. A végtelen variációs lehetőségekkel és automatikus kép-generálással kecsegtető, teljesen önműködő „sejtautomaták”, fraktálok, valamint más matematikai, illetve geometriai képletek alapján létrejövő képek olyan vizuális mintázatokkal bírnak, olyan struktúrákat hoznak létre, melyeket általában a képzőművészet képeivel szoktunk asszociálni.

Ezen képek létrejöttéhez valóban nincs szükség markáns, a számítógépen kívüli vizuális inputra, ám a gépesített projekció mégis a művész testének és tudatának meghosszabbításaként funkcionált. Uglár ebből a metodológiából kinövő „analóg” képei mégis kicsit más utat követnek. A kompozíció- és konstrukció-vázak, amelyek alapvetően a számítógép monitorjáról eredeztethetők (ezért is a számos a monitor arányaival rokon fekvő formátum) egy inverz, vagyis az előbbivel ellentétes irányú és előjelű folyamat során az alkotó, vagyis Uglár Csaba tudata, tudatállapotai és motorikus gesztusai által kerülnek fel fizikai hordozóegységeikre. Ilyen formán képeihez sokkal több személyesség is társul, mint néhol pixel-, és display-hibákkal rokonítható képeihez, amik persze nagyrészt sejt-automatákból, vagyis valamiféle biológiai szimulációkból származtak, míg mostani munkái minden értelemben hús-vérek.

Van ugyanakkor egy másik és legalább a fentiekhez hasonló elhanyagolhatatlanul fontos összetevője is Uglár új képeinek: ez pedig nem más, mint a betű-architektúra, vagy tipográfia-konstrukció, mely egyértelműen korábbi Rejtett karakter című művében vezetett be saját praxisába. A latin betűk tulajdonképpeni kódrendszerét antropomorfizálja újra Uglár ezen a lightboxon, vagyis a figurativitás és az absztrakció sajátos fúzióját hozza létre általuk. A fúziós kapcsolatok egy új szintre kerülnek az azóta készült munkáin, és szinte szub-atomi, vagy még inkább genetikai kódok szintjén is alig visszafejthető módon keresztezi a sejtautomaták és fraktálok automatikus képgenerálásának hevületét a sajátosan neo-konstruktivista, vagy még inkább konkrét-költészeti betű-architektúrájával.

Talán a fenti sorok már éreztették, hogy mennyire nem lehet technokrata receptet kínálni Uglár Csaba képeinek dekódolásához. A művek valójában egy sajátosan extrém empátiát követelnek ki maguknak a befogadóiktól. Ez a reláció tulajdonképpen az alkotó és műveinek rendkívül perszonális viszonyából fakad, ami a kiállítás során a befogadóra is projektálódik.

Mondhatnám azt, hogy Uglár mintha Tatlin „bábeli” tornyát alkotná újra a szavak utópiájából, Kassák és a klasszikus aktivista avantgárd tipográfiáját alkotva újjá sajátosan posztmodern technokrata attitűdjével. A képek valódi titkos formulája mégis az Uglár által képviselt festőiség. Uglár a szövegassemblage-okat visszaforgatja kalligráfiába, így a ’60-as, ’70-es évekbeli pszichedelikus vizuális kultúra tipográfiájának allúziója még erősebbé válik képein, és ezáltal is tagadhatatlanul dominánssá válnak a szöveg festészeti vetületei.

A betűk és a szöveg Uglár képein visszahelyeződnek a kód státuszából valamiféle konkrét tárgyi státuszba. A szövegformálás pedig visszanyeri önmaga számára a szenzualitás terrénumát, amit elhagyott, amikor szimbolikus jelentéseket csatoltunk hozzá. Az absztrakt kód absztrahálódik újra és Uglár ekkor indul el valójában a festészet felé, aminek gesztusrendszerét egyébként is mintha csak átmenetileg függesztette volna fel életművében. Uglár új festményei voltképpen egyeneságú folytatásai akár a Plexualitás, vagy a Lopakodó című korábbi festészeti rendszereinek, akár a stáblista-képeknek is, amik másfajta leágazásai a kép és a szöveg transzfúziójának. Jelen anyag fekete papírra készült, minimalista, erősen kalligrafikus és karcszerű gesztusfestészete pedig leginkább a csapágygolyókkal kombinált fekete zománcfestményeiből vezethető le.

Talán a fentiekből is kitűnik, hogy az Uglár Csaba-féle festészet kísérlet egy tulajdonképpeni rendszer nélküli rendszer felvázolásának a lehetőségére. Megtestesült bizonyítéka a káosz-elméletnek a maga módján, mely tipográfiai időutazásra és dadaista formalizmusra is invitál minket. Legalább annyira költészet, mint amennyire gesztusfestészet, amit az ego közlésvágya fűt. Automatizmus és autoterápia egyben, ami a közönség számára sokszor a testet öltött mániát jelentheti. De kicsit jobban elrugaszkodva azt is mondhatnánk rá, hogy a kalligrafikus festészetbe csatornázott elektrotechnikai moduláció. Persze, némi ösztönösen posztmodern „bad paintinggel nyakon öntve”, ami mindig is jellemző volt Uglár festészeti praxisára.

További értelmezési kulcsfogalomnak már csak az entrópiát tudnám ajánlani, ami által ez a vizuális univerzum magába szippant sokféle betűt, félbeharapott mondatot, verssort és felvázolt idézetet. Uglár rendszerének sajátosan önálló élete és szívóereje voltaképpen a legtöbb esetben a művész maga. A képeket leginkább egy nagy szivacshoz tudnám hasonlítani, ami minden útjába kerülő szöveget, felületet, színt felszív és a művek felületein olvashatóvá teszi a sorok között a művész elmúlt két évének rendkívül széles skálájú emocionális palettáját, ami a banalitástól a mély egzisztencialista jellegű, néhol metafizikában lubickoló kitörésekig terjed.

A művész megfigyel, elsősorban magát, másodsorban képeinek rendszerét: szinte végletekig feszíti a struktúra által kirajzolt mintázatok modulálási lehetőségét, ami az érzékelés határterületeire repít minket. A sorok közt bolyongó formaszellemek által az érzékek feletti befogadására, megismerésére, megfigyelésére és rögzítésére is törekszik Uglár, a maga kifürkészhetetlen módján. Miközben művei az egzisztenciába vésődő karcok, és a lét által vetett redők.

Fenyvesi Áron